Nem tudok nélkülük élni...

Eleinte féltékeny volt, mert ugye gazdi mit ölelget egy tipegő töpörtyűt, mikor eddig ő volt a középpontban. "Hangot" is adott nemtetszésének, amint elmentem a papi mellett, utánam kapott. Papi ezért eldádázta, megmagyarázta neki, hogy nem szabad ilyet csinálni, téged is szeretlek, ne legyél féltékeny stb.

És Cézár megértette. Onnantól kezdve a hátán lovagoltam, a fülét farkát cibáltam, evés közben is nyúztam, de még egy morgás sem hagyta el a "száját". Így teltek az évek, 9 éves voltam én is, és ő is, amikor sajnos hosszú szenvedés után elment, mert megmérgezték. Akkor még nem tudtam felfogni, hogy mi az a gyilkosság, és miért nincs már velem, miért nem játszunk, miért nem jön farkcsóválva elém.

Majd amikor megértettem, nem tudtam elfogadni a tényt, hogy nincs négylábú barátom, ezért az utcáról szedtem össze más kutyáját, majd vittem őket haza, megetettem, megitattam őket mindegyikbe beleszerettem, de anyu nem engedte, hogy bármelyiket is megtartsam. Látta rajtam, hogy tényleg kutyabolond vagyok, ezért 11 éves koromban kaptam egy németjuhász "kislányt" a nagybátyáméktól. Pillanat alatt megszerettem őt is, szintén jó természetű kutyus volt, gyerek szerető, türelmes, játékos. Amint apu meglátta, vitte is a papinak, mert hát ugye neki is nagy fájdalmat hagyott a szívében Cézár elvesztése. Először nem akartam, hogy elvigye, de tudtam, hogy akkor is láthatom, akárcsak Cézárt. Így belementem. Teltek, múltak az idők, ivaréretté vált Molli, többször leellett, és mivel az utolsó alom kutyusait is nehézkesen tudtuk elajándékozni, ezért papiék úgy döntöttek, hogy injekció által megszüntetik az ivarérését, elvitték időközönként orvoshoz, aki megvizsgálta, majd "beoltotta". Az idő múlásával észrevettük, hogy Molli kezd furcsán viselkedni, agresszívvá vált, természetesen nem velünk, de barátságtalanabb lett a szomszédokkal, minden kis zajra ingerült lett. Apuék nem akartak kockáztatni, féltek, hogy bajom eshet, így a tudtom nélkül, 3 évesen elajándékozta. Azóta is haragszom ezért apura. Sírtam a papival együtt, de már nem volt mit tenni.

Aztán megint elkezdtem a "hóbortomat", idegen kutyákat kezdtem felcipelni hozzánk megint, akiket egy kicsit megsimiztem, megetettem, megittam, és a puszijuktól elolvadtam. Majd ugye mentek szépen haza, mert többet nem láttam őket. Anyu megint úgy érezte, meglep 14 évesen, de most nem nagy testű németjuhásszal, hanem egy kis szoba kutyával, Picurral, a pekingi pincsivel. 6 hetes volt, amikor anyu a munkatársától elhozta nekem. Mondanom sem kell, mint felelősség teljes kis gazdi, éjt nappallá téve lestem minden kívánságát. Ő volt az első olyan kutyusom, akit magam mellett tudhattam minden percben. Velem aludt, evett, volt, hogy velem is fürdött. Túlzásnak hangzik, pedig nem az. Bepottyant mellém a kádba, és hát vizesen csak nem teszem ki, ha már ott van, megfürdik velem szépen. Ami szabad időm volt iskola után, azt mind rá fordítottam, tanítottam, szeretgettem és megértettük egymást szavak nélkül is.

4 éves volt, amikor 2006 nyarán észrevettem, hogy nem stimmel valami, mert túl fáradékony, furcsán ment, fél oldalazva. Elvittem állatorvoshoz a párommal, ott kapott bolha elleni ampullát, és egy erősítő injekciót. Mikor végeztünk, az állatorvosi rendelő melletti presszó teraszán megittunk egy kólát, és a Picur elfeküdt a lábamnál. Gyorsan kezdte kapkodni a levegőt, tudtam, hogy nincs rendben valami, felkaptam, azonnal rohantam vissza az orvoshoz, de a kezembe horkantott egyet, és leállt a szíve. Őrjöngtem, sikítva mentem be a rendelőbe, akik épp bent voltak a kutyusokkal, szó nélkül kimentek. Letettem a Picurt az asztalra, de már az orvos nem tudott rajta segíteni, csak állt és nézett engem, valamit mondott a páromnak, de én nem voltam magamnál. Puszilgattam élettelen kis testét, könyörögtem az égnek, adja vissza nekem, de nem történt csoda.

