Meg akar változtatni? Vagy tényleg változnom kéne?

Nehezen tudom megítélni a párkapcsolatomban, hogy az én elképzelésem a szokatlan és irreális, vagy pedig a páromnak igenis el kellene fogadnia a helyzetemet. Melyikőnk vár el túl sokat a másiktól?

2 éve tart a kapcsolatom a párommal, akit nagyon szeretek, és ő is nem győzi hangsúlyozni, mennyire szeret engem, mindent megtenne értem, az egész életét velem képzeli el, mindent velem akar átélni - minden, amire a legtöbb nő vágyhat. Én is nagyon szeretem őt. Már együtt is élünk. Ez lenne így a megtestesült boldogság. A problémát az okozza az elmúlt hónapokban - körülbelül mióta együtt élünk-, hogy édesanyám tőlünk távol egyedül él vidéken, és rendszeresen hazajárok meglátogatni. Konkrétan havi három hétvégét szeretek vele tölteni. Ő nevelt fel, szorosan kötődünk egymáshoz, nekem két fontos ember van az életben, párom és ő. Sajnos nem tettem szert más mély emberi kapcsolatra, mert nem érdekelt, nekem ők számítanak, ezt fontos tudnotok. Számomra teljesen természetes, hogy ebben a havi 6 napban személyesen édesanyámmal vagyok, arról nem is beszélve, hogy ő egyedül van, nincs nagyon neki senkije, de végülis el is van ezzel, legalábbis nekem nem mutat mást. Én soha nem találtam a hazajárásban semmi kivetnivalót vagy szégyellnivalót (előző kapcsolataimban elfogadták ezt, sőt, gyakran jöttek is velem, kedvelték édesanyámat). Borzasztó érzés, hogy a jelenlegi párom felrója nekem, hogy nem vele töltök havi három hétvégét, ami számára pedig - elmondása szerint - a lehető legfontosabb lenne.

Nagyon szeretem a párom, mindent igyekszem megadni neki, hétköznap (munka után) és a maradék hétvégén nagyon tartalmasan élünk együtt, de emellett az én életem akkor nyugodt, illetve úgy teljes, ha ezzel a sűrű rendszerességgel meglátogathatom az édesanyámat.

Az elmúlt hónapokban fokozatosan kaptam a szemrehányást ezért (körülbelül mintha szégyellnem kéne, hogy így élek, mert nem normális), mígnem mára már valóságos lelkiismeret-furdalásom van, ha hazamegyek és itt hagyom a lakásban őt.

Nem tudok egyetérteni azzal, hogy ettől ne szeretném őt (ezt mondja nekem és hogy ideje lenne választanom és változtatnom most már, mert így nem normális az életem és életünk), mert hiszen nagyon szeretem és nagyon éreztetem ezt vele, együtt terveztünk mindent! Az én meglátásom az, hogy ha szeretne, neki meg kellene érteni, el kellene fogadnia ezt a helyzetet, hogy ettől nem szeretem őt kevésbé, és nekem a szülőm igen, így hozzátartozik az életemhez. Vagy ez tényleg nem normális?! Tudom, hogy sokan 30 éves korukra már nem tartják a szüleikkel a kapcsolatot, vagy csak néhány havonta találkoznak, de én máshogy voltam nevelve és mást tartok számomra fontos értékeknek.

Nem látok ki belőle. Meg kellene tényleg változnom? Tényleg meg kéne most már így a személyes találkozásokat szakítanom édesanyámmal? (Nem akarok erről lemondani, lelkileg mindkettőnknek fontos dolog, nyilván azért van így.) Tényleg nem normális az elképzelésem, hogy lehetne így is boldogan élni a párommal? Vagy joggal várhatom el, hogy a párom tiszteletben tartsa azt, ami nekem fontos?

Őrlődök... Tényleg rossz pár vagyok ezért? Tényleg én gondolkozok rosszul? Tényleg hagynom kéne most már az otthoniakat? (Úgy érzem, ha ezt meg is tenném, az életem egy része üres lenne, ezért boldogtalan lennék...) Ellene tesz annak, ami nekem jó, ezért azt érzem, meg akar változtatni. Ő azt mondja, én teszek ellene annak, ami neki jó.

Melyikőnk vár el túl sokat a másiktól?