Mozi, színház, film, zene, kultúra (beszélgetés)

sziasztok!

Testvéremnek színház belépőt akarok venni a születésnapojára de nem tudom,hogy milyen darabra!

Musical-es előadást szeretnék megnézni vele.

segítset kérnék! :)

Köszii :)

Sziasztok!

Szeretnék minden 20-35 éves fiatalt hívni,oda ahova én már két éve heti egyszer 2 és fél órás foglalkozásokra járok.

Engem mindig érdekelt a színház, szerettem volna színpadon szerepelni, de más utat választottam, majd otthonról Pestre kerülve nagyon egyedül éreztem magam. Ekkor találtam erre a szuper helyre.

Mióta ide járok a különböző színházi feladatok során sokat tanultam magamról, sokat segített a mindennapjaimban.

Szeretném, ha többen lennénk ezen a klassz helyen. Olyanokat hívok, akik hasonlóan gondolkodnak és szeretnének színpadon is szerepelni.

Ha érdekel írj privátban!

Szerintetek melyik film jobb? Az Ízek, imák, szerelmek vagy a Sejtcserés támadás?

Melyiket érdemesebb megnézni a moziban?

Hihetetlen utazás - Turtle: the Incredible Journey

Egy csodálatos természetfilm egy kis teknős nagy kalandjáról. :)

A történet: A legjobb forgatókönyv író - az Élet írta történetben egy kis ál-cserepes teknős életre szóló utazásába kapcsolódhatunk be útitársként. Florida partjainál látja meg a napvilágot és máris veszélybe kerül, szóval uzsgyi irány a tenger. Ám ez csak látszólagos biztonság hiszen a parányi állatkának a tengeren is rengeteg veszéllyel kell szembenéznie. Úszik, úszik, csak ő tudja merre, bár azt nem tudja hogy honnan tudja és hogy miért pont arra, de töretlen lelkesedéssel úszik az elérni kívánt cél felé. Közben évek telnek el, és a kis teknősből nagy és tapasztalt utazó válik, aki végül megérkezik az elérni kívánt célhoz. :)

Értékelésem: 10/10 - mert imádom a teknősöket és rettenetesen magával ragadott a film. Gyönyörű képi világgal egy csodálatos történet az Élet és a Természet hatalmáról.

Erlend Loe: Naiv. Szuper.

A sokoldalú norvég író leghíresebb művét Európa több országában kultuszkregényként tartják számon. A könyv egy 25 éves fiatalember szemszögéből mutatja be azt a generációt, amelyik nem találja az élet értelmét, az ahhoz vezető utat, és céltalan pótcselekvésekkel igyekszik megtalálni a helyét a világban.

„Minden értelmetlennek tűnt. Egészen váratlanul. A saját életem, mások élete, az állatok, növények élete, az egész világ. Eltüntek az összefüggések."

25 éves főhősünknek van két barátja. Egy jó és egy rossz. No és van egy bátyja, aki talán nem olyan nagyon szimpatikus. Vagy mégis? Erlend Loe, a fiatal norvég író sikerkönyve egyszerű történet nagyon komoly dolgokról.

„Én látlak téged, de te nem látsz engem. Sosem fogunk találkozni, de van valami, amit szeretném, ha tudnál. Az én időm nem ugyanaz, mint a te időd. Az időnk nem ugyanaz. Neked megvan a te időd, nekem meg a magamé. A pillanataink nem ugyanazok. És tudod, mit jelent mindez? Azt jelenti, hogy az idő nem létezik. Mondjam még egyszer? Nincs idő. Van viszont élet és halál. Vannak emberek és állatok. A gondolataink is léteznek. És a világ. A világegyetem is. De az idő, az nem létezik. Csak nyugalom. Jobban érzed már magad? Én már igen. Minden rendben lesz. Legyen egy jó napod."

Nagyon ígéretes a "Megszentelt életek"! És az író is! Ha valaki ilyen zseniális sztorit ír, mint a Shutter Island, akkor a többi könyvének is ilyennek kell lennie!!!

Olvasom, mennyi melója volt!!! :o) Szent ég! Kis életművész! ;) Én is el tudnám képzelni, hogy dolgozok ezt is, azt is, és aztán abból élek meg, hogy zseniális dolgokat csinálok!

Nagyon jó, hogy közzétetted ezt az írást!!! :*

Dennis Lehane 1966-ban született Boston Dorchester negyedében, Massachusetts államban. Itt nevelkedett, ma is itt él, és regényeinek többsége is ezen a helyszínen játszódik.

Lehane a Boston College High School-ban érettségizett, diplomát pedig a floridai Eckerd College-en és az országszerte hírneves Florida International Universityn szerzett.

Mielőtt főállású író lett, Mr. Lehane értelmi fogyatékos és bántalmazott gyermekek gondozójaként, pincérként, parkolófiúként, limuzinsofőrként, rakodómunkásként és könyvesboltosként is dolgozott. Egyetlen bánata, hogy sosem lehetett kocsmáros.

