Janka baba érkezése

Édesapád és én 2005 áprilisában találtunk egymásra. Azt nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, de talán úgy az ötödikre már igen. Szépen alakultak a dolgok, éltünk kettecskén boldogan, amikor is 2006-ban megszületett unokanővéred, Luca. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, beleszerettem, és tudtam, hogy egy napon nekem is lesz egy ilyen gyönyörű babám. És már akkor tudtam, hogy mindezt apukáddal fogom létrehozni. Persze akkor még egyáltalán nem álltunk készen a szülői szerepre, hiszen egymást sem ismertük igazán. Már majdnem öt éve voltunk együtt, amikor megérkezett családunkba unokabátyád, Bence. Hát mit ne mondjak, drága jó apád teljesen belezúgott. Azt hiszem ott, és akkor, amikor meglátta, érezhette azt, amit én a Lucánál. De még mindig nem éreztük késznek magunkat. Aztán teltek-múltak a hónapok, elérkezett az ötödik évfordulónk, és Apa bejelentette, hogy készen áll, belevághatunk. Mondanom sem kell, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Ezen felbuzdulva eltöltöttünk még egy nyarat kettesben a Balatonnál, utána pedig abbahagytam a fogamzásgátló szedését.

És mintha tudtad volna, hogy zöld az út, nem is kellett sokáig várni Rád, azonnal megfogantál. Így 2010 augusztusában a fellegekben jártam, mikor a terhességi teszten a kontroll csík mellett megjelent az a bizonyos második csík is. Először ugyan csak halványan, de tudtam, hogy már a szívem alatt hordalak. És mikor a doktor bácsi is megerősítette, hogy igen, márpedig itt baba van készülőben a boldogságtól szinte szóhoz sem jutottam. A születésed várható időpontját pedig 2011. április 29-ére írták. Ennek nagyon örültünk, hiszen aznap lett volna a hatodik évfordulónk, és mi lehetne szebb annál, mint szerelmünket annak gyümölcsének érkezésével ünnepelhessük meg.

A hetek egyre csak teltek, és én minden héten olvasgattam, hogy most éppen hogyan fejlődik az én kis pocaklakóm. Alig vártuk, hogy végre megláthassunk, ezért a 13. terhességi héten elmentünk egy 4D-s ultrahangra, ahol végre megpillanthattunk téged. Arcocskád még ugyan nem volt teljesen kifejlett, de végre láthattuk, ahogy izegsz-mozogsz odabent. Olyan hihetetlen volt számomra, hogy egy kis emberi lény fejlődik bennem, mégis annyira természetesnek vettem. Sajnos akkor még nem tudták megállapítani, hogy kisfiú vagy kislány vagy e, de az anyai ösztönök azt súgták, hogy te bizony a szebbik nemet képviseled. Aztán a születésnapomon, akkor már 16 hetes voltál, elmentem egy újabb ultrahangra, és mintha tudtad volna, hogy nem vágyom semminél sem jobban a születésnapomra, csak arra, hogy megtudjam milyen nemű vagy, végre megmutattad magad. De akkor is csak egy pillanatra, és mocorogtál tovább. És KISLÁNY! Tudtam Én! Azonnal szaladtam apukádhoz, hogy elújságoljam neki a hírt, de nem érte meglepetésként, mert Ő is érezte. A hetek csak úgy repültek, jártunk rendszeresen a vizsgálatokra, mindig minden rendben volt veled. Elmondhatom, hogy semmi különösebb probléma nem volt velem, amíg a pocakomban voltál, minden úgy ment, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Aztán elérkezett az esküvőnk időpontja, december 18-a. A család apraja-nagyja eljött, hogy lásson minket ezen a szép napon. Emlékszem csak úgy szakadt a hó, olyan gyönyörű volt. És Te is velünk voltál, ott szunyókáltad végig az egész szertartást, és az utána levő bulit is. A családunk majdnem összes tagja megfogta a hasamat, hátha érezhet téged, de Te nem mocorogtál ám akárkinek. Általában esténkét ébredtél fel, de akkor úgy mocorogtál, mintha egyszemélyes házibulit rendeztél volna. A villamost sosem szeretted, a csengetésétől mindig felébredtél.

