A mi csodáink története

Eljött az idő, amikor már nem volt más választásunk, csak a kivizsgálások. A párommal kezdték, ekkor ért az első sokk, túlságosan alacsony a spermaszáma! Hónapokig szedett mindenféle csodavitaminokat, de jelentős javulást nem értünk el vele. Közben nekem is folytak a vizsgálatok, a hormonjaimmal, peteérésemmel mindent rendben találtak, így következett az elkerülhetetlen laparoscopia.

A műtét másnapján közölte a doktornő, aki a beavatkozást végezte, hogy a méhemmel minden rendben, de a petevezetőim nem átjárhatóak! Egy világ omlott össze bennem, végigbőgtem a vizitet, nem érdekelt, hogy a dokik mit gondolnak, végigbőgtem a hazafelé vezető utat, nem érdeket hogy az utcán, a buszon megbámulnak az emberek.

Válaszút elé álltunk, mi legyen a következő lépés? Mi a lombikot választottuk, így bejelentkeztünk egy meddőségi intézménybe.

Újabb vizsgálatok következtek, majd négy hónap után belevághattunk az első lombikprogramunkba.

Long protokollal kezdtünk, először napi egy, aztán két injekciót kellett beadnom magamnak, a ciklusom harmadik napjától kétnaponta uh-ra és vérvételre kellett járkálni, közben rengeteg idő telt el várakozással. Volt időnk megismerkedni a sorstársakkal, mindenkinek megvolt a saját története, és a végére együtt drukkoltunk egymásnak a sikerért!

A punkciókor nyolc sejtet sikerül leszívni, ebből hat lett a jó, és három nap múlva kettőt ültettek be, innentől következett megint a várakozás.

A vérvétel előtt egy nappal csináltam egy tesztet, ami totálisan negatív lett, és hiába vigasztaltam magam azzal, hogy elsőre ritkán sikerül, nagyon le voltam taglózva, szinte az egész napot végigbőgtem. Másnap a vérvételen azért még egy picit reménykedtem, hátha mégiscsak sikerült, de aztán a dokinál kiderült, hiába minden reményem. Akikkel együtt voltunk közülük akkor senkinek sem sikerült!

Három hónap pihenés következett, vissza kellett mennem dolgozni, de nagy szerencsém volt, mert a munkatársaim nagyon megértőek voltak, sokan szorítottak nekem hogy sikerüljön a baba.

Júliusban fagyibabás beültetésünk volt, nagy reményekkel indultunk neki, hiszen nyár volt, ilyenkor minden tele van energiával, de nekünk nem volt szerencsénk, ezúttal sem indult el egy kis életke sem.

A következő beültetés novemberben lett volna, de akkor nagyon vékony volt a méhnyálkahártyám, nem volt érdemes belekezdeni, a december lett az új cél. Viszont ekkor a kapott szuriktól nem csak a nyálkahártya kezdett el szépen vastagodni, hanem a tüszőkből is több kezdett el érni, így menet közben átálltunk antagonista protokollra.

A leszíváskor öt sejtem lett, abból hármat ültettek be, és megint kezdődött a várakozás, közben rengeteget gondoltam a kis embrióinkra, sokat beszéltem hozzájuk, hogy legalább egyikük maradjon meg nekünk...

Ezúttal nem csináltam tesztet, teljesen tudatlanul mentünk a vérvételre, és mivel tüneteim sem voltak, egyik pillanatban teljesen kétségbe voltam esve, hogy megint nem sikerült, a másik pillanatban a remény kerekedett felül, hogy miért ne sikerült volna?

Hamarosan behívtak, az asszisztensnő már az ajtóban jókorát mosolygott rám, akkor éreztem először, hogy nem bírnak el a lábaim, addig mindig azt hittem, mikor egyszer végre sikerünk lesz, ugrálni fogok örömömben, vagy valami hasonló, de mikor az orvos közölte, mennyi a HCG szintem, teljesen megdermedtem, szinte megszűnt a külvilág a számomra, éppen csak eljutott a tudatomig mikorra adott időpontot az első uh-ra, arra sem nagyon emlékszem, a vizsgálóból hogy jutottam ki.

Következő jelenésemkor a dokinál kiderült, hogy egy embrió ágyazódott be, ekkor már nem csak a petezsák látszott, hanem a szívcső pulzálása is, és innen egy viszonylag problémamentes várandósság következett, amiből 2010. szeptember legelején az édes kisfiunk megszületett.

Ettől fogva kis családként éltük a mindennapi életünket, örömökkel, gondokkal, néha bánattal, egészen addig, amíg tavaly év elején felvetődött a gondolat egy kistesóról.

Párom eleinte ódzkodott a gondolattól, de aztán egyre jobban megbarátkozott vele, és úgy gondoltunk, mivel még van három fagyibabánk, idén év elején belevágunk a kistesó projektbe!

De tavaly novemberben valami történt, vagyis inkább nem történt: nem jött meg a mensim!

Először még nem is gondoltam semmire, mert egy-két napot szokott késni, de a harmadik nap után már kezdtem rosszra gondolni, nem-e valami ciszta, vagy ki tudja mi zavart be. A görcsölés az ötödik napon kezdett enyhülni, ekkor vettem egy tesztet, mert ha orvoshoz megyek az első kérdése úgyis az, hogy csináltam-e.

Legnagyobb megdöbbenésemre erős pozitív lett a teszt, alig vártam hogy a párom hazajöjjön a munkából, és megmutassam neki is. Az első kérdése az volt, hogy ez mi? Látni kellett volna az arcát, de ekkor még csak nagyon visszafogottan mertünk örülni.

Pár nap múlva elmentem dokihoz, akkor látszódott, hogy a petezsák jó helyen van. De minden vizsgálat előtt szörnyen be voltam rezelve, mindig azon imádkoztam, csak ne legyen semmi baj!

A 17. héten megcsinálták az amniocentézist, akkor már reméltük nem lesz semmi gond, de a 18. héten az ultrahangon találtak egy plexus choriodieus cystát az agya bal oldalában és ettől fogva

megint csak az aggodalmas várakozás következett, míg meg nem kaptuk a magzatvíz-mintavétel eredményét.

De szerencsére úgy néz ki hogy egészséges a kisbabánk, és most már egy nyugodtabb részébe értünk a várandósságomnak.

Nemsokára két kisgyermek anyukája leszek, két kisgyermeké, akik mindketten máshogy kezdték el az életüket, de nekem mindkettejük maga a csoda.