Négy angyal után van-e még remény? (beszélgetés)

Kedves Cikkíró!

Talán elmondhatom, hogy megkönnyeztem a cikked.

És remélem lehetek őszinte, a cikk elött azt gondoltam, hogy akivel ilyen történik, méis csak szerencsésebb, hiszen neki ott van az, hogy megfogant egy pici élet benne. Tudnod kell,hogy nekem ez sem adatott meg eddig, hogy egyáltalán megfoganjak. Anélkül vagyok üres, hogy tudnám, sikerül-e egyáltalán valamikor.. De amikor olvastam a cikked, rájöttem, ennél borzasztóbb nem történhet meg, hogy veled van, a tiéd, óvód, véded, mégsem lehet veled, mert elveszíted.

De minél tovább értem, annál jobban meg vagyok győződve, hogy nagyon erős vagy, sokkal erősebb, mint hiszed, hiszen mindig sikerült tovább lépned, és újra, és újra próbálkoztatok. Minden elismerésem. Azt gondolom, most eléggé fáradt lehetsz. Testileg, és lelkileg is. A helyedben, és most kis ideig azzal foglalkoznék, hogy új erőt merítsek, és nyújtsak a páromnak, most egy pár hónapig egészen másra koncentráljak. Majd újrakezdeném. :)

Megérdemlitek. A pihenést is, és az újrakezdést is.

Remélem nem bánod az őszinteségem. Minden szépet és jót kívánok Nektek!

Örülök, hogy férfi hozzászólást is olvasok, hisz ezeket a fájó érzéseket nem csak az anyukák, hanem lelkileg az apukák is átélik, csak szerintem ők kevésbé merik kiadni magukat.

Olvasom a hozzászólásokat, és mindből okulok, mindből merítem az erőt és próbálom a tanácsokat megfogadni, hisz a sok ötletből lehet, hogy pont az az egy fog beválni, amire nem is gondolok.

Ezért van ez a fórum, hogy segítsünk egymásnak!

De!!!!

Kérlek benneteket, hogy ne dühöngjetek egy-egy olyan hozzászóláson, mellyel nem értetek egyet!

Lehet, hogy ami az egyiknek fájó, a másikat jobban megérinti. Szabad országban élünk /még egyelőre :-)/ mindenki bátran mondja el a véleményét, mert lehet akár negatív is, én szívesen olvasom.

Hiszen ezért írtam le a történetet, hogy tovább tudjak lépni, hogy erőt merítsek, hogy fel tudjam dolgozni azokat az eseményeket, melyet most erőteljesen meghatározzák az életemet, mert sajnos hiába telik el sok sok hét, még mindig nem tettem túl magam a dolgon.

Ha az általad elismert szakemberek teoriája annyit érne a gyakorlatban, akkor nem lennének ilyen fórumok, mint ez. Mutassa be gyakorlatban, minden kétséget kizáróan, hogy az anya lelki eredetű problémája miatt lett a gyermek sérült vagy vesztette el a gyermekét. Nem fogja tudni, sőt még ha tudná sem lesz képes az ilyen esetek kivédésére.

Viszont, ha kiderül, hogy a fóruminditónak pl. véralvadási zavara van és attól vetél el, akkor az könnyen kezelhető, és a jó eséllye van egy következő sikeres terhességre. Persze, valószínüleg, izgatottabban fogja várni a babát, mint egy első terhes kismama, de az hinném, hogy azt jelenti, hogy nem akarja a gyermeket, csak akinek megvannak a maga rossz tapasztalatai, az jobban fél.

