Isten hozott kis Maja! :)

Várandósságom zökkenőmentes volt, imádtam ezt az állapotot, a hetedik hónapig aktívan dogoztam, utána meg félállásban. Elég későn, a hatodik hónapban derült ki, hogy kislányunk lesz. Rengeteg szüléstörténetet olvastam itt és nap mint nap elképzeltem, hogy vajon az én szülésem hogyan fog alakulni. Próbáltam tudatosan felkészíteni magam arra, ami rám várt. Ez volt az első terhességem, így semmi tapasztalatom nem volt, csak bíztam benne, hogy minden rendben lesz.

Hallottam a szülésről sok jót, még több rosszat és akkor még nem is gondoltam, hogy én is és a gyerekem is sérülhetünk az egészségügyben tevékenykedő lelkiismeretlen emberek által. Nekik vigyázniuk kellett volna ránk, ahogy az összes várandós kismamára is.

A 37. héten be kellett feküdnöm a kórházba, ugyanis egy hete tartó viszketés kínzott az egész testemen és az internetről tájékozódva valószínűnek tartottam, hogy a baba túlságosan nyomja a szerveimet és vagy epe vagy májproblémám van. Persze a kórházban nem tudtak semmit kezdeni velem, megnézett belgyógyász, bőrgyógyász, csináltak szervi ultrahangot, de igazából egyik területen sem találtak komoly problémát, azt mondták, hogy ez a szüléssel el fog múlni. De egyébként a viszketés valami elképesztően elviselhetetlen volt időnként. Négy nap után úgy döntöttem, hogy hazamegyek saját felelősségre, ugyanis a szülésre várni otthon is tudtam. Én úgy döntöttem, hogy nem fogadok orvost. Rendszeresen bejártam a vizsgálatokra, ahol mindig rendben volt minden, de egyszer csak a 40. héten egy fiatal doki közölte, hogy átírja a terminusomat egy héttel későbbre, október 17-ről 24-re az ultrahangvizsgálatok alapján. Azt hittem azonnal elbőgöm magam, nem elég hogy hetek óta viszkettem a lábujjamtól a nyakamig, alig vártam, hogy szülhessek, ráadásul a kiírásom időpontja szerintem megállta a helyét, úgyhogy teljesen indokolatlannak éreztem ezt. Hát lett is probléma a végére.

Sajnos magától nem indult be a szülés, úgyhogy 24-hez képest 5 napra befektettek. Ez egy szerdai nap volt. Csütörtökön reggel kaptam egy méhszájérlelőt, ami estére beindította a fájásokat. Öt percenként jöttek, elviselhető volt. Nagyon izgultam és örültem, hogy végre kibújik a kisbabám. Sajnos nyugodtan mondhatom, hogy az ügyeletes doktornő letojta a fejem, este 10-kor megvizsgált, akkor majdnem két ujjnyira ki voltam tágulva, aztán éjjel egykor megkértem a nővérkét, hogy ugyan szóljon már neki, hogy nézzen meg, hátha tágultam. Egyszer csak megjelent kómás fejjel, látszott, hogy alvásból jött, megvizsgált és addigra bő kétujjnyi volt a tágulás. Azt gondoltam én kis naiv, hogy király, jöhet a burokrepesztés... ehelyett jött a válasz, hogy menjek vissza aludni. (???) Oké visszamentem. (Egyébként már itt nemet kellett volna mondanom.) Természetesen semmit nem aludtam, viszont reggelre megmagyarázhatatlan módon elálltak a fájásaim. Akkor kitalálták reggel a viziten, hogy a pénteki éjszaka pihenjek és akkor szombaton biztos megindítják a szülést. Napközben megvizsgálta a magzatvizemet az a doki, aki átírta a kiírásom időpontját, közölte, hogy tiszta. Eljött a délután, lefeküdtünk aludni, de éreztem, hogy sehogy sem tudok feküdni, mindenhogy fáj a hátam, úgyhogy felültem és azon gondolkoztam, hogy mi a fene lesz velem reggelig, hogy lesz erőm szülni úgy, hogy két napja nem aludtam... Ezen az éjszakán nem fájások jöttek, egyszerűen csak abban a pillanatban, ahogy megpróbáltam lefeküdni, olyan érzésem volt, mintha a vesém be lenne gyulladva, vagy én nem is tudom. Azt nem tudtam, hogy vajúdok éppen és tágul a medencém, mert csak fekve volt elviselhetetlen, de állva meg ülve tulajdonképpen jól elviselhető volt. Úgyhogy mászkáltam ki-be, keresztrejtvényt fejtettem, és éjjel kettőtől lett egy társam, aki szintén vajúdott és őt sem vették komolyan, közölték, hogy jóslózik.

Eljött a reggel, engem 10-kor hívtak a szülőszobára, hogy burkot repesszenek. Addigra a másik lány megszült. . (-_-) Bementem, megvizsgált a doki, és közölte, hogy közel négy ujjnyira ki vagyok tágulva. Na mondom király, jó hogy nem esett ki belőlem a gyerek. Mindegy, engem már semmi nem lepett meg. Burkot repesztett és láttam, hogy elég nagy riadtság ül ki az arcára, hát kiderült, hogy durván magzatszurkos a víz. Amikor megláttam, azt hittem elájulok, hogy hagyták, hogy ebben legyen ki tudja mióta a kisbabám! Úgy képzeljétek el, hogy egy folyásszerű sűrű barna folyadék folyt ki belőlem magzatvíz néven. Egészen elképesztő volt! Persze ezt is az a doki szúrta el, aki az időpontomon változtatott, hiszen ő nézte előző nap és azt mondta, hogy minden rendben. A méhszáj gyorsan eltűnt, valami isteni erő szállt meg vagy én nem tudom, de tolófájások nélkül 20 perc alatt kitoltam a lányomat, és közben végig az járt a fejemben, hogy menyire kiszúrtak velünk.

2014. november 1-én 4000 grammal és 58 centivel megszületett Majácska, akit meg se foghattam, meg se nézhettem, mert sürgősen ki kellett szívni a gyomrából meg a tüdejéből a víznek nem nevezhető dolgot. Délután jött a rossz hír, hogy a kislány nincs jól, nagyon zihál, légzéssegítséget kell kapnia, egyelőre nem tudják mi lesz, antibiotikumot kap a fertőzésre. Akkor közöltem az ügyeletes orvossal, hogy nem szeretném, ha megvárnák, amíg még komolyabbra fordul a baj, inkább szállítsák át a gyermekklinikára. Hát így is lett sajnos, 11-kor jött érte a kocsi és elvitték. Másnap reggel saját felelősségre kijöttem a kórházból, a zárójelentést, ami egy problémamentes szülésről szólt, nem fogadtam el és írtam egy részletes levelet az osztályvezető főorvosnak, hogy mi a pontos történet és megírtam, hogy ezt szeretném látni az új zárójelentésben. Ebben benne volt a valóság. Ezt azért tartottam fontosnak, mert akkor még nem tudtam, hogy mi lesz a kislány sorsa és úgy gondoltam, hogy ha maradandó baja lesz, akkor azért a kórháznak felelnie kell! Mindenkinek felelősséget kell vállalnia a munkájáért. Hat napot töltöttünk utána a klinikán, mindketten antibiotikum kúrával és hála Istennek maradéktalanul rendbe jött Maja, bár ezt az időszakot senki nem adhatja vissza nekünk, nekem el se indult azóta se normálisan a tejem, neki meg így kellett eltölteni az első napjait ezen a világon, inkubátorban, csövekkel az orrában, tűvel a kezében.

Ezúton szeretném felhívni mindenki figyelmét arra, hogy mennyire fontos, hogy az ember ki tudjon állni magáért, ha úgy érzi, hogy nincsenek rendben a dolgok körülötte, akkor igenis merje felvállalni a véleményét és merjen szembeszállni azokkal akikben valójában szeretne bízni, de soha nem lehet biztos benne, hogy milyen következményei lesznek. Ahol helyreállították a lányom egészségét és ahol valóban 100%-os figyelmet kaptunk, az a Semmelweis Egyetem Gyermekklinikája volt. Hálás köszönet Nekik a profizmusukért!