Kórházváltás saját felelősségre

Szokásos, csendes vasárnap délutánnak indult. Már éppen megfőtt a húsleves, a férjem gofrit sütött, én még át akartam nézni ebéd előtt a lányok leckéjét, hogy délután már ne legyen semmi dolgunk, amikor megtörtént a baj. Matyi a forgószéken ült és forgatta magát az asztalnál, de valahogy elvétette a dolgot. Lehet hogy megszédült vagy csak elbambult, de hirtelen nem volt ott az asztal a forgatásra nyúló kezecskéje előtt, ő pedig azonmód kinyújtott karral leesett. Nagyon mozgékony kisfiú, ha nem az én fiam lenne, már néha rossz gyereknek is mondanám. Sokat esik, de még semmi komoly baja nem lett. Eddig... Mert most sajnos hiába alacsonyról esett puhára, mégis csúnya balesetet szenvedett.

Az rögtön látszott, hogy nagy a baj, vigasztalhatatlanul sírt és jajgatott. A karját ütötte be, reccsent is egy nagyot, amikor leesett. A csuklójára tippeltem, de azon semmi nem látszott. Nagyon nehezen sikerült valamennyire megnyugtatni, de a kezét nem mozdította. Ekkor már látszott, hogy dagad a könyöke... Apa és a lányok vele voltak, próbálták elterelni a figyelmét, én pedig szervezkedtem. Gyors telefon az egyetlen nagyinknak, aki tőlünk 30 km-re lakik, hogy jöjjön a lányokhoz, amilyen gyorsan meg tudja oldani. Összepakoltam egy bőröndöt néhány éjszakás kórházi tartózkodásra, hogy ebben a csúnya ködös időben ne kelljen még egyszer bejönnie hozzánk a férjemnek, ha bent tartanak a kórházban.

Megjött nagyi, mi pedig indultunk a Miskolcra a kórházba, mert oda tartozunk. Még soha nem voltunk kórházban a gyerekek születésén kívül, de most sajnos elkerülhetetlen volt. Megvizsgálta az ügyeletes doktornő a gyereket, megállapította hogy eltört a könyöke. Gyors röntgen, majd apa bement vele a gipszelőbe, ahol kapott egy derékszögű rögzítést, rám pedig zúdult hirtelen egy kosár rosszabbnál-rosszabb hír. Még most is reszketek, ha visszagondolok... Nagyon csúnyán tört el a könyöke, ott kell maradnia a kórházban, hogy altatásban helyretegyék, begipszeljék, majd 4-5 nap alatt eldől, van-e szükség további műtétre vagy meggyógyul így is. És a legrosszabb: az influenza miatt le van zárva a kórház, nem maradhatok ott a gyerekkel, de még látogatni is csak ablakon keresztül lehet, naponta 2 órán át. Az alig hároméves csöppemet, aki a mi ágyunk mellé tolt ágyon alszik, még alig beszél, csak mi értjük amit mond, mindenben segítségre szorul, nagyon bizalmatlan az idegenekkel, fél az orvosoktól és egyáltalán... Hiába soroltam az érveimet, nagyon kemény ellenállásba ütköztem: nem tehetnek kivételt. Hagyjuk ott a gyereket, meglátjuk, hogy el fogják tudni látni. Ki fogja bírni, ahogy a többi is kibírja.

Nem tudom, mi történt velem ekkor, úgy éreztem, mintha nem is velünk történt volna, vagy nem is én mondtam volna, de kijelentettem, hogy nem hagyjuk itt Matyit. Tudva, hogy ezt a problémát otthon nem tudjuk megoldani, és fogalmam sem volt hogy hová vihetnénk. Ekkor még azt mondta az orvos, hogy nagyon rosszul döntök, ellentmondok ezzel a döntéssel az egészségügy összes szabályának.

Közben a gyerek megkapta a gipszet, ezek után nem volt fájdalma, teljesen megnyugodott. Azt tudtam, hogy 21.30 előtt ebben a kórházban sem csinálnának vele mást, mert 15.30-kor evett egy pár falatot és ki kellett várni 6 órát az altatás miatt. Úgy gondoltam, hogy bárhová elvisszük, ahol úgy tudnak segíteni rajta, hogy ott lehetek vele. Nem hagyhattuk őt magára az előzetes számítások szerint több mint egy hétig. Nem hiszem, hogy képes lett volna feldolgozni ép ésszel. Sem ő, sem pedig mi.