Ha neked úgy könnyebb elfogadni a sérült gyermeked, hogy bebeszéled magadnak, hogy lelki dolgok okozták, ami vele történt, ám legyen. Végül is az a lényeg, hogy tudjál vele együtt élni, bármilyen út vezzessen is hozzá. De ettől, amit mondasz nem lesz tény. És mellesleg lehet, hogy ezen a fórumon hall vagy kap olyan információkat, amik hozzásegítik ahhoz, hogy a jövőben ő is édesanya lehessen. Vagy csak megértő fülekre és együttérzésre talál, ami önmagában is segítség, már legalábbis nekem....meg a fórum hozzászólások alapján másnak is. ;)

Szerintem meg csak ne gondolja! Bocsánat, ha kicsit nyers leszek, de ugye nem baj, ha nem magamat fogom hibáztatni a 20 hetes kisfiam haláláért. Még csak az hiányozna, hogy a "tapasztalt, mérvadó szexológusoknak, pszichológusoknak, és pszichiátereknek" egy pillanatig is elhiggyem, hogy a gyermekem azért halt meg, mert én nem akartam eléggé. Az orvostudománynak ebben a modern korban igen nagy szokása, hogy amit nem tudnak megmagyarázni, és bebizonyítani, azt így hárítják ránk. Nem tudja, hogy miért van a sorozatos vetélés, ezért azt mondja, hogy anyuka nem akarta eléggé a babát. Anyuka közben belerokkan, és nap mint nap magát hibáztatja, de nem baj, a hiba benne van.... Hát persze...Akkor biztosan a 42 éves édesanyám azért halt meg egy daganattól, mert nem akart élni. Mindenesetre furcsa módja az öngyilkosságnak....

A szakemberek biztos segíteni akarnak, meg pénzt keresni... Mert aki bizonyos ideig nem publikál semmit, azt elfelejtik. Tehát mindegy mit írsz, csak írj...

A magam részéről biztos vagyok abban, hogy tudat alatt sem fordult meg soha bennem, hogy én ezt a gyereket nem akarom. Ennek én még a feltételezését is visszautasítom!!! Imádtam őt, és minden nap megsiratom... Csak azért tudtam túlélni, mert a lányomnak szüksége van rám, és mondhat bármit az a híres pszichiáter, én bármit megtennék azért, hogy élhessen a fiam. Mi terveztük őt is, mint a lányunkat, pont akkor jött, amikor szerettük volna, nem volt rá oka a tudatalattimnak, hogy így kibabráljon velem. Nem azért mondom ezt, mert kényelmetlen nekem hallani, hogy én nem akartam, hanem mert tisztában vagyok az érzéseimmel, és az életemmel.

Ha ez a leendő kismama elhiszi, hogy benne van a hiba, akkor sosem lesz babája, és egy érzelmi roncsként éli le az életét..., hogy ő nem alkalmas anyának. Tapasztalatból tudom, hogy ebből "kigyógyulni" csak úgy lehet, ha az ember lánya a karjaiban tarthatja a gyermekét... Lehet, hogy ez túl habos hozzászólás, de így van.

Nézd, én a fiam miatt tanultam sokat, (sok helyről, de mindig elismert szakemberektől, és állami kórházakban tartott előadásokon, előadás sorozatokon). Ezen ismeretek közben (mivel minden mindennel összefügg) olvastam, tanultam, hallagattam azokat is, amiket leírtam. Bár egy részére magamtól is rájöttem, mert velem is történt ez-az.

Prekop Csillát, Solt Annát, Mátyus Annát, (Sote, Vadaskert pszichiátria), vagy a Bethesda pszichoszomatikus osztályának orvosait, vagy akár Lux Elvirát bulvárnak, vagy középkorinak minősíteni kisé merészség, de legalábbis nem vall tájékozottságra.

Én azt sohase mondtam, hogy ezzel párhuzamosan nem szükséges minden fizikai vizsgálat és eredmény. Ez teljesen világos. De igazi szerencséje akkor van az embernek, ha ez egy személyben van, vagy legalábbis van kapcsolata megfelelő szakmberekkel..

A diszkóbalesetes kislány nem biztos, hogy maga valójában nem akar gyereket.. Én tök ilyen voltam. Jótanuló, talán törtető is.. Soha senki, de még talán én sem tudtam magamról, hogy valójában egy nagyon családközpontú, gyereket akaró, és arról álmodozó ember vagyok.. Viszont mint ilyen ránk van kényszerítve a tanulás-diploma-karrier-férj-és esetleg ezek után gyerek sorrend.. És látszólag el is hisszük, és meg vagyunk róla győződve, hogy ez így helyes.. De lehet, hogy belső énünk meg valójában nagyon is karja a gyereket.. Ekkor lesz az ember úgy is terhes, hogy a szomszédban izélnek.. Van ez fordítva is, mint a fórumindító esetében.

