"Mostoha" lányommal az élet (beszélgetés)

Igazán szép történet.

Azt gondolom, azért lehetett jó vége, mert az elvált szülők normálisan álltak a volt házastársuk új párjához, s nem beszélték tele a kislány fejét hülyeségekkel, mint ahogy az sok esetben történik.

A kislánynak így gyakorlatilag két anyukája van. Szerencsés emberke.

Az a jó ebben a cikkben, hogy nem azt sugallja, hogy a párunk gyerekét eredendően szeretnünk kell, mert ő még csak gyerek, és mi vagyunk az okos felnőttek. Egy gyereket is meg kell ismerni, és meg kell tanulni őt elfogadni, és ez bizony időbe telik, éppen úgy, mintha egy felnőttel kerülünk kapcsolatba.

Azt is nagyon igaznak érzem, hogy sokkal könnyebb úgy elfogadni a más gyerekét,ha saját gyerekünk is van. Én is úgy mentem hozzá a férjemhez, hogy volt két fia, de nekem nem volt még gyerekem. Mióta a kislányunk megszületett, sokmindent megértek. Addig nagyon okos és racionális tudtam lenni bizonyos konfliktus helyzetekben. Mostmár egészen másként gondolkodom a nevelésről.

Az ex-eknek nagyon nagy szerepük van az új házastárs elfogadásában. Szerintem a negatív "üzeneteket" és információkat a féltékenység szüli...fáj boldognak látni a volt férjet-feleséget...én így éltem ezt meg.

Nagyon tetszett az írásod!

Sajnálom, hogy nektek nem túl jó a kapcsolat! De azt vedd figyelembe, hogy ott már nagyobb a lány,mint nálunk. Én sem hiszem azt, hogy mindig minden ilyen felhőtlen lesz közöttünk (bár így lenne!)mint most. Nyilván ha kamaszodik, alapból több baja lesz saját magával, a világgal, nehezebben fog engem is tolerálni és ebből fakadóan én is őt.

Véleményem szerint a férjednek kellene elbeszélgetnie a lányával. Ő a kapocs közöttetek, hisz miatta vagytok kapcsolatban, ha nem lennél a férjeddel, ti nem is valószínű, hogy ismernétek egymást. Vagy egy arra alkalmas pillanatban elhívni sétálni a lányt, vagy beülni valahová és megbeszélni vele a dolgokat. Elmondani neki, hogy mennyire bánt téged az elutasítása és ha téged ennyire bánt, akkor gondoljon bele, hogy a férjednek, az Ő apukájának mennyire rossz ez. Próbáljatok meg közösen valamiféle megoldást találni.

Köszönöm ezt a hozzászólást is!

Nem tudom mennyire reális ez a megállapítás, hogy a pasiknak el kell fogadni a párja gyerekeit elsőre és a nők nehezebben fogadják el a párjukét. Igazából két különböző dolog. Mert a gyerek legtöbb esetben anyukával él életszerűen. Ha oda bekerül egy férfi, akkor nekik együtt kell élniük továbbra is, míg az elvált férfi esetében (mint nálunk is)a gyerek csak ritkán van együtt az új asszonnyal. Másfajta kapcsolatot kell kialakítani szerintem mindkét esetben. Én is nyilván máshogyan élném meg a dolgokat, ha a férjem kislánya velünk élne. Nyilván több lenne a surlódási felület, de nem feltétlenül azért, mert csak "mostoha" szülője vagyok, hanem az együtt élésből fakadóan. Nálunk is kicsilánynak több konfliktusa van az anyukája férjével, mert ők együtt is élnek.

Úgyhogy nem hiszem azt, hogy ez kiábrándító dolog lenne, véleményem szerint csupán életszerű.

Köszönöm a szavaidat!

Annyit még hozzá fűznék, hogy a kislány felé azért nem én nyitottam, amikor először találkoztunk, mert úgy gondoltam (és minden más kisgyerek esetében úgy gondolom a mai napig is), hogy megvárom, Ő mennyit és mit akar adni magából, ahhoz igazodom én is. Soha nem rohanok le egy gyereket. Lehet nincs is kedve beszélgetni velem, vagy megmutatni a játékait én meg nem fogom erőltetni,hogy csakazértis legyen valami kapcsolat közöttünk.

És igen, szerethető nagyon ez a leányzó. Annak, aki nem csak felszínesen nézi Őt, hanem mélyebbre ás benne. Mert nem egy mosolygós, kedves gyerekről van szó. Kicsinek sem volt soha kedves, csupán tárgyilagos.

