Mi az oka és hogyan kell kezelni, ha valaki mindenért magát hibáztatja? (beszélgetés)

Szerintem ez nem férfi-dolog, ez gyerekes dolog. Csak a másikban látni a hibát ugyanolyan éretlen viselkedés, mint csak önmagát okolni. A veszteséget mindenképpen fel kell dolgozni. Ez egy gyászreakció, amivel szembe kell nézni, feltárni az elkövetett hibákat, megérteni a másik viselkedését és megbocsátani neki. Ekkor juthat el a lelki megnyugvásig, ami felkészíti az új érzelmi kapcsolatra, a teljes befogadásra.

Ezek általános megállapítások, le kell fordítani az adott helyzetre. De amíg valaki nem jut el a lelki békéig, addig pallosként lebeg a feje felett a bizonytalanság - hiszen önmagában bizonytalan. Nem érzi elég erősnek magát, ami miatt újabb és újabb veszekedéseket provokál, a másikat okolja, vagy depresszióba süllyed. Az önismeret és önbizalom erősítése segít csak, ehhez akár segítséget is igénybe kell venni.

Bocs, hogy eddig nem jelentkeztem, nem tudtam a géphez jutni.

reálisan látni a dolgokat: igen, lehet hogy elfogult vagyok, hiszen számomra fontos személyről van szó. de valahol talán mégis tudok mintegy kívülállóként tekinteni rá. nagyon sok dolgot elmesélt a közös életükről és a házasságáról, az exnejéről, amiker ide nem írtam le. és nagyon sok mindent nem mondott el, viszont én mégis rájöttem, beleláttam. mivel ahogy jobba megismerem őt is, természetesen a jó és rossz tulajdonságait is. és mindenkinek vannak olyan dolgai, amelyeket kevésbé lehet tolerálni. és mindenki más dolgokat tud tolerálni.

azt ő is beismerte, hogy sok mindenben hibázott a házassága alatt. sokat mulasztott a családi életből a munka javára, ez igaz, mert azt hitte, ha anyagilag mindent megad a családnak, akkor minden oké. TÉVEDETT. NAGYOT.

viszont az exnek talán ezt a törekvést meg kellet volna valamelyest becsülni, és nem azt mondani a gyerekeiknek, mialatt az apjuk gürcölt, hogy "az a hülye apátok már megint nincs itthon, biztosan nőzik valahol..." (ezt nem ő mesélte, ezt másoktól hallottam, akik hallották). meg amikor az onkológián feküdt mintavételen, hogy kiderítsék, rákos e a daganat amit találtak nála, azalatt a hölgy azt latolgatta (az egyik rokona mesélte, de mástól is hallottam) hogy amennyiben rákos, akkor nem válik el tőle, ha nem rákos, akkor beadja a válópert. a gyerekek füle hallatára...

és nem mondom, hogy a férj nem volt hibás. a szerelemhez, házassághoz is két ember kell, a veszekedéshez és váláshoz is. tudom sajnos. tapasztalat.

most ahogy így írok róla, nekem olyannak tűnik a helyzete, mintha még nem tette volna túl magát a váláson. vagy azon igen, csak a gyerekeivel való kontakt hiányán nem?

dehogy hagyom! inkább mindent megteszek, hogy ne rágódjon a múlton, a meg nem vátoztatható dolgokon. de ő valahol egy ponton megrekedt, s amint írtam onnan nem mer mozdulni, nehogy a remény is elvesszen. a perekben természetesen nem hagyja magát, ha hagyná, a gatyáját is leszednék róla. sőt az exe kijelentette, hogy csakazértis börtönbe fogja juttatni, hisz tisztában van vele hogy akkora összegű gyerektartást képtelenség az ő esetében fizetni, s ha nem fizet...

a gyerekei bármelyik pillanatban visszakaphatnák az apjukat, sőt, hisz valójában el sem veszítették, csak véleményem szerint mivel az anyjukkal élnek, őt nem akarják megbántani azzal, hogy elmennek az apjukhoz. bár lehetne valóban bennük annyi önállóság hogy a sarkukra állnak, s akkor még a gyerektartást is meg lehetne pótolni. mindent megadna nekik most is, tudom, mindannak ellenére, hogy két éve felé sem néznek.

kicsit olyan mókuskerék dolog ez...

s okolja magát folyamatosan, hogy elrontotta, beléje evődött az érzés, hogy őt elhagyták, és hogy ha mejd felnőnek ezek a kicsijeink, ők is ugyanúgy semmibe fogják venni. mert ő csak mindent mindig rosszul csinál, stb.