A fórum önmagában meg édes kevés a gyógyuláshoz, ugyanis itt nagy részében pont azt fogja kapni, amit hallani szeretne.. És az nem mindig a gyógyulás útja.

Nem baj, ha férfiként mondok véleményt?

A gyermek életünk egy része.

De a gyermek nem életünk egyetlen része.

Az ÉLET az rendkívül összetett, ezer összetevője van.

Van egy csodálatos párod. Már ez egy ajándék.

Ha ti "ebben az életben" nem neveltek fel gyereket, de értékes, építő életet éltek, akkor az életetek építő.

Nem feltétlenül a gyermek szülés/nevelés az élet egyetlen értelme.

Én, mint buta férfi mondtam ezt, de talán picit segítettem.

Nem hiszem, hogy ül a szoba sarkában, abban nem nagyon hiszek, hiszen itt van és megvitatja, ezzel is próbálva feldolgozni az eseményeket. Sajnos, valószínüleg nem a legjobb biológiai alapokkal indul a fórumindító és a történetből kiderült, hogy a nőgyógyásza is egy barom volt. Így nem könnyű anyává válni, még akkor sem, ha valaki lelkileg kész rá. Nem hiszem, hogy ilyen bulvár ,pszichologiai elméletek, pláne az általad leirtak bárkin különösebben segítenének, csak, annál, aki elhiszi még komolyabb lelki nyomásként hatnak. Esetleg erre appellálva kihagy olyan szűrő vizsgálatokat, amikre tényleg szüksége lehetnek, ahhoz, hogy egészséges gyermeke születhessen.

Mellesleg, ha ez igaz lenne, akkor az összes nem várt gyermek beteg lenne vagy elvetélne vele a mama, már pedig ezt még te is beláthatod, hogy ez nincsen így. Sőt a "diszkóbalesetek" sokszor jóval életképesebbek, mint a tervezett és szeretve várt babák. Úgyhogy ez "elutasítja az anya szerepet, ezért nincs gyereke" dolog nemcsak, hogy gyakorlatban inkorrekt, de káros és kifejezetten középkori, mint mikor paráznának, eretneknek és még hasonlóknak bélyegeztek meg olyanokat, akiknek mai szóhasználattal élve fogyatékos gyermekük született. Nem hiszem, hogy ez lenne a magyarázat.

Alább írtam, csak azt még valószínűleg nem láttad...

A legutóbbi vetélésem úgy zajlott, hogy bent voltam a sérült gyerekemmel a kórházban, és még betét is alig volt nálam... Úgy mentem le félájultan, félvéresen a sarki közértbe, amikor elvitték vizsgálatra a fiamat.. Mindamellett, hogy ez nagyon nem volt tervezett terhesség, de nem vetettem volna el, és ugyanúgy szerettem volna, mint a többi gyerekemet..

Azt mondtam, hogy elájulok, amikor a kis darabokat megláttam... úgy 8-10 hetes lehettem...

De én azt se tagadom, hogy a sérült fiam állapotában, betegségében jóócskán benne van a saját családi ki nem adott problémáink.. Pedig egyébként tök normális, nem ivós, képzett családok vagyunk, mi is, a férjemék is.. De még itt is annyi feszültség, baj gyűlik meg, hogy sok..

És ezeket kéne kezelni, többet kéne velük foglalkozni.. Mert utólag rájöttem, hogy balgaság azt mondani, hogy "majd az idő", meg hogy minden a "remény".

Ezek akor hatnak, ha a problémát valójában feldolgoztuk, és nem csak elfelejteni igyekeztünk..

Az meg úgy egyedül a szoba sarkában keveseknek sikerül, de ezt nehéz belátni.

