Kamaszkor utáni magánélet... (beszélgetés)

Bocsi, hogy valaki félreértett, és azt hitte, hogy én vagyok az anyuka... :S De nekem nem baj, mert a véleményetekre voltam kíváncsi, az meg gondolom független attól, hogy én hány éves vagyok. :D

Szóval köszi mindenkinek a hozzászólásokat! :)

nekem még annó, mikor már kiskamaszból nagy fiú lett az egyszem gyerekünk, hát rossz volt.

mobil még hírből sem volt, így ha elment otthonról elmondta kihez.

egyszer aztán, miután láttam rajta, nem nagyon örül ennek, annyit mondott:

furcsák az emberek. van egy barátom, ha elmegy otthonról, azt sem kérdezik, hova,minek, kihez.

és mindez rosszul esik Neki.

én elpanaszoltam, hogy tőlem anyu mindig kérdezi.

nekem ez a rossz. és akkor rájöttem, mégis jó, hogy kérdezed anyu, mert törődtök velem.

soha többet nem kérdeztem, mondta magától, amit akart.

nehéz a gyereknek és a szülőnek is.

mindig aggódunk,

mikor gyerekek vagyunk azért,

mikor gyerekünk lesz azért.

ha gyerekkorban beteg azért,

ha felnőttként, azért.

és ez így jó.

... lényeg a lényeg.... iszonyú nehéz elengedni a gyerekünket... megélni azt, hogy nincs szükség ránk, hogy már nem fontos a véleményünk.... hogy hiába szomorodunk el miatta, csak mosolyognak rajtunk... hogy amíg hozzánk bújt tv nézés közben, egyszer csak már nem... hogy mindig ott ült a vacsora asztalnál, és egyszer csak nem... hogy közösen mentünk színházba, moziba, koncertre... és egyszer csak már sehova... hogy én válogattam ki a ruháit... és már nem... hogy minden gondos törődését hálásan nézett... és egyszer csak már nem... szóval úgy kiszakítanak az emberből egy darabot... és ott marad a végtelen törődésed, az energiád üresen... huh... majdnem belehaltam... és újra kellett tanulnom vele az életet, hogy már nem lesz én kicsi lányom, akit terelgethetek, aki hálásan néz rám, ha megmondom mi a jó, aki kérdez, és amit mondok azt szentírásnak veszi.... bumm mintha elveszett volna, ... és kaptam helyette egy kis felnőttet, aki intenzíven azon van, hogy önálló legyen... mindenben... maga vásárolja a ruhát, ő rohangál az iskolás dolgai után, a barátnőivel jár színházba, és igen dolgozik délutánonként (egyrészt persze, hogy rám kevesebb teher háruljon), hogy megmutassa nekem vagy inkább saját magának, hogy képes rá... és megcsinálja, és független és önálló.

Huh.... nagyon nehéz... soha ezt a fájdalmat még nem ismertem, mint az elmúlt hónapokban. De most már jó.... most már megbarátkoztam a kis felnőttel és nem siratom a kicsi szöszi babámat! ;))

Azt, hogy mennyire érett, nem a kor határozza meg. Én 18 éves koromban elkerültem otthonról, mikor továbbtanultam, lassan anyagilag is független leszek, mégis, mindig tudják, mikor hova megyek buliba, koncertre, stb. Így szoktuk meg. Döntéseimbe sosem szóltak bele, max. tanácsot adtak, ez nem attól függöt, hány éves vagyok.

De van olyan ismerősöm, akit 20 évesen sem engedtek el koncertre este 10 után, nem lehet egy saját döntése sem. :S

18-20 éves gyermeked (aki még iskolás, és tőled függ anyagilag) már azt tehet, amit akar? Be kell számolnia róla, hogy mikor hol kivel mit csinál? Engedélyt kell kérnie a programjaihoz, vagy elég, ha csak megemlíti, hogy mi a terve? Beleszólsz a döntéseibe, vagy hagyod a saját útján járni? Mit teszel, ha nem fogadja meg a tanácsaidat, nem hallgat a véleményedre? Rosszul esik, ha nem mondja el a dolgait, vagy természetesnek tartod, hogy inkább a barátaival beszéli meg a gondolatait, a szerelmi ügyeit stb..?

Ezekre a kérdésekre keresem a választ, véleményeket, hozzáállásokat...