Mi ötvenesek hősök vagyunk. (beszélgetés)

Kár hogy elült ez a fórum!

Pedig mennyi mindenről lehetne cseverészni!

Én az ötvenhatra is emlékszem: a belvárosban légópincében voltunk, mindenkinek egy ágyat lehetett levinni, és azon feküdt az egész család.

Az égő gyertyák hangulata, a kinti robbanások nekünk gyerekeknek igazi izgalmat jelentettek. Valahogy nem féltünk, egymással játszottunk, énekeltünk, bujocskáztunk.

A férfiak kártyáztak, beszélgettek.

Persze a szüleink nagyon féltek, de mi valahogy nem éreztük annyira át...

Nagyon örülök,hogy megtaláltam ezt a fórumot.

Eszembe jutott a gyemekkorom.Nyáron este kinn játszottunk.Nem az volt a gondunk,hogy már megy a film.Tv se volt.Esténként télen amikor korán sötétedett kártyáztam a szüleimmel.Hagytak nyerni:)

Kaja? Minden olyan ami ki van kiáltva most egészségtelennek.

Egy napot hiányoztam.Azt is lógtam.Másnap már nálunk volt az osztályfőnök.Valahogy nem hit nekem:))

Anyukám a modern nevelés híve volt! Ott helyben lezavart egy fülest.

Minden ehető bogyót szedret megettünk.

Köszi az írást.

Megmosolyogtatott és elmékeztetett a gyerekkoromra.

Igen "ilyenek voltuk vadak és jók....":))

Nagyon jo sztori es minden sora igaz. Tudom, hiszen en is ebben a korban nottem fel,de szep is volt!

Van egy Kovacs Kati altal eloadott dal, aminek az egyik sora igy hangzik:

"...hova tunik el az elet az ember szivebol?"

Mert eltunt, elloptak az uzleti vallalkozasok, es a penzhajsza. Sajnos.

Én ép csak kicsivel vagyok a 80as évek előtt,77es,a párom 75 ös....de igen,részben még én is tudom miröl beszélsz...

A wc pereme....hmmm...vidéken max udvari "budi"...baci biztos volt bőven és nem vagyok biztos abban hogy kezet mostunk utánna minden alkalommal.És a lavóros mosdások nosztalgiája....mert biz nem városi lányka voltam,ahol azért már több helyen voltak efféle "luxusdolgok" mint meleg víz és benti wc.Tvnk fekete fehér volt és örültünk hogy volt.Csatorna egytlen volt,és mivel a jóóóó sorozatok a tv2n mentek lemaradtunk,de igazán nem bántuk.Suliba tényleg korán jártunk egyedül,sőt oviban is volt bőven "négyórás" akit óvónéni kiengedett és hazasétált.Ehhez hozzátartozik hogy kevés volt a kövesút,forgalmas út,és kevesebb az autó.Max régi fekete vázas férfibici és lovasszekér haladt az utakon,egypár autócskával...tőlük nem kellett annyira tartani mint most.

Páromék a tanyán,az utcán,a "sziken" nőttek fel,ami most már Nemzeti parkhoz tartozik,és elvileg nem lehet csak úgy besétálni.Miótta mindenkit klitiltottak onnan.még a legeltetést is minimalizálták,valahogyan megszünt a madárállomány is.Míg ott voltak a zavaró körülmények,azaz gyerekek,állatok,nem volt semmi baj,évtizedeken át.Most van,hogy mindent tilos....hirtelen ezek jutottak eszembe,pedig én nem ötvenes,csak harmincas vagyok,de 80előtti:)

Most találtam ezt az írást,nekem tetszett,olvasd el.

Ma olvastam, hogy akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek.

De tényleg! Gondolj csak bele, az 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk.

Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem voltak semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani.

Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona.

Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambonak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!) Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy mcdonaldson edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíroskenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban.

Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az valami számítógép vót), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécstornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.

Kicsit le is maradtunk, bevallom már háromszor vettem ki egyik kedvenc filmem DVD-n a tékából, de még nem nagyon sikerült lejátszanom. Mindig lengyelül indul el, én meg egy negyedóráig nézem, aztán inkább visszaviszem. Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők...

Mégis itt vagyunk.

Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.

Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy iratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más

játszótársakat kereshetett magának.

A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm és szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeket, és újra próbálkoztunk. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehet el se mondtuk.

Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelőség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi.

Hősök?

Talán.

Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.