Nekem volt abortuszom, amit rámkényszerítettek, volt spontán vetélésem, és van egy sérült gyerekem..

Megtanultam előre nézni, és mindig megkeresni a lehetséges segítségeket, és összeválogatni a megfelelőt.. De pszichológusi segítség az mindig volt köztük..

Tehát nem kell kiakadni azon, hogy kicsit "szárazabb" hsz-eket írok, meg szakirodalmat emlegetek, hidd el, hogy nekem is folyik a könnyem a nehézségektől..

A sajátomtól is, meg másétól is..

De az őszinte szembenézés az még hosszú távon sohase ártott..

De nyugodtan gondolhatja.

A tapasztalt, mérvadó szexológusok és pszichológusok és pszichiáterek is ezt állítják. Sőt, a már egyre inkább elismert pszichoszomatikával foglalkozó orvosok is.

Sőt, még azt is merik állítani, hogy sok esetben (nyilván nem mindegyikben, de jelentős számúban) ahol szervi ok van, az se igazi szervi betegség, hanem pszichoszomatikus eredetű, tehát a "psziché" hozta létre..

A psziché alatt nem valami homályos lelki dolog értendő, hanem évtizedek kutatása a "hipotalamuszról", és egyéb agyi működésekről..

Meg magáról az emberről.

Az "anyaszerep hárításnak" nagyon komoly irodalma van, és ennik egyik fő ága a sorozatos vetélés.. Lehet ezt tagadni, de valószínűleg nem azért foglalkoznak ezzel szakemberek évtizedek óta, és írják ezt le, mert nem akarnak segíteni..

Bár tény, hogy nagyon rossz lehet azt hallani ennyi szenvedés után, hogy tulajdonképpen lehet, hogy azért nem maradt meg a gyereked, mert nem is akarod... Persze itt nyilván hozzá kell tenni, hogy mit értünk "akaráson", mert nem a tudatos akarásról beszélünk..

Ennek SEMMI, DE SEMMI köze nincsen a tudat feletti működéshez, azaz ahhoz, hogy ő tényleg megőrül babáért, és nagyon szenved a történtektől..

Én nagyon sajnálom, és nagyon remélem, hogy beteljesül az álma. De ez sajnos némi fájdalommal, alámerüléssel, utánajárással még fog járni.

Gyerekes dolog lenne nem igénybevenni bizonyos segítésgeket, csak azért, mert rossz hallani..

Már csak azért is, mert ilyenkor már minden egyebet leszámítva a megismétlődéstől való félelem is olyan erős, hogy mintegy 6%-ra csökkenti az esélyét a terhesség kihordásának.. Ezt viszont azért nagyon lehet jó terapeutával csökkenteni.. Mármint a veszélyt csökkenteni, az esélyt növelni..

Lehet szép, habos lélekhez szóló hozzászólásokat írni, meg héna kell is..

De tegyük a szívünkre a kezünket: attól még neki egy percnyi jó érzésen kívül nem lesz jobb..

Egy-két jó orvosról, vagy gyógyító helyről, ötletről való hsz. viszont esetleg tényleg hozzájárulhat a sikerhez. Még ha nem is mindegyik egyformán...

Szia! Sorskozosseg a mienk, mindenkie aki akar mar egyszer is atelte ezt a szornyuseget.

Nekem is a 9. Heten tûnt el a kis babam, sajnos en lelkileg is egyedül viselem, mert a parom egy érzelmi agyhalott. Csak ott van,latom, letezik de sokra nem megyek vele. Sajnos, nem is tudom, h mi faj jobban. Talan ezert felek en is h ujra kezdjem, mert nem akarok ezzel ujra egyedul megkuzdeni, viszont babat szeretnek.

Szoval aki mellett ilyen tars van, aki igy szeret es mindenben melletted all, muszaj kuzdened, muszaj megtenned erte es magadert es foleg a kisbabadert aki megerdemli, hogy ilyen csodalatos apukaja es anyukaja legyen.