Első regénye 1995-ben elnyerte a Shamus-díjat a "Legjobb debütáló magándetektív regény" kategóriában. A Titokzatos folyó bekerült a PEN/Winship-díj döntőjébe, elnyerte az Anthony- és a Barry-díjat "Legjobb regény" kategóriában. Emellett a Massachusetts Center for the Book által kiosztott Massachusetts Book Award in Fiction díjat is megkapta.

Mr. Lehane jelenleg (2006 júniusi dátummal) az Eckerden tanít és a januárban megrendezendő Eckerd Írók a Paradicsomban konferencia társszervezője. Korábban a Harvard haladó írói csoportját tanította (e csoport mindig nagyon gyorsan megtelt), emellett a Chestnut Hill-i Pine Manor College szervezésében prózaírást oktatott egy esti tagozatos program keretében. 2005 májusában az irodalomtudományok tiszteletbeli doktora minősítést kapott az Eckerd College részéről.

Most a "Megszentelt életek"-et olvasom...

A balesetben elhunyt anyját és haldokló apját gyászoló Desiree Stone-nak három hete veszett nyoma - és vele együtt eltűnt az első magánnyomozó is, akit Desiree apja felbérelt lánya felkutatására. Amikor aztán a haldokló milliárdos felfogadja a két bostoni magánnyomozót, Patrick Kenzie-t és Angela Gennarót, hogy folytassák a lánya keresését, a detektívpáros hamar rájön, hogy ezúttal semmi nem az, aminek látszik. Patrick és Angie végigjárják Boston szélfútta utcáit és Florida napsütötte tengerpartját, hogy megtaláljanak egy nőt és egy férfit, akik lehetnek szentek vagy bűnösök; akik áldozattá válhattak, vagy épp áldozatokat szedhettek; akik talán még élnek, talán már halottak. És minél inkább a dolgok mélyére ás a két nyomozó, minél sötétebb és rémisztőbb világba vezeti őket a féligazságok és korrupció ösvénye, annál bizonyosabbá válik, hogy ebben az ügyben bármely meggondolatlan lépésük az utolsó lehet.

Nagyon jól megirt könyv, nagyon kiváncsi vagyok a filmre tudja-e ezt???

A könyv, logikusan felépitett, remekmű, talán az évszázad krimije, szerintem......! Nem tudok többet irni....Amint láttam filmet irok!!!

Sziasztok! Tegnap láttam a moziban egy nagyon expresszív filmet: a Viharszigetet!!!

Nagyon erős volt! A film közepénél legszívesebben felálltam volna, és kimentem volna a moziból! :P

A történet hihetetlenül érdekfeszítő, mert nem derül fény arra, mi is a valóság, mi az igaz. A végére teljesen elbizonytalanodtam, és csak annyit kérdeztem: most mi van???

Ha érzelmileg azonosulsz a főszereplővel, akkor biztos, hogy nagyon megvisel a film! Mint engem!

A környezet, ahol játszódik, ezt a lehetetlen helyzetet megerősíti!

Nekem ez a film két óra borzongás volt!

Ha elég bátor vagy, akkor ne hagyd ki, de ha érzékeny vagy, nem ígérem, hogy jól fogod érezni magad aznap!

"minden idők egyik legsötétebb, legszomorúbb és legfélelmetesebb thrillere"

Így neveld a sárkányodat - How to train your dragon

Egy jópofa, jó dumájú animációs film minden korosztálynak.

A történet: Pici falu Vikingföldön, mely igaz 700 éves, de úgy néz ki, mintha vadonatúj lenne. Vajon miért? Egy különleges falucska, még különlegesebb lakókkal, akiket a lehető legkülönlegesebb lények vesznek körül: sárkányok! Állandó sport a két faj között az egymás pusztítása, egészen addig, amíg a vikingfőnök esetlen, de annál találékonyabb fia és egy Éj Fúria sárkány össze nem barátkoznak. Persze ennek is rögös (és felettébb mulatságos) az útja, de egy idő után rájönnek, hogy teljesen feleslegesen pusztítják egymást. De hogyan magyarázzák el ezt a saját fajtájuknak? Valamint fény derül a több száz éves titokra is, hogy miért kell állandó harcban állniuk...

Egyszerű történet, szépen kivitelezve, de ami igazán megfogott benne (a sárkányokon kívül), a jó szöveg, az egyedi poénok és a nem feltétlenül hős (de mégis azzá váló) karakterek. A mulatságos jelenetek abszolút nem erőltetettek és persze ebben is ott van az örök mondanivaló, hogy először ismerd meg a másikat és utána ítélj!

Értékelésem: 9/10 kategóriájában megegyezik a Shreck első részével vagy a Fel!-lel.

A Pandorum című filmet tegnap láttam! Ajánlom annak, aki kedveli a scienfiction-ös filmeket. Én személy szerint annyira nem, de végig lekötött a film. Egy kicsit emlékezetet a Legenda vagyok című filmre. (Will Smith a főszereplő)

Egy kis ízelítő a tartalmából:

Az elhagyatott Elysium űrhajó fedélzetén két asztronauta Payton (Dennis Quaid) és Bower (Ben Foster) hibernálásból ébredve memóriazavarral küzd: nem emlékeznek semmire, nem tudják, hogy kik ők, honnan jöttek, mi a feladatuk. Sötétség uralkodik mindenütt, nem értik mi történt, össze vannak zavarodva, hallucinálnak és csak egyetlenegy furcsa, nyomasztó hangot hallanak a hajó gyomrából.