Nálunk is ez a hyelyzet sajnos, vagyis a 16 éves elfogad, de a 19 éves nem! Sőt, annyira nem, hogy egy gusztustalan levelet is írt, amivel nem foglalkozok, akkor bántana, ha igazak lennének, amit írt! A párom pedig csak annyit mond, Ő ilyen, nem egyszerű eset!

A cikk írónak gratulálok, jó volt olvasni!

Úgy gondolom, szerencsések vagytok mindketten. Ő, hogy amíg nem voltál rá képes, addig nem találkoztál vele, és így nem tudtad magadtól elrisztani. És Te is, mert ez a kicsi lány valóban szerethető lehet, hiszen ahogy írod, ez első találkozásnál is ő nyitott feléd, a kistesóra is ő nyitott a családból.

Bevallom, kissé érzéketlenül olvastam a cikked eleinte, ami nem a Te írásodnak köszönhető, hanem az őszintéseséged anyaként szinte leforrázott. Ilyenek vagyunk mi emberek, ha nem is tudatosan, de máris ítélkeznénk (ez a nem akarom együtt látni az apjával dolog), holott a Te helyzeteben egészen biztos vagyok benne, hogy ugyanzet éreztem volna, csak Te ki is merted mondani, ami nagy érdem, minden elismerésem, hogy őszinte tudsz maradni mások előtt, de főleg magaddal! (az álszentek csak kifelé..) Na, de a fordulatról, ami ekkor jött nálam:

"És azon kaptam magam, hogy büszke vagyok. Büszke arra, hogy a kisfiam nem fog egyedül állni a világban, mert már lesz egy Nővére, akire mindig számíthat. Már akkor úgy gondoltam erre a kislányra, mint a születendő fiam testvérére"

Azt kívánom, hogy sokáig lehessetek együtt, boldogságban!

Ez szomorú, hogy anyuka ennyire teli beszéli a gyerek fejét!! De azt sem értem, hogy egy 16 éves lánynak is csak ennyi esze legyen! Csak az a testvér, akit ő szül??? Szerintem anyukának is nagy baja van!!!

Szerintem koncentrálj akkor te is a ti családotokra! Ha a gyerek is inkább azt választja, hogy nem megy, akkor szerintem apukának is el kellene gondolkozni, hogy vajon mennyire szereti a saját lánya! Gondolom a pénze azért kell... Szomorú... Erről anyuka tehet, de azért egy 16 éves lánynak, már át kellen azért látnia a dolgokat!! Majd később nagyon fogja bánni, hogy így viselkedet....

Szerencsés vagy!

Nekem nem sikerült jó kapcsolatot kialakítani a férjem lányával. Ha próbálok felé közeledni nem engedi. Azt mondja hogy anyukájának rosszul esne ha szeretne engem. És biztos van benne valami,mert anyuka volt hogy felhívta a férjemet,hogy nem bírja elviselni hogy együtt lát minket (nem a gyerek,hanem anyuka),ebben csak az az érdekes,hogy mikor megismertem a férjemet,már el voltak válva pár éve,sőt anyukának akkor már épp megszületett a jelenlegi párjától a baba,de a mai napig,ha meglát minket együtt (kisvárosban élünk,gyakran összefutunk) mindig beszól valamit. Már nekünk is született azóta közös baba,és a férjem lánya őt sem szereti,mert anyukája azt mondta hogy csak az a testvére akit ő szült. Már próbáltunk anyukával is többször beszélni,a párjával is beszéltünk akit szintén zavar ez a viselkedés és a férjem lányával is. A férjem még mindig a csodára vár,szerinte ha nagyobb lesz a lánya majd megváltozik, de már 16 éves és ez tart 8 éve. Én évekig türelmes voltam,mindent megpróbáltam,a kedvébe jártam,de mikor jön hozzánk akkor engem és a közös gyerekünket levegőnek néz. Pl karácsonykor az ajándékot is úgy hozza,hogy hangsúlyozza csak az apjának hozta. Nem túl jó érzés hogy ezt csinálja,főleg hogy tudom hogy én mindent megtettem azért hogy jóba legyünk és bevallom ennyi év után már elegem van az egészből. Pl ha jön ahhoz van jogom hogy főzzek rá,mosogassak,takarítsak utána,hogy vegyek neki ezt-azt,de egy köszönömöt nem kapok cserébe. Elvárásai viszont vannak,hogy vegyünk neki okos telefont meg laptopot. És hiába beszél vele a férjem hogy próbáljon meg megismerni,változtatni a viselkedésén,nem hajlandó,mert anyukája nem akarja hogy jóban legyünk.És olyankor azt mondja a férjemnek,hogy akkor inkább nem jön többet. Jelenleg ha jön hozzánk én és a közös gyerekünk inkább elmegyünk otthonról.