Fontos-e, hogy az embernek idős(ebb) korában legyen társa?

Mondjam azt, hogy az a szerencsés, aki a függetlenséget választja? Volt alkalmam mindkét oldalon állni... Én a társra szavazok. Igaz, egy bizonyos kor után még nehezebb megtalálni a megfelelő társat. Hogy miért? Én azt gondolom, hogy az a férfi, aki évek óta egyedül él, lassan hozzászokik a magányhoz, elfelejti, hogyan lehet megszólítani egy szimpatikus hölgyet. Mert csak neki is addig jó a magány, amíg nem lát meg valakit, aki régen nem érzett érzéseket hoz elő a lelke mélyből.

Hogy vannak ezzel a nők? Szerintem egy idő után ők is megszokják a magányt, szerencsések, ha van használható barátnői kapcsolatuk. Az majdhogynem pótolja a pár hiányát. Gondolok itt arra, hogy el tudnak menni együtt akár kirándulni, akár színházba, kiállításokra, vagy pusztán sétálgatni, ha olyan az idő.

Akinek nincs barátnője, az nehezebb helyzetben van. De még ő is eljárhat nyugdíjas klubba, kiállításokra, de oda egyedül menni már nem olyan kellemes.

Az egyedüllétnek arról az igen csak kellemetlen oldaláról is szót ejtve, hogy vannak nők, akik küszködnek olyan egészségügyi problémákkal, hogy pl. munkát nem is vállalhatnak. Innen kezdődik az anyagi probléma. Megélni még két nyugdíjból sem egyszerű, hát egyből! Az ember kifizeti a havi kötelezően kifizetendőt és már pénze nem is marad. Vagy ha mégis, azzal éppen csak eltengeti a mindennapjait. Abból már nem igen tud kimozdulni.

És ismeritek a társas magányt? Az embernek családja van, mégis magányos. A családnak egyszerűen nincs ideje még a nagyi problémáival is foglalkozni. Ott van a munkájuk, 1-2, vagy több gyerek, elsőséget élveznek természetesen a foglalkozás terén. Mire a mamára sor kerülhetne, már mindenki fáradt és akkor még a házaspár egymással sem foglalkozott. Itt együtt élő családtagokról beszélek. Ilyen formulában élek én is. Onnan tudom. A családi együttéléssel, vagy több generációs együtt éléssel végül is nincs különösebb baj, mindenkinek meg van a feladata. A család reggel elviharzik, a mama összerámolhat, felporszívózhat, moshat, vasalhat, esetenként még főzhet is. Viszont kéznél van, ha a gyerekek betegek lesznek. Nem kell az anyukának kimaradnia a munkából.

De most nem a hasznos oldaláról beszélünk, hanem az illető magánéletéről. Ha nincs szerencséje, mert nem csak városok és nagy falvak vannak ebben a kis országban, vannak itt olyan kicsi helyek is, ahol ha él 50 család, azok vagy még idősebb, vagy nagyon fiatalabb körből kerülnek ki. Itt jön a szerencsés megoldás, a nyugdíjas klub, amely a közeli városban, vagy faluban érhető el. Az illető jól érzi magát. Adódnak társas összejövetelek, név- és születésnapok, farsang, kirándulások, fürdőbe menések. Igen ám, de ezek is mind-mind pénzbe kerülnek. És egyszer csak azon kapja magát a végre társaságra akadt asszonyunk, hogy pénztárcája oly üres, hogy az egerek sem költöznének bele. És jönnek az év végi ünnepek. Teszem azt, decemberben a karácsonyon kívül van még két születésnap, aztán karácsony legalább 5 unokával, majd a következő év első napjaiban ismét két születésnap. Valahogyan ezt is meg kell oldani. Próbálja elővenni a találékonyságát, de az nem mindig segít.

Összegezve, egészségileg megrokkant és még csak nem is igazán idős ember társ nélkül, akivel legalább megosztják a gondokat, mire azok ugye feleződnek - a mondás szerint. Az öröm meg duplázódik... De mire is megyünk a megfelezett gondokkal? Attól a kiüresedett pénztárca - sajnos - nem fog fialni. Mivel még fialásra alkalmas pénzdarab sincs benne.

Jöhetünk itt az okosabbnál okosabb ötletekkel, amit leginkább azok tudnak osztogatni, akiknek maguknak nincs konkrétan ilyen problémájuk. Akinek van, az nem tud okosságot osztogatni, mert éppen magának is arra lenne szüksége.

Mivel zárjam ezt a kicsit hosszúra sikeredett gondolatmenetet?

Ne adja a jó Isten, hogy az ember idősebb korára egészségileg meggyengült és magányos legyen!