Bower űrhajós elindul, hogy felfedezze a misztikus űrhajót, közben rádiófrekvencián tartja a kapcsolatot társával, Payton-nal. Bowernek hamar rá kell döbbennie a borzasztó valóságra: valami a hajón rájuk vadászik, valami, ami mindenáron el akarja pusztítani őket. A hajón találkozik két másik asztronautával is, így már négyesben próbálják túlélni a túlélhetetlent. Lassan fény derül az űrhajó döbbenetes, halálos titkaira, és az utasoknak rá kell jönniük, túlélésük sokkal fontosabb, mint azt valaha is gondolták volna.

Erlend Loe: Naiv. Szuper.

Scolar, 2002

„Minden értelmetlennek tűnt. Egészen váratlanul. A saját életem, mások élete, az állatok, növények élete, az egész világ. Eltűntek az összefüggések.”

A humorral és némi iróniával megírt regény egy fiatalemberről szól, aki nem találja helyét a nagyvilágban. 25 éves főhősünknek van két barátja. Egy jó és egy rossz. No és van egy bátyja, aki talán nem olyan nagyon szimpatikus. Vagy mégis? Erlend Loe, a fiatal norvég író sikerkönyve egyszerű történet nagyon komoly dolgokról.

„Én látlak téged, de te nem látsz engem. Sosem fogunk találkozni, de van valami, amit szeretném, ha tudnál. Az én időm nem ugyanaz, mint a te időd. Az időnk nem ugyanaz. Neked megvan a te időd, nekem meg a magamé. A pillanataink nem ugyanazok. És tudod, mit jelent mindez? Azt jelenti, hogy az idő nem létezik. Mondjam még egyszer? Nincs idő. Van viszont élet és halál. Vannak emberek és állatok. A gondolataink is léteznek. És a világ. A világegyetem is. De az idő, az nem létezik. Csak nyugalom. Jobban érzed már magad? Én már igen. Minden rendben lesz. Legyen egy jó napod.”

Erlend Loe 1969-ben született. 1993-ban jelent meg első regénye, a Tatt av kvinnen (Elfújta a nő). Eddig 8 művét adták ki 13 országban.

Igazból nem is a tizennyolcas karika kéne a borítóra, hanem olyan figyelmeztetés, miszerint a hangulatokra fogékonyak, a szomorúságkerülők és a túlzott empátiával rendelkezők nagy ívben kerüljék el a könyvet.

A norvég írónő (született 1954. november 6.) világszerte ismert és kedvelt sorozatának ötödik (magyarul ez a második) részében ugyanis nem várt módon elhelyez pár gyomrost a gyanútlan olvasó lelki központjára.

Én legalábbis így jártam, amikor rájöttem, mi történik majd a címben említett indiai feleséggel.

Ráadásul ez az érzés nem átmeneti, hiszen az indiai feleség norvég férjének szerepeltetése és gondolatainak ismertetése végig biztosítja a torokszorító érzést.

A regény befejezése eléggé kaotikus, számomra zavaró a rendezetlen a szálak eldolgozása, vagyis inkább eldolgozatlansága. Fontos kérdésekre nem kaptam választ, amire pedig igen, az nem tűnik hihetőnek.

Nem is értem miért nem bírta rá a közhangulat az írónőt a befejezés megváltoztatására.

Karin Fossum hamisítatlan skandináv regénnyel örvendeztetett meg, hiszen a történetben nem csupán nyomozással foglalkozik, hanem az embereket is megmutatja.

Az ma már nem jelent újdonságot, hogy a rendőrök magánélete beszivárog a történetbe, az azonban északi specialitás (meglátásom szerint), hogy a szemtanúkat és helybélieket is alaposabban megismerjük.

Linda Carling esete azonban alaposan túllép a vidéki hangulaton, hiszen ő szemtanúból valami egészen mássá válik...

Az olvasottaktól persze nem támadt kedvem norvég faluba költözni, viszont határozottan szeretném magyarul elolvasni Fossum többi könyvét. Főként a következőt, hátha utólag ad valami feloldást a jelenlegi helyzetre.

Karin Fossum: Ne nézz vissza!

A norvég származású Karin Fossum (született 1954. november 6.) a huszonhetedik helyen szerepel azon a timesonline.co.uk listán, ahol minden idők ötven legjobb krimi íróját rangsorolják!

A listán elért előkelő helyezés azt bizonyítja, hogy - velünk ellentétben - angolszászéknál jól ismerik Fossum nevét, és úgy tűnik, szeretik is a regényeit. Ami azért igazán fontos, mert az utóbbi időben kevés nemzetközileg is elismert északi krimiszerzőről hallottam.

Pedig az utóbbi években divatba jöttek a skandináv krimik, ahogy azt a több hazai kiadó kínálatában egyre-másra megjelenő, jobbnál-jobb regények is bizonyítják.

A Ne nézz vissza ugyanis trükkös könyv. Ott van példának okáért rögtön a kezdés. Eltűnik egy kislány, s a rendőrség némi kérdezősködés után csak annyit tud: beszállt egy furgonba és azóta senki sem látta.

