Ez volna a „szabadság”?

A diploma utáni nyáron elrohantam Varsóba, Prágába és a bolgár aranyparton is eltöltöttem az évfolyamtársaimmal 3 hetet.

Aztán megkezdődött a taposómalom. Munkába járás, spórolás saját otthonra, majd meló, szakmai tanulás, gyereknevelés mellett egy öreg ház átépítése.

Valószínűleg túl hamar zuhant rám sok minden. Most már látom, de már késő. Végül is nem bántam meg semmit sem. Van két nagyszerű, csodálatos fiam, akik minimum a munkahelyükön sikeresek. Mert a párkapcsolataik... Khm. Nem szeretnék rossz anyós szerepet játszani, de ami tény, az tény: egyikük részéről sincs kilátásom unokára. S ez nem feltétlenül a mi hibánk. Az ok inkább a globális kilátástalanság, bizonytalanság, reménytelenség.

Lehúztam 40 évet. Nemcsak dolgoztam, hanem folyamatosan tanultam. Ez a számítástechnikában, az informatikában (is) alapkövetelmény.

Gyakorlatilag kidobtak. Több, mint 21 évnyi tudással, tapasztalattal a tarsolyomban nem kellek. Túl drága vagyok. Léphetnek a helyembe fiatal, csinos, illatos, kikent-kifent, újoncok, akiknek gőzük sincs a szakmához, de fejbólintó jánosként, minden őrült ukázt ész nélkül végrehajtóként megfelelnek. És - saját, négyszemközti bevallásaik alapján - szenvednek attól, hogy méltatlan körülmények között kell dolgozniuk napi 10-12 órákat. Persze túlóradíj nélkül.

Az egész eddigi életemet két célnak rendeltem alá: a családom és a munka. Ez utóbbi megszűnt.

Végül is nem vagyok túlzottan kétségbe esve. Szembesültem a ténnyel: van feladatom bőven. Amit a 40 év kárt okozott bennem, nem marad sok időm helyre hozni.

Minden erőmmel azon leszek, hogy találjak valami munkát. Hajmeresztő, hogy életerős, kvalifikált munkára képes embereket kidob az állam.

Előttem áll a kanossza: el kell intéznem, hogy nyugdíjat kapjak. Minimum egy hónap lesz, mire megtudom, mennyiből kell a hátralévő életemet tengetnem.

Szerencsém, hogy a gazdálkodást, a beosztást nem most kezdem tanulni. :)