A váróban elkezdtem telefonálni. A tudakozótól kértem pesti gyerekkórházak számát. Az első helyen elutasítottak, de a portán egy kedves férfihang megadta az ágyellátó telefonszámát. Eddig azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Felhívtam, ahol megkaptam az egyik ügyeletes kórház számát. Azonnal hívtam. Kapcsolták a gyermektraumatológiát. Először az asszisztensnővel beszéltem, majd átadta a telefont az ügyeletes orvosnak. El sem mertem hinni, amit mondott. Elvállalt minket, mégpedig úgy, hogy végig a gyerekkel lehetek. Átadtam a telefont az ügyeletes doktornőnek, csak hogy hallja, hogy nem a bizonytalanba indulunk. Aláírtam, hogy saját felelősségre tovább visszük a gyereket és már indultunk is.

Matyi végigaludta az utat. Végre nem fájt a karja, fáradt is volt eléggé. Én egész úton rettegtem hogy jól döntöttem-e, nem ártok-e a gyereknek. De a szívem mélyén éreztem hogy minden rendben lesz. Közben még egyszer hívtam a kórházat, mert még a pontos címet sem tudtuk. Ekkor akivel beszéltem, azt mondta: "Nyugodjanak meg, jó helyre kerül a gyerek". Nagyon jólestek ezek a szavak.

19.50-kor megérkeztünk a Fiumei útra. A kórházban tiszta, kulturált körülmények között várakoztunk. A gyerek játszott a falra festett képen kialakított működő kisvonattal, mintha semmi baja nem lett volna. Nemsokára bementünk a "megvizsgál-lak" nevű rendelőbe. A kabátokat kint hagytuk, az asszisztensnő behozta utánunk. Olyan jól esett, hogy tudtak rólunk, szinte vártak is minket. Az ügyeletes orvos egy fiatal, jóságos arcú "doktor bácsi", dr. Molitorisz Dániel. Megvizsgálta a gyereket, megkérdezte, mi történt, majd megröntgenezték a könyökét. Ezután elmondta, még az éjszaka megműti Matyit, drótokat tesz be a könyökébe, 1-2 nap ott tartózkodás után mehetünk is haza. A drótokat 3 hónap múlva veszi ki. Olyan könnyedén beszélt az egészről, nagyon megnyugtatóan hatott. Minden kétségbeesett kérdésemre türelmesen válaszolt. Most már én is úgy gondoltam, hogy a lehető legjobb helyen vagyunk.

A nővérke felkísért a kórterembe. Rajtunk kívül még egy anyuka volt ott két kisfiával megfigyelésen, mert autóbalesetet szenvedtek. Ő maga mondta, hogy a férjem is maradjon bent nyugodtan a szobában, amíg lehet. 6 ágyas kórteremben voltunk, volt pelenkázó, asztal 6 székkel, tv mesecsatornákkal, zuhanyzó, wc, mosdó, a falon barátságos mesejelenet.

Nemsokára vért vettek Matyitól, majd vitték a műtőbe. A műtő folyosójáig elkísérhettük. 23 órakor tolták be. Körülbelül 15 percig borzasztóan sírt, kiabált értünk, nagyon meg lehetett rémülve szegényke. Mi is sírtunk az ajtó másik oldalán. Nagyon szeretném, hogy ezeket a perceket hamar elfelejtse. Mikor elcsendesedett, jött az orvos, kezdődött a műtét. Közben lejött a nővérke, megnézte, hol tartanak és lehozta a gyerek paplanját, hogy visszafelé meg ne fázzon. Míg várakoztunk, addig is tolták be sorba a sérülteket a röntgenbe, gipszelőbe, mintha nem is vasárnap éjszaka lett volna. Végre szinte egy örökkévalóságnak tűnő másfél óra után kiszólt az orvos, hogy bemehetünk. Akkor tolták ki a gyereket. Már a műtőben magához tért az altatásból, most csak rendesen aludt. Cumizott, a karja hónaljtól az ujjaiig gipszsínben, a könyöke alatt egy párna. Visszavitték a kórterembe, az orvos megmutatta nekünk röntgenképen, milyen volt a kicsi könyöke és milyen lett. Elmondta, hogy a kisgyerekek könyöke tipikusan így törik, mert eséskor rosszul teszik le a kezüket.

Ezután a férjem kiment a váróba én pedig lefeküdtem, de egy pillanatra sem vettem le a szemem a gyerekről. El sem tudom mondani, milyen sokat jelentett, hogy ott lehettem vele.