Ez alapján azonmód gyerekgyilkosra, hentes-mészáros pszichopatára gondoltam, sőt egy bekezdés erejéig még Steve Buscemi játszotta sorozatgyilkos képe is bevillant a Con Air filmből.

Fossum azonban csak játszik velem, hiszen valójában egy gyilkosság felderítése vár rám, s ez bizony korántsem egyszerű feladat.

Még jó, hogy segítségül kapom Konrad Sejer felügyelőt, aki ugyan közelebb van a nyugdíjhoz, mint az ötvenedik születésnapjához, de ez egyáltalán nem csökkenti szellemi képességeit.

Körzete mentes a szervezett bűnözéstől, miként a nagyvárosok setétje is hiányzik a békés kisvárosból, azért Sejer meglepően profin nyomoz, a különféle zsákutcák ellenére mindig van ötlete az újrakezdésre.

Akárcsak Maigret, ő is nagy hangsúlyt helyez az áldozat személyiségének rekonstruálására.

És valahol ebben nyilvánul meg legjobban Fossum tehetsége. Ahogy hiteles szereplőivel benépesíti azt a norvég kisvárost, ahol titkok és rejtélyek ugyan csak módjával fordulnak elő, mégis remek alapot szolgáltat egy krimihez.

Amiben azon az egy szem gyilkosságon kívül semmi nem történik, mégis olyan különleges hangulata van, amitől letehetetlenné válik.

Sejer felügyelő éppen abból adódóan válik érdekes figurává, ahogy képes együtt élni saját veszteségeivel és fájdalmaival, hiszen ezek segítségével tud nyitottan és megértően viszonyulni embertársaihoz.

Nem mondhatok mást, mint hogy ez egy hamisítatlan északi krimi, szerzője pedig megérdemelten került arra a bizonyos huszonhetedik helyre.

A légió - The Legion

Gagyi, de nekem valamiért mégis tetszett.

A történet: Istennek elege lett belőlünk és ezért úgy döntött, hogy végleg elpusztítja a világot. Elküldi az angyalok seregét Gabriel arkangyal vezetésével, hogy irtsák ki az emberiséget. Egy valaki száll csak szembe velük: Mihály arkangyal. Az övé lett volna a feladat, de megsajnált bennünket és úgy döntött, hogy mellénk áll és megpróbálja megmenteni a halálraítélt fajtánkat. Elindul a harc a túlélésért...

Az egész film egy mix különböző ismert horrorfilmekből és bibliai elemekből. Nincsenek kimagasló színészi alakítások, se eget rengető nagy igazságok és monológok. Maga a történet is elég szürreális, még vallásos szempontból is, pont az angyalokat elküldeni, amikor Istennek egy kézmozdulat lenne kiirtani bennünket?! Mégis volt két dolog, ami felkeltette az érdeklődésem: az egyik az a titok (amire aztán a végén nem derül fény :/), hogy miért kell azt a születendő gyermeket megmenteni, miért ő a remény; a másik pedig Paul Bettany játéka. Paul Bettany-t először a Da Vinci kódban láttam albínó papként, ahol szintén hitelesen alakította a végletekig hívő, vallásos átszellemültet, itt ugyanazt teszi, csak Mihály arkangyalként. Szerintem jól eltalálták a szerepre, mert amikor ellágyulnak a vonásai, akkor egy gondoskodó apának tűnik és hitelesen hangzanak a szájából azok a szavak, amiket a forgatókönyv írók a szájába adtak. Egyébként az egész egy silány, középkategóriás akciófilm.

Értékelésem: 6/10

A kiállhatatlan

Különös kísérletre szánta rá magát Jens Lien norvég filmrendező, amikor egy rádiójátékot vitt filmre: Per Schreiner Ibsen-díjjal kitüntetett történetét Andreasról, az ismeretlenségből jött és ismeretlenségbe tartó emberről, aki mintegy véletlenszerűen kerül a „tökéletes” városba. A kiállhatatlan c. film minden ízében skandináv alkotás lett, mégpedig a maga nemében igen figyelemreméltó; nem csoda, hogy nemcsak hazájában, de a 2006-os cannes-i filmfesztiválon is több díjjal jutalmazták.

