Folytatni ott ahol abbahagytuk?!

Napok óta készült telefonálni. Gondosan előkészített mindent, hogy semmi zavaró tényező ne akadályozhassa. Nem volt otthon senki, megfelelőnek tűnt az alkalom.

Hirtelen olyan feszültség lett úrrá rajta, muszáj volt ablakot nyitnia. Úgy érezte, majd' megfullad.

Nagyot szippantott az őszi, párás levegőből, mely akadály nélkül áramlott be az ablakon. A szél félrelibbentette a függönyt. Kinézett, le az utcára. Jólesett ez a kissé már hűvös, de friss levegő - erőt adott.

Hátralépett és a mobilját kereste. Ott hevert az ágyon.

Hirtelen meggondolta magát, leült az ágy szélére és megrohanták az emlékek.

Felidézte, azt a csodás 2 évet, melyet együtt töltöttek.

Akkoriban nem volt túl büszke magára, hiszen tudta, szerelme kapcsolatban él. Mégis úgy hozta a Sors, hogy egymásra találtak. Nem gondolták, hogy bűn, amit tesznek, a szerelmes szívnek nem lehet megálljt parancsolni!

Meg sem próbáltak szakítani, élvezték az életet és egymás társaságát, minden kötöttség nélkül. Nagy árat fizetett Izabella ezért a szerelemért, szerelméért. Hiszen a családdal töltötte párja az estéket, az ünnepeket, őket vitte nyaralni. Ez így volt rendjén és Izabella minden együtt töltött percnek örült, beérte ennyivel.

Ezekkel a lopott órákkal is boldog volt!

Aztán egy szép napon vége lett az álomnak.

Azóta eltelt 7 év, de mintha tegnap lett volna.

Izabella nyugtalanul ült az ágy szélén, fejét lehajtva. Tudta, valami készül, valami fog történni, csak még azt nem tudta mi.

Gyomra görcsbe rándult, szíve vadul dörömbölt, amikor bepötyögte mobiljába a számot.

Aztán meghallotta a hangot...

A kedves hangját és izgatottságában csak hebegett valamit a telefonba.

Szerencsére a férfi türelmes volt és bár nem ismerte meg azonnal Izabella hangját, végighallgatta őt.

Eltelt vagy másfél perc, mire Ábel rájött, kivel is beszél.

Nagy volt az öröm! Úgy vágtak egymás szavába, mintha most akarnának mindent megbeszélni, ami az elmúlt 7 évben történt velük.

Kölcsönös volt az érzés, hogy találkozniuk kell, még ha csak fél órácskára is.

Izabella tudta, ez a mai nap fordulópont lesz az életében.

Megbeszélték, hogy azonnal találkozniuk kell, egyikük sem tudott várni egy napot se!

Izabella szórakozottan túrt a hajába és azon vette észre magát, hogy hangosan dúdol egy dalt.

Jókedvűen belefintorgott a tükörbe és mosolyogva konstatálta, hogy az eltelt 7 év nem sokat változtatott az arcán, sem a külsején.

Igaz, már nem annyira fiatal, de csinos és magabiztos - olyan, akire felfigyelnek az emberek.

Ezt maximálisan ki is használta, szeretett emberek között lenni és jókedvével mindenkit levett a lábáról.

Így indult a randira, ennyi év után.

Lába kissé remegett és izgatott volt.

Talán sok év után végre választ kap fel nem tett kérdéseire.

A találkozó minden várakozást felülmúló volt.

Az első 5 percet leszámítva, amikor is nem tudta egyikük sem, mit is mondhatna a másiknak hirtelen.

Aztán megtört a jég és szinte ömlött belőlük a szó. Felidézték a régi időket és nevetve nosztalgiáztak. Vicces sztorikon szórakozva, azon vették észre magukat, hogy össze-összeér a kezük.

A férfi végigsimította Izabella combját és bókolni kezdett. A lány zavartan, elhúzta a kezét, kínos csend következett.

Aztán mintha mi sem történt volna, folytatták a beszélgetést. Belemerültek a történetekbe, a múltidézésbe és néha nevetve egymáshoz ért a kezük, arcuk. A férfi szinte le se vette a szemét Izabelláról és a lány is egyre többször viszonozta pillantásait. Aztán egy óvatlan pillanatban a férfi a lány combjára tette kezét.

Izabella már nem bánta, sőt! Érezni akarta újra a férfit, akit oly régen érinthetett.

Kezük összekapaszkodott, szemük egymásba forrt és ha lett volna ott bárki, azt se vették volna észre.

Összeölelkezve álltak percekig, szótlanul...

Aztán Ábel lágyan magához húzta a lányt és megcsókolta. Izabella nem ellenkezett, valahogy mindig is természetes volt neki, hogy a fiú egyszer visszatér és ennek a csóknak most van itt az ideje.

Szenvedélyesen viszonozta hát a csókot és alig bírták egymást elengedni. De el kellett.

Izabella tudta, ez túl szép ahhoz, hogy valóságos legyen és elszomorodott.

Ábel nyugtatni kezdte, simogatta, cirógatta a lány arcát, és halkan annyit mondott:

Ha tudnád mennyire hiányoztál!

Álmomban is, mindig csak téged, és csak veled, érted ezt?

(folytatása következik)