Így éldegéltünk hármasban: Apa, Én és Te. A neveken nem kellett sokat törnünk a fejünket, igen hamar eldöntöttük, hogy Janka leszel. Apukádnak is ez lett volna a neve, ha kislánynak születik. De hála égnek, hogy nem így történt, nem igaz? Lassan, de biztosan haladtunk: kitapétáztuk a szobát, hogy szép, tiszta otthonba hozhassunk haza. Minden hónapban vettünk valamit, amire szükséged lehet: kiságy, komód, matrac, ruhácskák, és még sorolhatnám.

Egészen április elejéig dolgoztam veled. És utána sem sok időt hagytál nekem a pihenésre, összesen csak két hetet töltöttem el itthon nélküled. Mivel már közeledett a kiírt időpont így hetente kellett meglátogatnunk a doktor bácsit a MÁV Kórházban a vizsgálatok miatt. Épp egy ilyen vizsgálatra mentünk április 18-án hétfőn reggel, és a szokásos vizsgálatok után az orvos megnézte a méhszájamat, és kiderült, hogy egy ujjnyira már nyitva vagyok. Ezzel nem is lett volna semmi gond, de a CTG (fájásmérő) szép fájásokat mért nálam. Nekem ez fel sem tűnt, mert már egy ideje csinált ilyet a hasam, mindig azt hittem, hogy te feszengsz odabent, de kiderült, hogy rosszul gondoltam. Így a doktor úr mondta, hogy ugyan Ő másnap nem lesz bent, de a felesége igen, jöjjek be hozzá, hogy újra megnézzen, hogyan is állunk, mert lehet, hogy nem várod ki a kiírt időpontot. Sajnos apukádnak közben dolgozni kellett mennie, de a vizsgálatok végeztével izgatottan mentem el a munkahelyére (ami egyébként az én munkahelyem is), és elújságoltam neki mi a helyzet.

Onnantól kezdve folyamatosan néztük a fájásokat, amikre azt hittem, hogy nem is azok, tíz percenként jöttek. És természetesen az orvosnak sikerült olyan jól megvizsgálnia, hogy egy kicsit véreztem is, mert a nyákdugó közben elkezdett szivárogni kifelé. Nagypapáék értem jöttek, mert így azért mégsem villamosozhattam haza, mi van, ha közben elindul a szülés. Otthon aztán továbbra is mértem a fájásokat, melyek ugyan nem szaporodtak, de a jó tíz percre beálltak. Nagymama javasolta, hogy a nénikéddel és Bencével vigyem le sétálni Fanni kutyust, hátha az segít. Jó fél órát sétáltunk, de a helyzet változatlan volt. Estére sem lett másként, bár éjszaka egyáltalán nem akartál aludni, úgy mocorogtál, mintha már indulnál kifelé. Reggel, amikor felkeltem jól éreztem magam, bár a hólyagomat még soha nem láttam ekkorának. Ebből is lehetett tudni, hogy már úton vagy, és nyomod odabent a dolgokat.

Nagypapáékkal elmentünk autóval a Mama óvodájáig, onnantól gyalog és trolival mentünk be a kórházba. Apa szólt is a főnökünknek, hogy lehet, hogy késni fog, mert a vizsgálatok és az arra való várakozás eltarthat egy darabig. Fél nyolcra már bent is voltunk a kórházban, ahol megint megnéztek téged ultrahangon, megnézték a CTG géppel a fájásaimat, és természetesen a doktor néni megint megnézte a méhszájamat. Eleinte haza akart engedni, bár Ő sem volt biztos benne, hogy ez a legjobb döntés, de mondtam neki, hogy most már úgy érzem, hogy a fájások erősödnek.