A főszereplő, a középkorú és meglehetősen szakadt Andreas a szó szoros értelmében az ismeretlenségből jön. Egyedül utazik a rozzant buszon, ami egy kősivatag közepén teszi le. Egy réges-rég bezárt benzinkút mellett vár rá az összekötő: az az ember, aki elkalauzolja Andreast új, tökéletesen berendezett életébe, ahol lakást, állást és barátnőt kap. Szemmel láthatólag maga Andreas sem érti a dolgot, és sosem derül ki, hogyan is került ebbe a helyzetbe; előélete teljesen ismeretlen, és teljesen érdektelen. Tulajdonképpen személyisége sincs, tulajdonságok nélküli ember; talán csak az különbözteti meg a látszólag tökéletes városban látszólag tökéletes életet élő embertársaitól, hogy számára valami nem stimmel, valami nincs rendben, és ez az érzés kutakodásra ösztönzi. S hamarosan kiderül, hogy valami valóban nagyon nincs rendben. Ebben a tökéletes világban nem lehet meghalni, nem lehet igazán még megsebesülni sem, és valós kapcsolatokat sem lehet kötni. Andreas hiába vágja le az ujját a papírvágóval, és hiába veti magát a metró elé; az ujj néhány óra alatt visszanő, és a háromszori gázolás sem öli meg. S valahányszor valami ehhez hasonló történik, akár vele, akár mással, szürke ruhás emberek tűnnek fel, afféle „takarító kommandó”, akik különösebb megrendülés nélkül összeszedik a véres baleseteket elszenvedőket, „megjavítják” őket, és hazaviszik, vissza abba a környezetbe, ami elől az illető eredetileg menekült. Andreas keresgéli a helyét a társasági életben, de az olyan szinten sekélyes, hogy hamar elmegy tőle a kedve; majd két lánnyal próbál valamiféle kapcsolódást kialakítani, de egyikkel sem sikerül: a kapcsolatok felszínesek, érzések nincsenek, még a szex is nevetségesen mechanikus. Az egyetlen, aki valamelyest kilóg ebből a papírmasé-világból, egy ismeretlen férfi, Hugo, akit Andreas egyszer a mellékhelyiségben hallott beszélni, és aki a jelek szerint szintén felfedezte, hogy ezzel a tökéletes világgal valami igencsak hibádzik. Egy este az utcán megismeri és követi a férfit, és hamarosan felfedezi, hogy Hugo kis pincehelyiségéből kapu nyílik egy másik világra, egy másik valóságra, ahol az ételeknek illata és íze van, ahol minden igazi és kézzelfogható. A „kapu” valójában csak egy aprócska rés, ami egy másik helyiségbe vezet, és Andreas és a pince lakója csákánnyal esnek neki a falnak, hogy utat törjenek ebbe a világba; a kísérlet azonban kudarcba fullad. Andreasnak éppen csak annyi ideje marad, hogy a nagy nehezen kivésett üregben átnyúljon a Valóságba, és belemarkoljon egy tepsi süteménybe, mielőtt megjelenne a „takarítóbrigád”, hogy annak rendje s módja szerint elvigye Andreast, és a nyomát is eltüntesse az újonnan felfedezett világnak. A film ugyanabban az ismeretlenségben ér véget, mint amiben elkezdődött. Andreast nem a kősivatagba viszik vissza, hanem egy hatalmas jégmezőn teszik ki és hagyják sorsára, mint selejtes egyedet, aki nem tudott beilleszkedni a mesterségesen kialakított tökéletességbe.

Jens Lien filmje lassú tempója és szokatlan megoldásai ellenére – vagy ezekkel együtt – zavarba ejtően hatásos és nagyon ötletes. A rendező sokat tanult Roy Anderssontól, mind a film felépítése, mind képi világa szempontjából, humora pedig jellegzetesen sötét és jellegzetesen skandináv. A tökéletes város lakói mintha másról sem lennének képesek beszélni és gondolkodni, mint a legújabb bútor-designról és lifestyle-magazinokról, meg hogy a konyha berendezése fontosabb-e, vagy a fürdőszobáé. A dialógusok végtelenül felszínesek, és bár a filmet átszövi az apró utalások hálója, ezek inkább csak még jobban összezavarnak, semmint hogy bármire rávilágítanának. A film lassú, néha már-már vontatott, nem látunk sem pörgő akciót, sem lélegzetelállító oknyomozást, A kiállhatatlan mégis izgalmas tud lenni, éppen azáltal, hogy egyre kevésbé értjük, mi is történik valójában, és a ránk nehezedő lidércnyomás elemeiből agyunk egyre kétségbeesettebben próbál összerakni valami logikus, emészthető, elfogadható magyarázatot. S ily módon tökéletesen azonosulunk a főszereplővel, anélkül, hogy Andreas figurája egy pillanatra is különösebben szimpatikussá vagy érdekessé válna.

A tökéletes város vegytiszta közegének természetellenesen szabályos képeit időről-időre megszakítja egy-egy horrorfilmbe illően véres jelenet: a levágott ujj, az összetört csontú, elgázolt ember, vagy a hegyes vaskerítés által felnyársalt hivatalnok képe. Ezeket a sokkoló képeket azonban mintha csak Andreas látná, no meg a „takarítóbrigád”; nem derül ki, hogy valóban fizikai sebekről, vagy meggyötört, összetört, megnyomorított lelkekről és érzelmekről van-e szó, de bizonyos értelemben ez nem is lényeges. A tökéletes városban nincs fájdalom, nincsenek problémák, és nincsenek emlékek sem. Az emberségüket levető emberek sebezhetetlenné válnak, gépies vidámságuk alatt pedig nincs más, csak üresség. Az IKEA-katalógusok, öltönyös-kosztümös egyen-emberek és üvegajtós irodák világában csak a vér és a fájdalom tűnik igazán valóságosnak, még akkor is, ha a levágott ujj nyom nélkül visszanő.

