Nem szabad őszintének lennem még családon belül sem. Nagyon... (beszélgetés)

Akkor jól gondoltam. A lényeg az, hogy van, aki elfogad olyannak, amilyen vagy.

Ha túl tudtad tenni magadat azon, hogy ők nem a szüleid, az nagyon jó dolog.

Azért biztosan szeretnek ők is, csak máshogy.

Nem ez mar nem fog valtozni. Szerencsere mindig is baratokkal vettem magam korul igy szomoru vagy sem de nincs szuksegem arra hogy a szuleim elfogadjanak ugy ahogy vagyok (semmi kirivo nincs bennem, tok atlagos vagyok, ok csak mindenbe belekotnek mindig es ez nagyon faraszto tud lenni evtizedeken at).

Nem kezdemenyezek veluk mar beszelgetest mert nem esik jol. Szerencsere tenyleg az a helyzet hogy ezt mind megkapom mashonnan mostanra.

Nálam sajnos a szülői oldal már nem játszik.

Már nem élnek a szüleim, pedig milyen jó lenne!

Egy szülő-gyerek viszony más, mint a házastársi. Nem mindegy a szülők és a gyerek életkora sem.

Sajnálom, hogy a saját gondolataid "le vannak söpörve az asztalról". Ha felismerted, hogy úgy tudod magad megvédeni, hogy magadról nem beszélsz nekik, akkor az már fél siker.

Beszéljetek továbbra is olyan dolgokról, amikben közös nevezőre juttok, akkor talán könnyebb lesz.

Ha hosszú évek alatt nem változott a dolog, nem valószínű, hogy az idő múlásával ez előnyösen fog alakulni.

Ha már változtatni nem tudsz, el kell fogadnod, hogy nálatok így működik.

A szűk családon kívül is van élet, ahol jól érezheted magad, mert van közös pont. Tudom, hogy nem ugyanaz, de mégis egyfajta megoldás, ha megértésre vágysz.

Most válaszolok, mert tegnap már tegnap már nem jártam errefelé.

Nem veszem kötekedésnek. 🙂

Kifejezetten az első hozzászólásra reagáltam.

Baráti körről szó sem volt, csak családról.

Soha nem éreztem azt, hogy nekem feltétlenül mondanom kell, ha tetszik a másiknak, ha nem.

Nálunk viszont tényleg úgy működik, hogy elvárjuk egymástól, hogy elmondjuk a véleményünket. Nemcsak én várom el.

Soha nem mondtam, hogy az az igaz, amit én véleményként fogalmazok meg. De itt nem is erről van szó. Nem kéretlen véleményről beszélek.

Mostanában annyira felkapott lett ez a "kéretlen vélemény" kifejezés. Ha megnézed, itt is hányan használták. Az teljesen más dolog, mint őszintén elmondani családon belül egymásnak, hogy mit gondolunk bizonyos dolgokról.

Továbbra is fenntartom, amit ott, az 5.-ben írtam, és amire reagáltál: szerintem ha már családon belül sem lehet őszinte az ember, akkor ott valami baj van.

Nehéz úgy írni itt, hogy a másik előtt teljesen világos legyen, mire gondolok pontosan. Élőben ez sokkal egyszerűbb lenn, de itt erre nincs lehetőség.

Pedig igyekszem érthetően fogalmazni, nem mindig talál el az olvasóhoz.

Felnőtt ember vagy. A döntéseidért magad vállalod a felelősésget és annak következményeit.

Megoszthatod ezt a családoddal, barátaiddal, kérheted a véleményüket. De vitába csak akkor bocsátkoznék, ha valóban érveket sorakoztatnak fel a véleményük mellett.

A lekezelő beszólás vagy a veszekedésbe torkoló "vita" esetén tényleg nem érdemes bármit is megosztani.

Kéretlen véleményt pedig csak akkor mondj, ha olyan esetről van szó, ami az életedre is kihat.

Ennek is vannak azért fokozatai, a csúcsa és egyben a kedvencem, amikor valaki kéretlenül ontja magából a tapló beszólásokat, amik ráadásul nem is feltétlen az objektív igazságban gyökereznek, és ha valaki szóvá teszi, hogy ez kicsit bántó már, akkor arra is vagdalkozik, hogy persze, mert nem tudod elviselni az ✨igazságot✨, ő csak őszinte!!!

Azért a legtöbben nem nyomják ezt ennyire extrémen, dehát ahol már "állandó vita" tárgya, ott lehet érdemes elgondolkozni.

Azért csak vigyázz ezzel a "lenyelemmel"!

Nem szeretem használni a kifejezést hogy "engedd el",,de ebben az esetben próbáld meg akkor tényleg átlépni.

Az tapasztalat, ha mindent bezársz előbb utóbb robbanni fog,,és lehet hogy nem jókor és nem is annál akit illet.

Ha nem kifele robban akkor meg benned,,és az sem túl jó.

Szóval az állandó vita ,,és a semmi közt azért vannak utak.

Nem kötekedni akarod, de miből gondolod, hogy az az igaz szó, amit te véleményként fogalmazol meg? Másrészt az, hogy te elvárod, hogy elmondják, nem jelenti azt, hogy a másik is elvárja tőled.

Szerintem ott is baj van, ahol a család/baráti kör, bármely tagja úgy érzi, neki mondania kell, ha tetszik a másiknak, ha nem.

Sajnos nalunk ez nem mukodik. Probalom tini korom ota a sajat meglatasaimat atkuzdeni a szuleim agyaba, de nem sikerul. A sajat igenyeim eltunnek, a sajat gondolataim le vannak soporve az asztalrol. Igy en sem meselek mar semmit, sot nem is beszelek fontos dolgokrol. Ha kerdezik mi ujsag akkor mindenrol beszelek csak magamrol nem. Egyedul igy tudom magam megvedeni.

Amugy nem faj nekik az igazsag sose semmirol csak elkonyvelik hogy en vagyok az erthetetlen.

Én bizony nem nyelem le a véleményemet.

Volt már itt nem is olyan régen valami hasonló téma. Ott is elmondtam: néha - még ha fáj is valakinek az igazság - észhez téríti az embert az igaz szó. Én is néztem már magamba egy-egy őszinte vélemény hatására, és építően hatott rám. Ahogy én elvárom a családon belül mindenkitől, hogy mondja el a véleményét, ugyanúgy teszek én is. Az őszinte szó lehet első hallásra nyers. Az a lényeg, hogy ne bántó stílusban mondja el az ember a véleményét.

Szerintem ha már családon belül sem lehet őszinte az ember, akkor ott valami baj van.