"Nem értem, miért nem tudok lefogyni…” (2. rész)

2011. december 13.

Jelentem eljárunk futni hetente háromszor és kétszer egy héten spinningelünk. Lassan olyan kemény sejhajom lesz, hogy beletörik a konyhaszék ha ráülök :D Julcsi nagyon szépen formálódik, végre bírja kitartással, és remélem, hogy karácsonykor is türtőztetni fogja magát, és nem enged az anyja és a nagyanyja tömési, etetési mániájának. Általában retket és búzacsírát, sonkaszalámit, sajtot eszünk teljeskiőrlésű kenyérrel, párolt husikat, főtt-párolt zöldségeket és nem óriási, hanem teljesen normális, emberi adagokat. Holnap délutánra szabadságot vettünk ki mind a ketten, megbeszéltük, hogy elmegyünk turcsizni, mert Julcsin már lóg egy-két ruha, úgyhogy újult erővel vetjük bele magunkat a vásárlási lázba.

2011. december 16.

Julcsim addig nyaggatott amíg elmentem vele szaunázni. Soha nem voltam még, magam sem tudom miért nem, végül is annyira nem volt rossz. Megbeszéltük, hogy vacsorára gyümölcsturmixot készítünk, és holnap elmegyünk egy előkarácsonyi buliba, mert utána Julcsi is és én is utazunk haza a szülőkhöz karácsonyozni. Horgoltam neki egy nagyon szép kézmelegítőt ajándékba, kíváncsi vagyok, hogy tetszeni fog-e neki.

2011. december 30.

Hát ennyi volt Julcsi kitartása, az ideg majd szétvet miatta. Én tudom, hogy nehéz, elhiszem, de a francokat abba a rohadt zabálásba. Mitől más a karácsony, mint más napok? Annyira de annyira könnyű mindent erre fogni. Jajj ott volt a kaja az asztalon, jajj nem tudtam megállni, jajj tömték belém az ételt. Hol a kitartás kérdem én? Az én családom is zabálós, tömős, engem is piszkálnak mióta lefogytam, hogy de vékony vagyok, biztos anorexiás vagyok, miért csak két palacsintát eszek miért nem nyolcat, de basszuskulcs a saját érdekem, hogy kapjak levegőt és fel tudjak menni a lépcsőn, és ne fulladjak ki egy két kilós krumpli cipelésétől is. Senki nem kényszerít arra senkit sem, hogy befaljon egy kiló zselés szaloncukrot a fa díszítése közben. Senki sem tesz a másik kezébe fél rúd mákos bejglit, hogy itt van egyed. Kifogások kifogások hátán, ezt a legkönnyebb csinálni. Utána meg persze kritikus szemmel nézegeti magát az ember a tükörben, és fél megjelenni mások előtt, hogy nehogy megszólják, nehogy szégyenbe essen. Nem tudom mi lesz ezzel a holnappal is, hogy jön-e bulizni vagy nem jön, de lassan már nem is érdekel.

2011. december 31.

Nem hittem a szememnek, amikor beléptem a konyhába. A hűtőben létező összes kaja ki volt pakolva a konyhaasztalra, miközben Julcsi nagy szakértelemmel válogatta szét őket. Az egészséges, kevésbé hizlaló kajákat visszadobálta a polcra, míg az összes többit kint hagyta és két liter kólával a hóna alatt szépen elkezdett falatozni. Kérdésemre, hogy mi a lófittyfenét csinál azt válaszolta, hogy éjfélkor megfogadja, hogy most már VALÓBAN, TÉNYLEG elkezd diétázni, de addig is úgy van vele, hogy menti, ami még menthető, mert kaját nem dobunk ki, így meg még legalább utoljára jóllakik. Mindezt persze az óriási bociszemeivel adta elő, nagyokat pislogva, mintha mi sem lenne egyértelműbb. Délutánra megevett annyi ételt, amit más két nap alatt sem eszik meg. Este hat órára azt is eldöntötte, hogy na akkor üsse kavics mégiscsak eljön ő is bulizni, legalább jól indul az éve. Indulás előtt azért még megevett egy tányér kocsonyát, mondván, hogy mivel ma már evett, és ráadásul nem is keveset, így úgy gondolja, hogy ez a nap már úgyis menthetetlenül el van cseszve, akkor meg miért ne? Meg különben is, holnap január elseje, új év, új élet, új diéta. Nagyon elszántnak és eltökéltnek látszott, de láttam már ilyennek, nagyon sokszor, és a végén mindig ugyanott kötöttünk ki. Lassan már én sem hiszek neki, de ez annak köszönhető, hogy ő sem hisz magában.

2012. január 3.

Megvolt a buli, megvolt az újévi fogadalom. No nem nekem, én ilyesmivel rég nem foglalkozok. Harmadik napja diétázik Julcsi, most megint úgy, ahogy legutóbb decemberben elkezdtük. Futni nem jár el velem, azt mondja szégyelli, hogy nem bírná a tempót, így odabent tornázik egy DVD-re. Az is jó, kezdetnek nem rossz. A súlyát nem tudom, nem meri megmérni magát. Azt mondta, hogy majd ha újra lóg rajta a kedvenc fekete farmergatyója, na majd akkor mérlegre áll. Csak ott tartanánk már.