Kérlek ne add fel, vegyel nagy levegot es probald ujra,neked meg konnyu teherbe esned, nekem 6 evet kellett varnom, h teherbe essek, es latod meg igy sem siketult. Lehet,h meg 6 evet kell varnom, de remenykedem...

Nem ismerlek de ti biztos h jo emberek vagytok, es tudod- a jo emberekkel csak jo dolgok tortenhetnek, mert megerdemlitek!

Sok sikert,erõt, szerencsét...

12 hetesen vérvételből, és uh, aztán 16 hetesen megint. Tehát mindenképp "nagy" baba már, amikor igazán kiderül, hogy minden rendben van-e. :( A különbség "csak" annyi, hogy akkor még az orvosok könnyebben belemennek a műszeres befejezésbe, de 20 hetesen már szülni kell. Nekem szülni kellett, de mivel 4 nap alatt sem történt semmi, így az orvosom (hozzá járok már több mint 4 éve) megcsinálta a műszeres befejezést. Nekünk azért másabb volt a helyzet, mert még pocakban meghalt :(, de egy ismerősöm down-os babáját 22 hetesen kellett megszülni, és még hallotta, hogy felsír... na ettől rettegek... azt az én lelkem nem bírná ki...jobb lenne, ha még piciként lehetne szűrni az ilyesmit, hiszen úgyis az a vége, hogy nincs baba, és fizikailag sokkal könnyebb lenne regenerálódni. Én már éreztem, hogy mozog. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy baj lehet...

Elhiszem, sőt tudom, hogy félsz a következőtől. Én is nagyon félek, de megmagyarázhatatlanul ragaszkodok a gyerekeimhez... :) a megszületetthez, és a leendőhöz is. :) Hannáért 6 évig küzdöttem, még csak teherbe sem estem, nekem az egy nagyon rémes időszak volt, azóta szinte görcsösen akarok még babát!

Az 1-2 % is borzasztóan sok tud lenni ilyenkor!

Örülök, hogy próbálkoztok már, mi még nem jutottunk el odáig igazán, de egyéb okok is vannak még a háttérben (én most kezdek egy új m.helyen). Meg őszintén megmondva én még nagyon félnék, még nem tudok igazán pozitívan gondolkodni. Nagyon szeretnék már másik babát, a férjem is, csodáljuk a kisbabákat az utcán.

Az Edwards szindrómát mikor tudják szűrni?

Tegnap egész nap azon gondolkodtam, hogy mit írhatnék erre a hozzászólásodra, de semmi okosat nem tudtam kitalálni :( Egyszerűen szinte meg sem tudok szólalni. Nincs annál nagyobb fájdalom, ha az ember tehetetlenül nézi a gyermeke halálát. :( Az, hogy ez még előfordulhat, szintén borzasztó. Nagyon ritka kór a tietek, kicsit utána olvastam. Mi most már próbálkozunk a következő babával. Rettegek... nem akarom ezt még egyszer átélni!!! Nálunk az esély arra, hogy a következő babánk is Edwards szindrómás legyen 1-2 %. Azt is soknak érzem. Viszont az orvos szerint ha terhes leszek, az első pillanattól betegként kezelik a babát, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. :( Szóval nem lesz könnyű 9 hónap, de erőt ad, hogy látom a nagylányomat. Azt a csodát, amit vele átéltem, át akarom élni még minimum egyszer, de ha rajtam múlik kétszer is :) Csak ez visz előre, semmi más.

Ti próbálkoztok már a következővel?

Mi sajnos nem tudtuk meg csak az ő születése után. Akkor derült ki, hogy mi is hordozók vagyunk, ezért lett ő beteg! :((

A következő terhességnél is fenáll a kockázat 25 %-ban, de legalább már ki fogják tudni szűrni időben.

Bár nála is megtehették volna! :(((

Köszönöm, hogy elolvastad őket! Sajnos nekünk végig kellett néznünk ahogy a mi kis drágánk leépül, nehéz ezzel megbírkózni, nagyon sok a negatív élmény.