Éjszaka aludt elég mélyen, még lehetett hatása az altatásnak. Hajnalban felkönyökölt a műtött könyökére és megkérdezte: "apa?" Megbeszéltük, hogy hol van apa. Nemsokára újra felnézett mosolyogva: "szia anya". Reggel már ivott is egy kicsit. A nővérkék reggel fülhőmérővel megmérték a gyerekek lázát, egy ujjra húzható szerkezettel pedig a vérnyomásukat. Szinte észre sem vették a kicsik. Vizit után bejöhetett a férjem is, majdnem egyfolytában velünk volt estig. Így volt kerek a világ Matyi részére, mindketten vele voltunk. Napközben már eszegetett is, aludt is egy jót. Este aztán alig akarta apát elengedni. Ígérték, hogy másnap hazajöhetünk, ezért hétfőn sem jött haza a férjem, egy közeli szállodában aludt. Ez az éjszaka már rosszabbul telt, látszott, hogy már nincs hatása az altatásnak, sokat ébren volt a gyerek. Hiányolta apát, ivott, pisilt, csak úgy felült, küszködött. De végre reggel lett.

Vizit után el kellett vinnem kötözésre, a férjem is bejöhetett velünk, majd megkaptuk a zárójelentést és jöhettünk haza.

Itt tartózkodásunk során sem az orvos, sem a nővérek nem fogadtak el tőlünk pénzt, pedig tényleg hálánk jeléül adtuk volna. Azt mondták, nekünk nagyobb szükségünk van rá, mint nekik. Jelképes édességcsomagot adtunk nekik végül, azt sem nagyon akarták elfogadni, de végül elvették, úgy láttuk jól esett nekik. Még mindig hihetetlen számomra, hogy idegenekként betoppanva a semmiből milyen kellemes bánásmódban volt részünk.

Délre otthon voltunk, megettük a vasárnapi húsleves maradékát.

A tortúrának még nincs vége. 22-én mennünk kell kontrollra, májusban pedig kiveszik a drótokat. Reméljük, akkor is minden rendben lesz. Rendben KELL lennie. Bízom benne, hogy szépen gyógyul a könyöke. Az ujjait mozgatja, egyébként azt a műtét reggelétől kezdve ellenőrizték is neki. Vállból mozgatja is a karját. Jól viseli a gipszet, jókat alszik is vele, mintha rajta sem lenne. Egy felnőtt biztosan rosszabbul viselné. Nagyon le van csendesedve, inkább üldögél, kézenfogva sétál. Pedig ő az a fajta gyerek, aki állandóan rohan, kiabál, ugrál.

Gyanítom, hogy talán a gipsz miatt lehet, de bizonytalan a mozgása, mintha nem találná az egyensúlyt. Dehát elég nehéz is a gipsz hozzá képest... Nem tudom, lesz-e még belőle olyan kisfiú, mint pár hete volt. Nagyon félti az ép kezét, ha csak picit beüti, rögtön sír. Ilyenkor meg kell nyugtatni, hogy nem tört el. Valahogy úgy gondolja, hogy a műtött keze már mindig gipszben lesz, a másikra így nagyon kell vigyáznia.

Jó néhány tanulsága van számomra ennek az esetnek.

Ha a gyerek "őrjöng", vadul, mint akkor vasárnap, ezentúl nem érdekel, mi lenne a dolgom, felveszem míg le nem nyugszik. Bebizonyosodott, hogy képes kárt tenni magában, sokkal jobban kell rá figyelnünk, mint annak idején a lányokra.

Ha úgy érzem, nem megfelelő kórházba kerülünk, bármi miatt, hallgatok a szívemre és keresünk másikat. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha otthagyjuk Miskolcon, pláne hogy tudom, máshol ottmaradhatok vele. De leginkább nem megyünk kórházba többet...

Nagyon sok segítséget kaptunk családtagjainktól, a kórház dolgozóitól, ismerőseinktől, a tanító néniktől, a háziorvosunktól, telefonon pedig a két egészségügyi alkalmazottól, akiknek még a nevét sem tudom, de nagyon hálás vagyok nekik, mert általunk kerültünk ebbe a kórházba. Most az is bebizonyosodott számomra, hogy ha bajunk van, igenis nem szabad szégyellni, segítséget kell kérni, mindenkitől. Vesztenivalónk nincs. Legfeljebb nem tud segíteni. De a bajban mindenki segít, ha tud, mint ahogy én is megtenném ismerősnek-ismeretlennek egyaránt.

És végül: a húsleves eláll addig, míg velünk megfordul a világ...