2012. január 27.

Julcsim reggel megkérdezte, hogy este eljöhet-e velem futni. Persze, hogy eljöhet, nem is tudom miért kell ehhez engedélyt kérni. Csak jelentse ki, hogy te figyelj már, este húzok veled futni, oszt jól van. Nem kell ehhez az én jóváhagyásom. Egyébként be kell vallanom, hogy tegnap este közösen bűnöztünk. Napok óta rajtam volt a borozhatnék, így hazafele menet beugrottam a boltba és vettem egy üveg száraz fehérbort, amit este elszopogattunk a szőnyegen üldögélve, közben persze felelevenítettük a régi közös és nem utolsósorban cikis sztorikat, szóval végül már fájt a hasunk a röhögéstől.

2012. február 19.

Másfél hónapja, hogy belekezdett Julcsi a diétába és tartja is rendesen. Tegnap reggel megmérte magát, 84 kiló most, és tényleg látszik rajta, hogy sokat fogyott. Itthon tornázik DVD-re, eljön velem futni, eljár szaunázni, meg valami pirospaprikás pakolásra a masszőrcsajhoz, akivel én a hátamat masszíroztatom. Tényleg hatásos, mert az igaz, hogy úgy néz ki a bőre a pakolás után mint aki parázságyon feküdt, de valami brutálisan jó hatással van a narancsbőrére. Nyilván azért a mozgás is közrejátszik ebben, mert önmagában egy csodaszer sem ér semmit se, de így a kettő együtt valami fantasztikus. Gondolkodtam rajta, hogy én is kipróbálom, végül is nem veszítek vele.

2012. február 28.

82 kiló, ez az új rekord. Julcsi azt mondja, hogy idejét se tudja mikor volt utoljára ennyi. Reggel mikor megmérte magát, ült egy démoni vigyor az arcán a boldogságtól. Időtlen idők óta végre úgy nézett tükörbe, hogy tetszett önmagának, amit látott.

Úgy örülök és remélem, hogy ez most tartós lesz. Semmi szemét kaja nincs a hűtőben, nincs kóla, jégkrém, habos puding, semmi, ami visszavághatná a diétájában. Nem szabad még a lehetőség legkisebb szikráját sem megadni a bűnözésnek. Máshogy nem megy, tényleg komolyan kell venni ezt az egészet, az elhatározást, a kitűzött célokat.

Amikor én elkezdtem diétázni akkor nem úgy indultam neki, hogy na akkor lefogyok 15 kilót, eszembe sem volt ennyit remélni magamtól, főleg a sok kudarc után. Most kis célokat tűztem ki magam elé, mert azokat könnyebb volt elérni, és könnyebb volt úgy érezni, hogy végre nem egy újabb sikertelen diétát tudhatok magaménak. A diétából végül életmódváltás lett, és azt kell, hogy mondjam, hogy hamarabb is észhez kaphattam volna, de most már mindegy ugyebár. Mikor megtudtam, hogy 74 kiló vagyok egy világ dőlt össze bennem, két lábon járó naívitaként ugyanis azt gondoltam, hogy 65-66… Ja, csak azt nem vettem észre, hogy bilibe lóg a kezem. Szóval a legelső célom az a 70 kiló volt, nem 68, nem 66 hanem 70. Három hét alatt elértem, vállon is veregettem magam, hogy ez igen, ugye, hogy nem is volt annyira nehéz? Következő cél 68, majd 65, aztán 63, 60, 58 és végül is 57 kilónál kötöttem ki a 168 centimhez. Eleinte nem sportoltam én sem, de utána valahogy viszketett a talpam odabent a szobában, a gép előtt ülve és gondoltam futok egy kicsit hátha… aztán megszerettem, megharcoltam önmagammal.

Sokat segít a pozitív gondolat, hogy elhidd magadnak, hogy sikerülni fog. Hogy elképzeld magadat vékonyan, hogy elképzeld magad a szobabiciklin tekerve a kilométereket vagy az utcán kocogva, róva a sokadik körödet. Annyiszor feladhattam volna, emlékszem nemegyszer volt, hogy majd összeestem de azért csak mentem, mentem és mentem és közben azt hajtogattam magamba, hogy meg tudod csinálni, képes vagy rá, ügyes vagy, nem foghat ki rajtad semmi sem. Pontosan ezért remélem, hogy Julcsi is eléri a célját, legalább boldogabb, elégedettebb lenne és nem érezné magát ennyire nyomorultul a saját bőrében, mert nincs annál rosszabb, mint amikor saját magát utálja az ember.

Lehet ezer meg egy ellenségünk, utálhat minket kolléga, volt barát vagy barátnő, utálhat a szomszédasszony is, de mindezek elbújhatnak amellett az érzés mellett, amikor te magad vagy a saját magad ellensége.

(folyt.köv.)