Senkinek nem kívánom, persze az sem lehet könnyű, amikor még a terhesség alatt veszíti el az édesanya a babát! :(((

Szia! Elolvastam a cikkeidet, bár sose kellett volna megírnod...Iszonyatos dolgokat éltetek át, a fele is sok lett volna! Megnéztem a képeidet is, tüneményes kis hercegnő! :) Nagyon sajnálom, ennek senkivel nem lenne szabad megtörténnie! :(

Én az életem nagy kudarcának tartom, hogy sosem tarthattam a karomban az én pici fiamat.

Nekem úgy ahogy volt nem tetszett az egész hozzászólás. De amit te írsz az is borzasztó egy rész az egészből.

Én csak azt nem értem, hogy minek ír ide???

Aki elveszíti a gyermekét annak éppen elég nagy fájadalom ezzel megbirkóznia és nagy lelkierőre vall, hogy ezt a cikk írója meg tudta osztani másokkal. Én is ezt tettem, 3 cikket írtam a kislányom elvesztéséről.

És akkor jönnek az ilyen nagyon okos hozzászólások, hogy mit hogy kellene csinálni!

Nem is értem minek ír ide olyan, akinek fogalma sincsen arról milyen anyának lenni, vagy elveszíteni egy gyermeket! :(((

Éva82 szomorú amit írtál, sajnos én is tudom milyen érzés!

Ugye nem gondold komolyan, hogy ennyi babát elveszíteni csak azért van, mert neki más dolga van az életben?????????????? Te magad írtad, hogy nem vágysz még babára, úgyhogy szerintem nem érted ennek a liki hátterét. Elveszíteni egy babát iszonyatosan fáj. Én hetekig hosszú éjszakákat sírtam át, és minden nap eszembe jut. Az, hogy hallgathatod másoktól a sok okosságot, hogy majd lesz másik, meg jobb így, mintha beteg lett volna, csak még nehezebbé teszi. Nekem ez pont olyan nehéz volt, mint amikor az édesanyámat temettem el. Azzal a különbséggel, hogy őt meggyászolhattam. Eltemethettem, vihetek virágot a sírjára, és senki nem nézett hülyének, ha megsirattam, vagy szomorú voltam. Most viszont, amikor elvesztettem a 20 hetes kisfiamat, nem láttam, nem temettem el, ha sírtam, az emberek nem értették, mert majd lesz másik. Semmim nem maradt belőle, csak 2 db terhességi teszt, és 4 db uh felvétel...kijöttem a kórházból, és ment tovább az élet, mintha sosem létezett volna. Én tudom, hogy ő a gyerekem, pont mint a 2,5 éves lányom...és bár sosem láthattam, nem foghattam a kezembe, nem puszilhattam meg, de nagyon szeretem, és hiányzik, nagyon. :( Olyan sebet ejtett a lelkemben, ami sosem gyógyul meg... mindig fájni fog...

Én eddig ezt az egyet veszítettem el, és ezt érzem, akkor gondolj bele, hogy mit érezhet a cikk írója, amikor ő már 4 angyalka édesanyja, és nincs is neki gyereke. Ő akarja, nagyon. Minden nap ezzel a gondolattal ébred, és ezzel fekszik le. Én szó szerint azt éreztem, hogy üres a kezem, és a lelkem is.

Biztosan eljutsz majd addig, hogy akarsz egy-két gyerkőcöt, és nagyon fogod szeretni, de igazán akkor fogod tudni, hogy mit jelent ez, ha átöleled. Akkor majd érzed, hogy nem akarsz nélküle élni, és semmi, de semmi nem ér fel egyetlen mosolyával. :) Mert mindennél többet ér! Nagymamám, aki 8 gyereket nevelt fel, úgy fogalmazott, hogy amikor az első gyereke megszületett, ő, mint ember megszűnt létezni, azóta anya, mert mindig saját maga elé helyezi a gyereket! ...és azt hiszem, jól is van ez így...

"Szépen" fejezted ki magadat a terhességről!

Szerintem a cikk írójának nem éppen ilyen gondolatokra van szüksége!