Ez a problémamentesnek tűnő közeg leginkább egy jól kiépített totalitárius államra hasonlít, ahol nem csak a munkafolyamatokat, de a gondolatokat és mindenféle viselkedést is ugyanaz a beépített, mesterséges mechanizmus irányít, és ez semmiféle érzelmet vagy belső tartalmat nem tűr meg. A nyitójelenetben a metróállomáson csókolózó pár képe nélkülöz minden romantikát, és leginkább undort kelt, a szex nem több egy mindig ugyanúgy zajló, gépies mozdulatsornál, a románcok pedig nem jelentenek semmit; az emberek véletlenszerűen sodródnak egymás mellé, felcserélhetőek és összetéveszthetőek. Amikor Andreas felriad éjszaka, és beszélni kezd Annénak az álmáról, csak azt a választ kapja: „nem szeretem, amikor így beszélsz, jobb lenne, ha felhagynál az álmodással”. Amikor bejelenti a nőnek, hogy elhagyja, az közönyösen kortyolgatja tovább a kávét, nézi a tévét, és afelől érdeklődik, hogy Andreas még szombat előtt tervezi-e elhagyni, merthogy szombatra vendégeket várnak. Ingeborg, aki miatt Andreas elhagyja „bejáratott” barátnőjét, semmiféle érzelmet nem mutat, amikor a férfi össze szeretne költözni vele, és a zavar legkisebb jele nélkül jelenti be, hogy neki több más férfivel is viszonya van – egyedül csak az villanyozza fel, hogy az új lakásukban esetleg három szoba és igazi, nagy kád is lesz. A moziban egyedül Andreas sír, Ingeborg tökéletes pókerarccal nézi az érzelmes filmet. A legdurvább azonban minden bizonnyal az a jelenetsor, amikor Andreast háromszor is elgázolja a metró, majd miután szétroncsolva és talpig véresen besétál az Annéval közös otthonukba, a nő unott mosollyal közli vele, hogy arra gondolt, hétvégén elmehetnének gokartozni. A film egy kicsit mintha le akarna számolni azzal az elképzeléssel, hogy a zárkózott, mindig udvarias és hűvös emberek is ugyanolyan érző, ha ugyan nem az átlagnál mélyebben érző lények – ezeknek a szereplőknek az udvariassága alatt ugyanis nincs semmi, csak az ásító üresség, kifejezéstelenség, és talán valami hamis önbizalom; semmin sem gondolkodnak el, és semmit sem vonnak kétségbe, s talán csak az ebből fakadó magabiztosság óvja meg őket a széthullástól. „There is a silent siége behind politeness”, juthat eszünkbe Sinéad O’Connor száma. How true. Andreas, „a kiállhatatlan”, fogódzót keres ebben az ürességben, és ezzel tönkreteszi a tökéletesség látszatát. Senki sem érti, mi a baja ezzel a remekül szabályozott világgal. A büntetés pedig egyértelmű: kitaszítottá válik, mennie kell.

A tökéletes városban gyermekek nincsenek, öregekkel is csak akkor találkozunk, amikor a fal szétverésének hangjára gyanakodva kidugják fejüket az ablakból, és amikor Andreas elhurcolását bámulják meg; gyakorlatilag csak középkorú felnőtteket látunk, nagyrészt útban a munkába, vagy munkából hazafelé. Andreas is beleillik ebbe a közegbe, külsőleg legalábbis belesimul; Hugot, aki által tudomást szerez a „másik valóságról”, is látszólag csak a cipője különbözteti meg a város átlagpolgáraitól.

Érdekes helyszíne a filmnek Hugo pincéje, ahonnan a két férfi alagutat kezd ásni a kis rés helyén, ahonnan hegedűszó és kellemes süteményillat árad. A pincehelyiség mennyezetéről villanykörték erdeje lóg, a benne felhalmozott tárgyak pedig leginkább egy 40-es évekbeli, rozzant lakást idéznek. (Amikor a „takarítóbrigád” rendbe teszi a pincét, nem csak az Andreas és Hugo által kivájt járatot betonozzák be, de a villanykörtéket és a berendezés nagy részét is eltávolítják.) A másik világ ígéretével kecsegtető kis rés a falon olyan, akár egy vagina, és a két ember valamiféle groteszk újjászületés reményében kezd fúrni és csákányozni. Hasonlóképpen beszédesek az Andreasék otthonában és az irodában fellelhető tárgyak: fehér vagy ezüst színű, szögletes gépek, makulátlanul tiszta, egyenes felületek és természetellenes rend mindenütt, szöges ellentétben az eldugott pince esetleges és szabálytalan közegével, ami a beszabályozott városi légkörhöz képest már-már organikus. A „túlvilág”, vagy „igazi valóság” pedig nem más, mint egy kertes családi ház emberi léptékű, barátságos konyhája, ahol az asztalon hűl a friss sütemény, a kertből pedig madarak éneke és gyereknevetés hallatszik.