Úgyhogy azt mondta, akkor töltsük ki a papírokat, Ő szól az orvosomnak, hogy jöjjön be, és irány a szülészet. Mire felértünk Ő már szólt is egy szülésznőnek, hogy foglalkozzon velünk. A szülésznő egy aranyos, csupa szív hölgy volt, aki nagyon kedvesen bánt velünk. Hála neki, Apukádnak, és a doktoroknak, ezt a szülést, míg élek, nem felejtem el. És nem azért mert olyan rossz lett volna, épp ellenkezőleg. Mikor felértünk betettük a cuccainkat a kettesszámú szekrénybe, ismét rátettek a fájásmérőre, és közben a papírokat töltögettük, és a szülésznő megnyitotta a kartonomat a kórházban.

Eleinte hülyén éreztem magam, mert a fájásmérő akkor nem produkált fájásokat, és én is úgy éreztem, mintha elmúlnának. Féltem, hogy majd azt mondják, hogy minek jöttem ide, hiszen még nincs itt az idő, menjek haza. De nem így történt. Miután sikerült túllépnünk a bürokrácián, a szülésznő (amúgy Orsinak hívták) mondta, hogy akkor most jöhet a borotválás és a beöntés. Hála égnek a borotválást már elintéztük otthon, úgyhogy következett a beöntés, aminek egyáltalán nem örültem. És nem alaptalanul, mert egyszerűen borzasztó volt. Képzeld el, hogy vagy fél liter meleg vizet nyomnak a fenekedbe, és közlik veled, hogy öt percig tartsd bent. Alig vártam, hogy az az öt perc leteljen és kiadhassam magamból. Ez után a borzalom után jöhetett egy kis kellemes dolog is, mehettem letusolni. Orsi mondta, hogy olyan meleg vizet engedjek magamra, amilyet még elviselek, ami nem volt nehéz, mert imádom a forró vizet, és addig csináljam, amíg jónak látom. Fél óra elteltével úgy éreztem nekem ennyi elég volt, úgyhogy felvettem a hálóingem.

Akkor kiderült, hogy minden szülőszoba foglalt, így várnunk kell, míg fel nem szabadul egy. Úgyhogy addig Apuval csak sétálgattunk, beszélgettünk és néztük, ahogy a megszületett babákat viszik méredzkedni és felöltöztetni. Aztán délután kettőre végre szabaddá vált a négyes számú szülőszoba, így Orsi elnevezett engem négyeskének. Mielőtt felfeküdtem a szülőágyra még elmentem pisilni, mert ki tudja, mikor juthatok el oda újra. Szegény Apa is tiszta ideg volt, nem tudta hova üljön, felvegye-e a köpenyt, vagy mégsem, hiszen aznap nagy volt a hőség, és majd megsült benne. Mondták neki, hogy nyugodtan vegye le, de Ő nem merte. Már nagyon éhes volt, alig állt a lábán, ezért mondtam neki, hogy nyugodtan menjen el enni, addig én elleszek itt, nem megyek sehová, ha visszaér, ugyanitt fog találni. Közben hozott nekem szőlőcukrot, mert állítólag az ilyenkor jót tesz. Hát sajnos csak mentolos volt a kórház büféjében, amiből csupán egy darabot tudtam megenni. Megjegyzem az a csomag szőlőcukor még hetekig a konyhaszekrényben figyelt, mert senkinek sem kellett. Közben nekem a szülésznő bekötötte az oxitocint (fájássegítő), hogy felgyorsítsuk a dolgokat. Ez sem ment ám egyszerűen, mert a kanül, amit bekötött rossz volt, és csak új folyt ki belőle a vérem. Képzelheted apukád milyen fehér lett, amikor visszajött, és csak annyit látott, hogy úszok a vérben, a szülésznő meg kiabálja, hogy a fenébe, ez nem igaz. De végül ez is sikerült.

