Az én történetem

2009. nyár eleje. Szingliként kerestem az igazit egy társkereső oldalon, majd rátaláltam az általam hitt nagy Ő-re. Az első találkozás egy másodikat követett, majd végül megtörtént az, aminek meg kellett történnie. Hazafelé a buszon egy különös érzés fogott el, de komolyan akkor még nem foglalkoztam vele. Pedig jobb lett volna...

2009 szeptemberében felfigyeltem rá, hogy a köldökpiercingemnek a helye fáj. Nem tudtam eltalálni, miért. Egy kis időre kivettem, majd visszaraktam. De csak fájt. Másnap az egyik ismerősöm megkérdezte tőlem, hogy tán terhes vagyok-e, mert feltűnően csillog a szemem? Nevettem egyet, biztosra mondtam, hogy nem vagyok terhes.

Következő utam a gyógyszertárba vezetett, terhességi tesztért. Amikor kimutatta az eredményt... sírva fakadtam. Tanácstalan voltam és nem tudtam, hogy most mihez kezdjek. Elmentem az orvoshoz, ahol a doki azt mondta, már nem lehet elvetetni a babát. Döbbenet. Világra fogok hozni egy gyereket?

Persze közöltem a hírt a leendő apukával, de ő nem vállalta el. Itt ezzel kettőnk közt vége is lett mindennek. Egy internetes oldalon feltettem egy kérdést, miszerint ha én örökbe akarom adni a babát, akkor kell-e hozzá az apa? Kaptam hideget-meleget.

De 2010. január 11-én kaptam egy e-mailt. Egy hölgy írt, hogy ők szívesen örökbefogadnák a babámat, ha arról lenne szó. A kérdésemre a választ megkaptam, nem kellett hozzá.

A hölggyel felvettük a kapcsolatot, naponta írogattunk egymásnak msn-en és párszor el is jöttek hozzám a férjével.

Csodálatos embereket ismertem meg bennük és tudtam, hogy ők biztos hátteret és szerető családot tudnak biztosítani a babának. Együtt jártunk orvoshoz, ott volt mellettem a szülőszobán és szülés után a kórházba folyamatosan bejöttek látogatni.

Nagyon hálásak vagyok nekik, amiért gondoskodnak a babáról. Bár már nem beszélünk, de sokat gondolok rájuk, hisz hálás vagyok azért, amit a babáért és értem tettek.

Egy olyan kötelék alakult ki köztünk, amit senki se tud szétszakítani.