Ez a film akár sci-fi is lehetne, vagy egy negatív utópia, de sokkal inkább látlelet, kórkép. Képi világát szürke, barna, ezüstszínű, fekete, sötétkék színek uralják, s a szögletes, rendezett házak, belső terek, szobák és tárgyak legalább olyan hangsúlyt kapnak, mint maguk a szereplők. Sokszor látunk nagy, tágas, üres tereket; az intimitás minden szinten hiányzik. Andreas arca az egyetlen, ami képes megjeleníteni valamiféle érzelmet; a többi szereplő maszkokat visel, mosolyuk üres, nem képesek sem dühre, sem szeretetre. Bizonyos szempontból a nyugati yuppie-életstílus, a karrierjét építgető, mindig sikeres és derűs, „tökéletes ember” mítosza kerül kegyetlen pellengérre, de nem vagyok benne biztos, hogy a filmben rendszerkritikát vagy politikai felhangokat kellene keresnünk. Ezzel együtt A kiállhatatlan bizonyos értelemben hasonlítható az 1984-hez vagy a Szép új világhoz is, legalábbis annyiban, hogy Andreas nincs egyedül: amin keresztülmegy, az nem egyedi eseménysor, hanem egy jól kigondolt és olajozottan működő mechanizmus része. Több utalás is van rá, hogy a hozzá hasonlóak jönnek és mennek, a közvetítő újabb és újabb embereket kalauzol el a tökéletes városba, és ad nekik „tökéletes” életet; Andreas csupán egy elem a végtelen futószalagon. Két embert, egy férfit és egy idős asszonyt látunk Andreason kívül, akik a közvetítővel találkoznak, és erre az útra lépnek; sosem derül ki azonban, a rendszer maga hogyan és milyen elven működik. Andreas egyszer kimegy a kősivatagba, és követni kezdi a buszt, ami éppen a következő „kuncsaftot” hozta a közvetítőhöz, a jármű azonban eltűnik egy porfelhőben a semmi közepén: a keréknyomok megszakadnak, és a busz nincs sehol; a film közege mintha önálló, zárt univerzumot alkotna. Innentől kezdve nehéz elválasztani, mi valóságos vagy mi nem, de nem is biztos, hogy van értelme egy ilyen distinkciónak; az események inkább egy valóra vált rémálom logikáját követik.

Az Andreast alakító Trond Fausa Aurvåg nem véletlenül nyerte el több fórumon is a legjobb főszereplő díját. Pontosan annyi átéléssel játszik, amennyi ehhez a filmhez szükséges; befelé forduló, visszafogott és fegyelmezett. A film egyik női főszerepét az a Petronella Barker játssza, akit a skandináv kultúrát kedvelő közönség nemrégiben Hedda Gabler szerepében láthatott a Katona József Színházban; Anne szerepe is hasonlóképpen jól áll neki, mint az érzelemmentes Heddáé. Érdekes ellenpont, hogy a mindenféle érzelmességet nélkülöző filmhez Edvard Grieg messzemenően romantikus és szép zenéje adja az aláfestést; több fontos jelenet alatt halljuk pl. Solvejg dalát.

A kiállhatatlan talán nem életünk legátütőbb filmje, de mindenképpen olyan alkotás, ami sokáig ott mocorog az ember gondolatai között, és évek múltán is fel tudunk idézni belőle egy-egy képet. Érdemes rászánni másfél órát.

A viharsziget

Az itthon 2004-ben megjelent, azonos című Dennis Lehane író által írt regény alapján készült filmben két szövetségi rendőrbíró, Teddy Daniles (Scorsese megunhatatlan múzsája, Leonardo DiCaprio) és frissen kinevezett társa, Chuck Aule (Mark Ruffalo) 1954-ben egy isten háta mögötti szigetre érkezik, mivel az ottani szövetségi fegy- és elmegyógyintézetként működő Ashecliffe Intézetből megszökött egy Rachel Solando nevezetű, különösen veszélyes ápolt. A törékeny kinézetű hölgy eltűnésének körülményei igencsak különösek: kilép a kívülről kulcsra zárt szobájából éjfél tájékán, kicselez négy belső ellenőrzőpontot és a környék összes ápolóját, majd végül átmászik az elektromos vezetékkel megerősített falon és nyomtalanul felszívódik. Ahogy Daniels egyre jobban beleássa magát az ügybe, kénytelen rádöbbenni, hogy a különösen veszélyes elmebetegeket ápoló intézetben náci emberkísérletekkel és tiltott agyműtétekkel foglalkoznak.

Egy magyar nábob és Kárpáthy Zoltán

Jókai Mór örök klasszikusai Várkonyi Ádám megfilmesítésében.

A történet: a XIX. század közepe, Magyarország. Tékozló magyar urak, és az őket szolgáló szenvedő nép, valamint annak a néhány nemesnek a története, akik rájöttek arra, hogy ha így folytatják, akkor megölik az országot. A film középpontjában két rokon Kárpáthy János a bonviván nagyúr és az unokaöccse a dzsentri Abelinó harca áll, természetesen mi másért, mint a vagyonért. János úr már benne van a korban, nőtlen és a pazarló életű Abelinón kívül nincs más rokona, akire természetesen semmiképpen nem akarja hagyni az ország egyik legnagyobb birtokát. Majd jó barátja, gróf Szentirmay Rudolf tanácsára kezd megkomolyodni, az ország bajával foglalkozni, a jó útra térni és végül megnősül, egy hánytatott sorsú fiatal lányt, Mayer Fannit veszi feleségül. Őszinte szeretet (még ha nem is szerelem) van közöttük, majd Fanni fiút (Zoltán) szül János úrnak, de sajnos nem éli túl a szülést.

A második részben kiderül, hogy Abelinó arra alapozva, hogy a gyermek törvénytelen és nem is János úr az apja, pert indít Zoltán ellen a vagyonért és a birtokért. Szentirmay gróf, aki felnevelte a fiút, miután szülei meghaltak minden erejével próbálja eltitkolni a pert Zoltán elől, de az még is kitudódik és a fiú, hogy védje anyja becsületét inkább lemond a birtokról nagybátyja javára. Hogy mégis hogyan fordul jóra minden az kiderül a filmből (és persze a könyvekből is).

Egy klasszikus magyar film, gyerekkorom nagy kedvence, amit mindig egy élmény megnézni, ha megy a TV-ben. Igazi színművészi alakításokkal, csodálatos képi megjelenítéssel és egy olyan történettel, amihez foghatót forgatókönyv író nem írhatott volna. Elfogult vagyok, mert nagyon szeretem Jókait, de nem véletlenül. A nagy mesemondó elképesztő hitelességgel jeleníti meg korának világát, kitűnő társadalomkritikával rendelkezik és minden történetét átszövi az erkölcsi tanulság, mely sosem marad elrejtve vagy kimondatlanul.

Értékelésem: 10/10.

Equilibrium

Ennek a filmnek a forgatókönyvét akár Orwell is írhatta volna...

A történet: A 21.-ik században kitör egy harmadik világháború, ami igencsak megtizedeli a népességet. A megmaradtak új életet kezdenek és lerombolnak mindent, ami a régi világból való, elsősorban az érzelmeket. Érezni bűn, mert az haragot, indulatot és erőszakot szül és újra el fogja pusztítani a világot, ezért azokat akik éreznek (az "érzelem-bűnözők") azonnal meg kell semmisíteni. Az embereknek egy hologramos szónok hatalmas kivetítőkön mossa át az agyát, valamint kötelező jelleggel adagolnak maguknak egy szert, ami megakadályozza, hogy érezzenek. És létrejön a tökéletes, az egységes, a bűnmentes világ. Vagy mégsem annyira tökéletes, mégsem annyira egységes és mégsem annyira bűnmentes...???

A filmben legjobban Christian Bale játéka fogott meg. Nagyon hitelesen alakítja az először érezni sem tudó Grammaton Papot (ők üldözik az érzelem-bűnözőket), majd ahogy fokozatosan felébrednek benne az érzések, ahogy elkezdi megtapasztalni őket és ahogy elkezd változni, egyszerűen zseniális. Szintén piros pont a filmnek a világ és a harcjelenetek megjelenítése, mondhatni "kisöccse" a Mátrixnak (a harcjeleneteket tekintve), de abszolút nem giccses. A történet pedig annak ellenére, hogy sablon nagyon jól ki van bontva.

Értékelésem: 9/10 - javaslom mindenki többször nézze meg és gondolkodjon el rajta. :)

Percy Jackson és az Olimposziak, Villámtolvaj - Percy Jackson and the Olympians, Lightning Thief

Egy könnyed, szórakoztató kalandfilm Chris Colombus mester rendezésében.

A történet: Percy Jackson a zsenge tinédzser különleges képességekkel rendelkezik. Nem véletlenül, hiszen Poszeidón isten fia. És ahogy a Pókember moziban is megmondták: "a nagy erő, nagy felelősséggel jár". Persze nem Percy az egyetlen félisten és mindenki másra használja az erejét, tudását, képességeit. Percy azzal emelkedik ki közülük, hogy őt azzal vádolják, hogy ellopta Zeusz villámát. Ahhoz pedig minden erejére és tudására (valamint két segítőre is) szüksége van, hogy bebizonyítsa, hogy ez nem igaz és hogy megakadályozza a kitörni készülő háborút...

Maga a történet egy egyszerű, nem túlbonyolított cselekmény. A hangsúly igazándiból a látványon és a karaktereken van. Chris Colombus nem hazudtolta meg önmagát, megint egy olyan mozit alkotott, mely színvonalban eléri az eddigi nagy sikereit: a Reszkessetek betörőket vagy az első Harry Potter filmeket. Percy karaktere amúgy sokban hasonlít Harry Potteréhez. A látvány jó, nem giccses és sok jó poén hangzik el a film során. Nekem különösen az egyik tetszett, számomra ez volt a hétvége poénja, szóval elnézést a spoilerkedésért, de ezt muszáj leírnom: Hádész, az alvilág ura összeveszik a feleségével Perszephonéval és elkezdi fenyegetni, mire az asszony ezzel vág vissza: "Mert különben mi lesz?! Kirúgsz a pokolból?!"

Egy szó, mint száz érdemes megnézni, annyira nem durva, szóval gyerekek is végignézhetik.

Értékelésem: 7/10 - mert a kedvenc görög istennőm: Pallasz Athéné lányát eléggé ellenszenvesre csinálták meg (legalább is eleinte számomra nagyon az volt), valamint igencsak el kell vonatkoztatnunk a görög mitológiai ismereteinktől.