Akkor azt mondta az orvos a páromnak, hogy azonnal vegyen nekem egy kutyust, mert bele fogok őrülni a fájdalomba. Sírva vittem el a halott kutyámat, a rendelő előtt mindenki megdöbbenve állt, nem szólt senki semmit, mindenki hallgatott, mi pedig mentünk a telkünkre eltemetni Picurt. Napokig nem ettem, minden percben sírtam, kérdeztem az Istent miért, miért vette el tőlem ilyen fiatalon. Közben anyu megtudta, hogy Picur testvérei már 2 évesen meghaltak, valószínű, hogy ez a szaporító hibája volt, nem voltak egészségesek az utódok.

Amikor összeszedtem magam, akkor már 19 évesen, érezni kezdtem, hogy az az űr, amit a Picur hagyott bennem, nem akar betöltődni, ezért magam döntöttem úgy, hogy ismét lesz kutyusom, de most én veszem meg, kizárólag tenyésztőtől.

Pekingi pincsit nem akartam, gondolom ez érthető, ezért megint a németjuhász mellett döntöttem. Tatabányáig mentem a 6 hetes kölyökért, aki a Roni nevet kapta. Eleinte nagyon rakoncátlan volt, mindenkivel kötekedett, harapdálta az embert, éjjel leszedte rólam a takarót, de aztán megkomolyodott, és egy áldott jó kutya lett belőle is. Természetre, mindenre.

Közbe teherbe estem, a családból mindenki féltette a kisfiamat a Ronitól, csak én és anyu nem. Tudtam, hogy bízhatok benne, mert amikor még a pocakomban volt a Gergő, már akkor puszilgatta. Sajnos a védőnő miatt nem maradhatott a lakásban, ezért kivittük a telkünkre, de hamar megszokta, engem megnyugtatott a tudat, hogy ő neki mégiscsak jobb a szabadban, mint a lakásban, de hiányzott nagyon, hogy nincs minden percben velem.

Mikor megszületett és elkezdett járni a fiam, felelevenedett bennem az én és a Cézár közötti kapcsolat, és bebizonyosodott mindenki számára, hogy nem kell félteni a gyereket a kutyától. Ugyanúgy húzkodhatta, ugyanúgy piszkálhatta evés közben ő a Ronit, ahogy én a Cézárt. Öröm volt rájuk nézni. Idén Valentin napon mentem hozzá a szokásos módon, ám ami akkor fogadott, azt leírni nem lehet, nem kívánom senkinek, hogy átélje. Ahogy közeledtem az ólja felé, láttam, hogy fel van borítva a kuka, mondom, megint biztos meglépett, mert nem egyszer csinált olyat, hogy hazajött. De amikor még közelebb értem, láttam, hogy ott fekszik, és nem mozdul. Na, akkor már tudtam, hogy baj van. Én le is maradtam, nem mertem tovább menni. Anyu szólongatta, de nem reagált, és ott tudatosult bennem, hogy kész, biztos meghalt. Majd odamentem, és láttam, hogy agyon van harapdálva, a füle teljesen szét van roncsolva, a szőrén a víz fagyott volt. Megint elöntött a fájdalom, üvöltöttem, ordibáltam, mint akinek elment az esze, anyu azt hitte, megbolondulok, és tényleg közel álltam hozzá. Ilyen ártatlan lény, ennyi szenvedés után itt hagyott. Soha nem ártott senkinek, még is megszenvedte a magáét.

Akkor azt mondtam, nincs Isten, el vagyok átkozva. Ez nem létezik, hogy már a 4. kutyámat vesztem el úgy, hogy abból 3 fiatal volt. Kész... befejeztem... többet soha nem kell kutya... Másfél hónap telt el a tragédia óta, de úgy érzem, fél ember vagyok.

A párom azt mondta 2 hete, hogy: "Nem, többet nem lesz kutya, én nem fogom nézni a szenvedésed, teljesen tönkreteszed magad". De sikerült vele megértetnem, hogy akkor tenném tönkre magam, ha nem lenne ismét kutyusom, így hát belement. Most az anyagiakra spórolunk, mert ugye elölről kell kezdeni mindent, mivel ismét úgy döntöttem, hogy szobakutya lesz, még hozzá pekingi pincsi, MEGINT! Bízom benne, hogy megvalósul az álmom, és teljes életet élhetek ismét egy kutyus mellett, aki remélhetőleg legalább 15 boldog évet fog mellettem eltölteni.

Köszönöm, hogy végigolvastátok a történetem.

Sok boldogságot kívánok minden állatbarátnak, hiszen tudjuk, a mondás úgy szól, kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes!