Nikolett érkezése

Férjemmel 2001-ben házasodtunk össze. Építkezni kezdtünk, majd a beköltözés után két évvel úgy döntöttünk jöhet az első baba. Pikk-pakk terhes lettem, nem hiába, dolgoznak a gének, és szerencsére mind a ketten jókat hoztunk magunkkal. A terhességem elején nem volt bennem szemernyi félelem sem, nem gondoltam, hogy bármi probléma lehetne. Dolgoztam a negyedik hónap végéig, de a vendéglátásban nem lehet kihordani egy gyereket munka mellett. Cipekedtem eleget, meg a doki is tanácsolta, hogy illő lenne leülni a fenekemre, ha nem akarok koraszülést.

Így otthon maradtam. Az akkori munkáltatóm azt szerette volna, hogy írjam alá a felmondásom, de én ezt kerek perec elutasítottam. Mégis mit képzel, hogy ott maradok a szülés előtt pár hónappal minden nélkül? Még munkanélkülit sem kapok, ha aláírom a papírt. Végül aztán a közös megegyezést csak aláírtam azzal a feltétellel, hogy rendesen kifizetik, ami jár nekem papíron, mert ezzel is emelkedik a jövedelmem. Eddigre már sok-sok átsírt álmatlan éjszakán voltam túl. Úgy éreztem, hogy senki sem ért meg engem.

Talán ennek köszönhető, talán nem, hogy néhány nap múlva kórházba kerültem, mert begörcsöltem, és nagyon megrémültem, hogy elveszíthetem a babámat, akit annyira vártam. Szerencsére egy hét után kiengedtek, és elmúltak a fájdalmak is. Ma sem tudom, hogy mi okozhatta.

Ez után még 5 csodálatos hónap következett. Nem volt semmi bajom, csak nagyon sokat híztam, köszönhetően az elfogyasztott hatalmas mennyiségű ételnek, és az egész napos lustálkodásnak.

A 39. héten aztán szólt a doki, hogy be kellene feküdnöm a kórházba, mert nagy a baba. Több mint 4 kilóra saccolta. Végül január 24-én egy hétfői napon feküdtem be. Január 26-ra voltam kiírva, és akkor már hatalmas voltam.

25-én délelőtt csinált a doki amniocentézist, és megegyeztünk, hogy másnap hajnalban beindítja a szülést. Még aznap délután 5 körül hívott a férjem, hogy jön majd ki hozzám, csak elmegy anyukájához vacsorázni. Éppen aludtam, ő ébresztett. Ahogy felálltam, hogy kimenjek pisilni, éreztem, hogy valami csurog. Gyorsan megnéztem, és a magzatvíz volt az. Gyorsan visszahívtam Szabit, aki azonnal indult a kórházba.

Rögtön bevittek a szülőszobára, és rám kötötték a szívhang figyelőt. Fájásom egy csepp sem volt. Nem sokkal ez után megérkezett a férjem is. Olyan 6 óra lehetett akkor. Hívták a dokimat is, de épp magánrendelése volt, és még csak 1 ujjnyira voltam nyitva, így nem jött csak amikor végzett. Ekkor volt 20-30. Még akkor sem voltak erős fájásaim, csak fel akartam már állni, hogy járkálhassak, mert nagyon kényelmetlen volt hanyatt feküdni.

Mikor a doki először megvizsgált, megkérdeztem tőle, hogy mikor lesz ebből baba. Azt felelte, hogy amikor a kakas kukorékol. Erre én visszakérdeztem, hogy mikor is kukorékol az a fránya kakas, erre ő azt mondta, hogy 5 órakor, és ekkor még nem volt este 9 sem.

Az igazi fájások olyan 10 után kezdődtek, de nem igazán rendeződtek, és nem voltak egységesek.

Olyan éjfél körül megtudtam, hogy fájásgyenge vagyok, ami azért volt hihetetlen, mert azt hittem, hogy meghalok a fájdalomtól.

A beöntés valamennyit segített, de hánytam is sokat, így nem kaphattam gázt sem, itt nálunk meg nincs epidurális érzéstelenítés. Éjfél után felfektettek az ágyra, és gépre raktak. Nem kelhettem fel többet. Iszonyatos volt, hol elájultam, hol magamhoz tértem, és úgy éreztem, hogy szétszakadok. Nem is tudom, hogy mi lett volna, ha nincs ott a férjem. Utólag tudtam meg, hogy volt olyan, hogy 20 perc is eltelt két fájás között. Utána meg 5 perc alatt volt három. Kínkeservesen telt az idő. Olyan 3 óra körül megvizsgált a szülésznő, és közölte, hogy nem lesz itt gyerek ötkor. Na akkor teljesen elkeseredtem. Olyan fél öt körül bejött a dokim, és megvizsgált. Egyszer csak kiabálni kezdett, hogy szemet-szájat becsukni, és nyomni-nyomni. Engem annyira váratlanul ért, hogy nem csináltam semmit. Na akkor odajött hozzám, és elmondta, hogy három fájás, és meglesz a baba, ha ügyes vagyok.

A következő fájásnál már előre szólt, de éreztem, hogy ez nem lesz valami nagy fájás, így nem nyomtam, és tényleg kb. 5 másodperc alatt el is múlt. Közben megtelt a helyiség emberekkel, volt ott mindenki. A gátmetszést nem éreztem, nem is tudom, hogy mikor csinálta. A második fájásnál oda jött a fejemhez, és a hasamnál nyomta kifele a kiscsajt, mert nem akar megindulni. Ekkor éreztem, hogy vagy most megszületik, vagy nem lesz gyerek.

És láss csodát, a második nyomásra kint is volt picurkám. Csodaszép volt, sehol egy kis magzatmáz, nem is volt lila. 10/10-es Apgarral, 4350 grammal és 58 cm-rel, 2010. január 26-án, reggel 4 óra 57 perckor kukorékolt a kakas. Apától megkérdezte a doki, hogy akarja-e elvágni a köldökzsinórt, és ő akarta. Na ekkor kezdődött a színház, mert Apának a nagy mancsára nem ment föl a kesztyű. Ott szerencsétlenkedtek vagy hárman, mire annyira-amennyire sikerült rácibálni.

Végre elvitték az én kicsikémet, addig meg kellett szülnöm a placentát, vagyis csak meg kellett volna, mert képtelen voltam rá. Úgy cibálták ki belőlem. Miután összestoppolt a doki, még egy kicsit nézegethettem a kislányom, és már vitték is.

Apa is elment haza, és én ott maradtam egyedül. Kb. fél óra múlva kivittek a szobámba, és én határtalanul boldog voltam. Apára és Nikire gondoltam, arra, hogy most lettünk igazi család. Másnap meg is kérdezte, hogy ugye még azért egy fiút szülök neki.

Bármikor, ezt válaszoltam rá, és most itt csücsül a pocakomban a kislegény, és minden fájdalom és nehézség ellenére alig várom, hogy megszülessen, és újra átélhessem a csodát.