Kisfiam születése

Ez alatt az 1 év alatt nem kevés pénz ment el terhességi tesztekre, pont azért, mert nem jött meg időben, vagy esetleg hónapok maradtak ki, és reménykedtem, hogy na, majd most.

Aztán egy idő után már úgy voltam vele, hogy lesz baba, ha az Isten is úgy akarja, nem veszek tesztet stb. bár a félsz bennem volt, hogy mi van, ha nem lehet gyerekem, mert másnak már az első hónapban sikerül teherbe esni. Sokat sírtam a párom nyakán, hogy én sosem leszek anyuka, pláne nyáron, amikor az a sok pocakos kismama sétált a városba.

Közben ugye dolgoztam, és 2007 augusztusában rosszul lettem a munkahelyemen, olyan alhasi görcsöm volt, hogy kivittek az üzemorvoshoz, aki szerint valószínű a nagyanyám epebetegségét örököltem. Adott görcsoldó fájdalomcsillapítót, és 1 óra pihenés után visszamentem dolgozni. Nem foglalkoztam ezzel utána, mert nem volt rá szükség, többet nem jelentkeztek ezek a tünetek. Aztán ugye vártam a menstruációmat, nem jött, gondoltam biztos megint késik, fene az egészbe. Elmúlt augusztus, jött a szeptember, mensi még sehol. Na, akkor már furdalt a kíváncsiság, és szeptember végén vettem egy tesztet, ami láss csodát, pozitív lett. A párom is otthon volt, sírva borultam a nyakába, hogy lesz babánk, de vettem még két tesztet, és azok is kétcsíkosak lettek. Na, akkor most mi legyen? Szóljunk a szülőknek, ne szóljunk? Előbb még el kéne menni orvoshoz is. Naná, hogy nem tudtam addig várni, már aznap elújságoltuk a hírt az én szüleimnek, akik szintén sírva örültek, hogy végre lesz egy unokájuk. Másnap elmentem orvoshoz, sajnos délelőttre, amikor az én orvosom rendelt, már nem fértem be, de annyira izgatott voltam, türelmetlen, hogy délutánra kértem időpontot a másik nőgyógyászhoz. Nem kellett volna.

Már az elején olyan nyers volt velem, felét nem értettem annak, amit mondott, mire rákérdeztem, hogy akkor most mi van? Terhes vagyok? Mire ő: - Hát nem hallok szívhangot. De mondom doktor úr, terhes vagyok? - Hát terhesnek terhes, de úgy néz ki, ez a baba elhalt.

Na kész, ott egy világ omlott bennem össze, sírva öltöztem fel, mire közölte, hogy 2 hét után azért menjek vissza még egy UH-ra. Akkor megkérdeztem, hogy táppénzre kiírna-e, mert hogy gyárban dolgoztam, olajgőz, zaj, miegymás, és azt mondta, nem, nekem dolgoznom kell, nem mehetek táppénzre. Na több se kellett, szépen fogtam magam, papírostól mindenestől mentem a háziorvosomhoz, hogy legyen kedves írjon ki táppénzre. Nagyon rendes dokim van, ki is írt egyből, így szépen a 2 hetet otthon kínlódtam végig.

Visszamentem még ehhez a nőgyógyászhoz, aki először megvizsgált, szintén UH, majd közölte velem tök nyugodtan, hogy jó, felöltözhet. Mondom most mi jó? Hát él a baba. Na, egyszerre voltam dühös is, és boldog is. Szépen felöltöztem, következő időpontot már az én orvosomnál kértem, és megfogadtam, többet ehhez a majomhoz én nem megyek, aki 5 hetes gyereknél nem hall szívhangot. Még jó, hogy nem. Na mindegy.

Onnantól kezdve a terhességem a lehető legjobban zajlott, semmi reggeli rosszullét, kicsit feszültek a melleim, de hát ez természetes. Május 29-re voltam kiírva, de mivel nem jött a bébi, ezért befektettek a Veszprémi kórházba. Eléggé lehangolt voltam, nem szerettem volna befeküdni, de ez nem kívánság műsor, a baba érdekeit kellett néznem. 29-én is és 30-án is megvizsgáltak, majd vissza a helyemre, és csak várni, hogy mi lesz. 31-én a szokásos vizsgálatnál a doki azt mondta, hogy kevés a magzatvizem, és ő úgy gondolja, hogy ennek a babának jobb lesz kint.

Pakoljak, és irány a szülőszoba. Közben páromék kint várakoztak, és közöltem vele, hogy menjen egyelőre haza, mert most indítják be a szülést, és még biztosan jó pár óra, mire lesz valami. Nem tévedtem. Délután beöntés, infúzió, majd burokrepesztés, de a fájások csak nem jöttek. Óránként vizsgált az orvos, és 2 ujjnyira voltam csak nyitva. Emeltek az adagon, de tágulni csak nem akartam, és ez így ment 14 órán keresztül, mire 1-jén reggel 8-kor már könyörögtem azért, hogy császározzanak meg, vagy valami, mert kivoltam, mint a liba. Fájások voltak, de még mindig csak 2 és fél ujjnyira tágultam.

Megjött az ügyeletes orvos, akit már sírva kértem, hogy legyen végre valami, majd elment, és visszajött délelőtt 10-kor közölve a jó hírt, hogy úgy döntöttek, megcsászároznak, de nehogy azt higgyem, hogy azért, mert én kértem. (Nem hát, persze...) Közben mellettem ketten megszültek rendesen, de azt a kínlódást még hallgatni is rossz volt, akkor kezdtem ráébredni, hogy nekem nem lehettek ekkora fájásaim, mert azért én csöndben voltam, magamban kínlódtam az éjszaka is, és eldöntöttem, hogy nem irigylem őket.

Aztán betoltak a műtőbe, ott nekem már minden mindegy volt, hullafáradt voltam. Felültettek az ágyon, és elkezdték tűvel böködni a gerincemet, próbáltak ugye érzésteleníteni. Hát nem jött össze. Elgörbült a tű a hátamba. A nő meg is mutatta, hogy hát nézzem meg, milyen vastag, hosszú tű, de hiába böködte a hátamat, csak egy áramütést éreztem a combomba, érzésteleníteni nem sikerült. Akkor elment, szólt a dokinak, hogy más megoldást nem tud, ennél vastagabb tűvel nem próbálkozik, kábítanak.

Még arra emlékszem, hogy annyit mondott, ne aggódjak, ő mindent elkövet azért, hogy nekem rossz emlékeim ne legyenek a műtőben történtekkel kapcsolatban. Igaza volt, mert totál kiütött az "altató" gáz, olyannyira, hogy mikor végeztek, nem tudtak felpofozni. Néha beugrott egy-két jelenet, mintha álmodtam volna, hogy mondták kapaszkodjak ide meg oda, de a pici fiam születéséről semmi. Pedig állítólag megmutatták, kicsit később sírt fel, mert ő is kapott az anyagból, amivel kábítottak, de különösebb probléma szerencsére nem volt.

Ja, még annyi, hogy szegénykém nyakára ötször volt rátekeredve a köldökzsinór. Hát ezért nem tudott ő jönni magától, ezért nem tudtam megszülni természetes úton, amit azért bánok. Legfőképp azt sajnálom, hogy császárosként is lecsúsztam a legmeghatóbb pillanatról, hiszen délelőtt 11.04-kor emelték ki belőlem Gergőt 3350 grammal és 55 centivel, én pedig este 10 órakor ébredtem csak meg. Bent voltak a páromék is, anyósék, szüleim, ők előbb látták a picit, mint én, majd amikor engem kitoltak a műtőből, mindenki sírva fakadt, mert úgy néztem ki, mint az élő halottak.

Este odahozták nekem a szemem fényét, megfoghattam, megpuszilhattam, de hamar elvitték, és a 4 napba, míg bent voltam a kórházba csak szoptatni hozták ki nekem, pedig baba-mama szobába kerültem. Rossz volt nézni, hogy a többieknek már reggel 6-kor kihozzák a csemetéket és este 10-kor viszik el őket, én meg csak 3 óránként láthattam a gyönyörűségemet, mert pihennem kellett. Az utolsó napon velem lehetett már ő is, míg haza nem mentünk, bár én még nem éreztem magam túl jól, neki hála Istennek semmi baja nem volt, be sem sárgult, így nyugodt szívvel hagytuk el a kórházat.

Mára már kis kópém két éves, életvidám, mosolygós gyerkőc.