próbálom magyarázni, hogy ezzel az önmarcangolással nem old meg semmit, így nem lehet élni, hogy mi lesz majd ha... inkább a megoldást kellene megtalálni, hogy tutira ne történjen meg mégegyszer...

igen, ötletnek nagyok okos, csak sajnos nem kivitelezhető.

s az egyetlen kapcsolat azokkal, akik ilyen helyzetbe hozták az, hogy az exneje pereli az egész vagyonáért, a gyerekei meg akkora gyerektartást követelnek, ami teljesen irreális.

tudjátok, én tisztában vagyok azzal, hogy minden az embernek a fejében dől el. minden, ami csak történik vele.

ha a szíve mélyén igazán el akarná zárni ezt a cirkuszt, a pereket, a lelke háborgását és teljesen új életet kezdeni, akkor meg tudná tenni, és meg is történne. - persze észszerűen ő is ezt akarja -. csakhogy az észérvek másik oldalán viszont egy APA áll. aki viszont nem akarja elvesziteni a gyerekeiből azt a csipetnyit sem, a remény magát, hogy egyszer talán mégis lehet apa-gyerek viszony közöttük.

s menekül...nem csodálkozom rajta.

Próbáld kiszakítani a megszokott környezetéből. Jól jönne egy teljesen új környezet. Ha lehet egy új városba költözni, új munkahelyet keresni. Ismeretlen emberek közé kerülni. Új társaság, új ruhák, új illat. Megszakítani MINDEN kapcsolatot azokkal, akik ilyen helyzetbe hozták.

Néhány hónap lehet, hogy egy szerető ember mellett elég lenne, hogy a régi önmaga lehessen.

tudod, lehet hogy nem ad a "hölgy" szavára, de amikor évekig bizonyos dolgokat sulykolnak beléd, akkor végül magad is elgondolkozol, vajon tényleg igaza van a másiknak (saját tapasztalan sajna).

és igen, mindent megtett a gyerekeiért, mindent megadott nekik (szerintem itt hibázott nagyot, és szerinte is) anyagilag, s az anyjuk annyira "elnevelte" őket, hogy azok most feléje sem néznek. felnőtt gyerekekről van szó.

ettől féltem...

felnőttről van szó. felnőtt férfiról, akik tizenévnyi házasság alatt lekezeltek, semmibe vettek, átvertek, kihasználták a jószívűségét. a gyerekeit ellene nevelték, a végén a fejéhez vágták, hogy csak a pénzéért ment hozzá a hölgy, stb...vannak durvább dolgok is!

ő maga is beismerte, hogy vannak dolgok, amit elhibázott, amiket ma már másként csinálna. hatalmas fájdalmat hordoz magában, ez biztos.

naponta biztosítom afelől, hogy igenis értékes ember, de tudom ez nem elég ehhez a problémához.

pedig én laikuként, amolyan autodidakta pszichológusként szeretném megoldani. menteni ami még menthető...

folytatás: és igen, valóban menekülés lehet ez a felelősség alól, hogy ne tudja más hibáztatni?

hogy lehetne egy reális én-képet kialakítani benne, anélkül hogy mégjobban megsérteném. hog tudom felhívni a figyelmét a valós negatív tulajdonságaira anélkül, hogy mégjobban leromboljam az önbizalmát és ne gubózzon be még jobban?

sajnos én is valami hasonlóra gondolok...

a jóindulat maximálisan megvan, a szeretet kinyilvánítás is. szerintem a legnagyobb probléma, hogy nem tud a múltjától, illetve annak mostanra kialakult helyzetétől elvonatkoztatni (amin pedig már nemigen lehet változtatni). évekig őt okolták mindenért, ami rossz történt a családban, aztán elhagyták és végén már ő maga is elhitte, hogy egy értéktelen, semmirevaló.

jó kérdés... de azért van ennek a viselkedésnek többféle megnyilvánulása.

van, aki valóban magát hibáztatja,--- ő nem fog agresszívan fellépni. aki erőszakosan kinyilvánítja, h ő a hibás, az sztem nem gondolja komolyan, csak visszaigazolást akar, hogy nem, mégse ő a hibás. valahogy így.

Gondolok itt arra a (szerintem) kicsit gyerekes viselkedési formára, amikor valakit felelősségre vonunk a viselkedése következményeiért, vagy csak felhívjuk rá a figyelmét jóindulatból, és az illető úgy reagál rá, hogy: persze, úgyis mindenért én vagyok a hibás, mindent rosszul csinálok, az én hibám ez is meg az is, stb.

hogy reagáljak rá?