Rám kötöttek egy újabb fájásmérőt, ami digitális volt, így már mi tudtuk nézni, hogy milyen erősek a fájásaim. Eleinte nem volt semmi különös, de olyan negyed három körül bejött a doktornő, hogy akkor ő most megnézi a méhszájamat és burkot repeszt. Hát ez sem volt egy kellemes élmény. Az a műanyag eszköz, amivel csinálta, fel is sértette a kis buksidat, és vagy egy hétig ott volt néhány apró kis sebecske a kobakodon.

Akkor már két centire voltam kitágulva, és tudtam, hogy innentől nincs visszaút. A fájásaim is egyre erősebbek lettek, és egyre sűrűbbek. Méregettük és már három percesek voltak. Apa próbált hülyéskedni, mert szegény nem tudott mit kezdeni magával, csak nézte, ahogy harcolok a fájásokkal. Úgy egy óra múlva a doktornő visszajött és megkérdezte, hogy szeretnék-e epidurális érzéstelenítést. Először nem akartam, bizonytalanul kérdeztem tőle, hogy szerinte kellene kérnem, mire Ő közölte, hogy ennél csak rosszabb lesz, úgyhogy szerinte érdemes.

Akkor legyen, kérek. Abban a pillanatban, hogy kilépett az ajtón, olyan erős fájás jött, hogy tudtam, helyesen döntöttem. Negyed óra sem telt el, megérkezett az aneszteziológus, és megkérdezte, hogy érzékeny vagyok-e bármilyen gyógyszerre, vagy volt valami komolyabb egészségügyi problémám, mert arról tudnia kell, mielőtt beadja a gyógyszer. Szerencsémre semmi gond nem volt velem, így szabad volt a pálya. Újabb negyed óra elteltével visszajött egy nővérrel, és elkezdte a dolgot. Kérte, hogy forduljak oldalra, és ne mozduljak meg, mert ha félre szúr, akkor akár le is bénulhatok. Mert ugyebár ezt a gyógyszert az ember gerince mellé adják be. Mondanom sem kell, meg sem mertem mozdulni, de a fájások közben folyamatosan jöttek. Végre végzett, és a gyógyszer hamarosan elkezdett hatni. Nagyon jó volt. A doktornő és a szülésznő közben folyamatosan jöttek, és kérdezgették, hogy minden rendben van-e velem, és jól vagyok-e. És a doktor úr is úton volt már. A nagy pillanat előtt még egyszer bejött az aneszteziológus és megkérdezte hat e még a gyógyszer. Mondtam neki, hogy már kezdem újra érezni a fájásokat, így kaptam még egy adagot. Nem telt el tíz perc sem, a doktornő megnézte a méhszájamat, és már teljesen ki voltam tágulva, már tényleg csak az orvosomra vártunk.

De hamarosan Ő is betoppant, rögtön felkapcsolta a lámpát, felnyomta az oxitocin adagomat, és előkészült a szülésre. Olyan hirtelen beindultak a dolgok, hogy azt sem tudtam mit csináljak. Mivel az érzéstelenítő még hatott, így semmit nem éreztem. Mondták, hogy nyomjak, de nem éreztem a fájásokat, sem azt, hogy most éppen nyomok e vagy sem. A doktornő és a szülésznő feszítették szét a lábamat, míg a doktor úr ráfeküdt a mellkasomra és nyomott téged kifelé. Majd megfulladtam, alig kaptam levegőt, de csináltam, ahogy mondták. Aztán egyszer csak mondták, hogy már látják a hajadat, amit Apa meg is nézett. Pedig végig azt mondta, hogy Ő nem néz oda, mert nem fogja bírni, de végül nagyon ügyes volt. A doktor úr meg is pöndörítette a kis tincsecskédet.

Még nyomnom kellett párat, hogy kibukkanjon a fejed. Azt sajnos nem tudom hányadik nyomásra, de hamar megszülettél, egészen pontosan 2011. április 19-én, kedden, 17.54-kor.

Ráraktak a hasamra, és én akkor még fel sem fogtam, csak annak örültem, hogy végre kapok levegőt. Először nem sírtál, de hamar rázendítettél. Pár perc elteltével a csecsemős nővér elvitt téged, hogy letörölgessen, megmérjen és felöltöztessen. Apa természetesen ment veled. Amíg téged elrendeztek, a doktor bácsi megnézte, hogy velem minden rendben van-e, és összevarrta a gátamat, mert ugyan az érzéstelenítő miatt nem éreztem, de bizony gátmetszést kellett végezniük, hogy a buksid kiférjen.

Mire végeztek velem, Apa már hozott is vissza hozzám. Boldogan újságolta, hogy 2640 grammos és 49 centi vagy. Még két órát tölthettünk el hármasban a szülőszobában, és közben megengedték, hogy a nagymama és a nagypapa is megnézhessen. Csak adtunk kézről-kézre, gyönyörködtünk benned, és közben próbáltunk fényképeket készíteni rólad. Az aneszteziológus újra bejött, hogy kiszedje a hátamból azt a hosszú drótot, amin keresztül az érzéstelenítőt kaptam. Megmutatta, és kérdezte, hogy szeretném-e megtartani emlékbe. Hát én nem szerettem volna.

Közben műszakváltás volt, így már egy új szülésznő jött be hozzám, akkor mondta, hogy próbáljak meg pisilni. De mivel az érzéstelenítő még hatott, sajnos nem sikerült, ezért meg kellett katéterezni, de hála égnek nem éreztem belőle semmit sem. Olyan fél kilenc körül elváltunk egymástól, téged vittek a csecsemőosztályra, engem pedig egy három ágyas kórterembe, két másik anyuka mellé. Az egyikük ugyanazon a napon szült, mint én, csak pár órával előbb. Apa bekísért, behozta a cuccaimat, elrendezte a szekrényemen, én pedig csak remegtem az ágyon, mivel az érzéstelenítő hatása kezdett elmúlni. És már kezdtem is érezni a fájdalmat. Annyira nem volt vészes, de meglettem volna nélküle. Végül Apa hazament a nagymamáékkal, de Ő sem tudott olyan hamar elaludni, akárcsak én, pedig hosszú nap volt mögöttünk.

Olyan éjfél körül nem bírtam magammal, ezért betotyogtam a csecsemőosztályra, hogy megnézzem minden rendben van-e veled. Néztelek egy darabig, de sokáig nem bírtam állva maradni, mert még gyenge voltam, így irány az ágy, szundítottam egy kicsit. Aztán hajnali öt órakor hallom, ahogy gördül a kiskocsi, és a csecsemős nővér közli, hogy meghozta a lányomat. A lányomat? Olyan furcsa volt hallani. És ott voltál Te, aludtál békésen, és olyan hihetetlen volt minden, mintha csak egy álom lenne.

A három nap alatt, amíg bent voltunk, Apa mindig meglátogatott, és jöttek a nagypapáék is, meg a másik nagypapád, és a nagybátyád, sőt még Bencus is megnézett magának. Már alig vártam, hogy végre hazamehessünk, és végre hármasban legyünk. Apa gondosan mindent kitakarított, hogy minden szép tiszta legyen, mire hazaérünk. Eljött a nagy nap, iszkiri, haza.

Azóta is itthon vagyunk, és Te már két hónapos vagy, és még mindig nem tudom felfogni, hogy ez velem, velünk történik. Most is itt alszol mellettem, és én csak csodállak, és boldog vagyok, hogy velünk vagy. A mi kis csodánk! Kívánom neked, hogy mindened meglegyen az életben, és amit csak szeretnél, elérhess, megvalósíthasd az álmaid. Mi mindenben támogatni fogunk, örökké itt leszünk neked, és bármi jót, vagy rosszat tennél, akkor is szeretni fogunk, hiszen a mi lányunk vagy, mi alkottunk, mi szerettük volna, hogy te a világra jöjj, és velünk lehess.