Fanni baba születése

Párommal 2008. május 11-én kezdtünk el járni, 1 hónap után összeköltöztünk, és 6 hónappal később kiderült, hogy valaki van a pocakban.

Mikor kiderült, hogy terhes vagyok, már a 6 hét végén voltam. Nagyon boldogok voltunk a párommal, és úgy döntöttünk még aznap elmondjuk a szüleinknek a nagy hírt. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy mindenki örült a hírnek.

Mint sok kismamát, engem se került el az émelygés, a hányás, de ezektől eltekintve a terhesség nagyon jól zajlott, egészen az utolsó másfél hétig, hisz ekkor alakult ki nálam a terhességi toxémia. Minden jelentkezett nálam, ami ekkor csak jelentkezhetett, de erről később.

A 12. hétig végigizgultuk a terhességet, hogy nehogy elmenjen a baba, mivel a mi családunkban már történt ilyen. De szerencsére a kicsi jól kapaszkodott. Ezután következett az AFP, ettől is tartottam, nehogy valami baja legyen a kislányunknak, mert bizony ekkor tudtuk meg, hogy lányunk lesz. Bár én ezt az elejétől tudtam.

Szerencsére ezek a vizsgálatok is negatív eredményt hoztak.

Lassan közeledtünk a kiírt naphoz, ahhoz a bizonyos július 11-hez. Mindenki azt mondta, hogy hamarabb érkezik Fanni. Hát nem így lett, már akkor is akaratos volt a kisasszony. Minden nap járnom kellett CTG-re, UH-ra és persze vizsgálatra is. Az utolsó CTG vizsgálat július 14-én volt, ekkor a hölgy, aki benn volt, azt mondta, fel kell menni az osztályvezető főorvoshoz.

A doki megvizsgált, szűk egy ujjnyira voltam nyitva. Kiadta az "utasítást" másnap reggel 7-kor pakkostól találka és megindítják a szülést. Ekkor még nem izgultam. Párom viszont nagyon, de boldogok voltunk, hogy másnap már látni fogjuk a kincsünket.

Másnap már 7-kor benn voltunk a kórházban, anyósommal együtt. 9-kor megkaptam a méhszáj tágítót, csináltak egy vér- és vizeletvizsgálatot, és azt mondták sétáljak. Ez még elég könnyen ment, nem úgy, mint délután. A nap nagy részét CTG-n töltöttem, ami nem mutatott gondot. A doki is azt mondta minden ok, a főorvos is benn volt, viccesen megjegyezte felesleges papírt pocsékolni.

Egész nap szinte semmit nem tágultam, csupán annyira mégis, hogy este 7-kor burkot repesztett a doki. Felraktak ismét a gépre, és innen indult meg a "kálvária". Forgattak jobbra-balra, de a gyereknek egyre csak esett a szívhangja. Így fél 8 után azt mondta a doki, hogy császár lesz. Kicsit megkönnyebbültem, mert féltem, hogy nem tudom megszülni Fannit természetes úton.

Fél 9 körül kerültem a műtőbe, és 20.50-kor felsírt a kicsim. Elvitték megtisztítani, és a gyerekorvos is megnézte. Szerencsére minden rendben volt. Utána még láttam egy pillanatra, majd elvitték. (Sajnos nem baba-mama barát kórház volt.)

Köszönettel tartozom Csákány M. György osztályvezető főorvosnak, Dr. Fekete Tamásnak, a szülésznőknek és a CTG-s hölgynek, hogy ennyit foglalkoztak vele, és segítettek abban a nehéz helyzetben.

De a legnagyobb köszönet az én drága páromnak jár, valamint anyósomnak, akik végig mellettem voltak.