Emlékezzünk.... (beszélgetés)

Kicsi Manó emlékére

Nincs az a vers, hiszen ez csak próza

Bekerülni földbe, hideg, porhanyósba.

Elmenni halkan, angyalként élni,

Kicsi emlékek sorát végleg elhagyni.

Szerető család, testvérek és mások,

A szívükben vérrel írják e napot,

Attól, hogy én kis angyal vagyok.

Látom a házat, benne anyukámat,

Bánatos arcát, síró hugicámnak.

Bátyám a kezéből öklöt próbál nyomni,

Kiált fel Istenhez,

Őt kellett elvinni?!

Körülnéztem itt is,

Szepegő kis lelkek, angyalok ként sírnak,

Amiért elmentek.

Nem könnyű nekünk sem, ott hagyni

Szerető családot, anyát, apát, bárkit.

Mégis innen fentről jobban vigyázunk Rátok,

Szívüket óvjuk további bánattól,

Szerető kezünkkel simítjuk az arcuk,

Ezek a kis fuvallatok és a távozásunk,

Talán kiváltják a többi fájdalmuk.

Talán több bajtól kíméltük meg Őket,

Talán Isten így akarja az egyensúlyt adni,

Más, nagyobb, felnőtt, ne kerüljön ide,

Ki gyerekét, szeretteit hagyná örök kétségbe.

Legyen anyám, béke a szívedben.

Legyen álmodban karjaid közt testem,

Tudjad néném és bátyám Te is,

Vigyázok Rátok onnan fentről, MINDIG.

Kormányos Sándor

Bársonyos éj illatában

hegedű szól, száz tücsök

búvalbélelt nótájával

én is fájva rezdülök.

Szívet-tépve száll a dallam

benne sír a nyár, a rét,

s minden fájó tévedésem

benne zengi énekét.

Bánat bolyong a fák alatt,

kísér, messze jön velem

kóbor álmok, vágyak útján

téged idéz szüntelen.

Bársonyos éj illatában

emlék lebben, száz tücsök

hegedűjén sír a nóta:

- ne várj, többé nem jövök...

Horváth Piroska

Emlék

Fiók mélyén őrzött apró, pici tárgy,

Egy régi fénykép, titkos, forró vágy.

Dobozkába, selyem párnácskára tetted,

Vagy a szívedben legbelül mélyen elrejtetted.

Néha előveszed, leporolgatod,

Lelked könyvecskéjét átlapozgatod.

Visszapergeted, mint a régi filmeket,

S könnyes szemmel nézed a fakó képeket.

Hintaszékben hátradőlsz, behunyod szemed,

Emlékezel. Ezt többször megteszed.

Elsárgult fotók, egy megszáradt kis virág,

A tükröd is mást mutat, más lett a világ.

Apró ráncok az arcodon, megőszült halánték,

Még nem tudod, de hidd el, ez élettől ajándék!

Szép emlékeid a lelked magasba repítik,

Életed moziját a szívedbe vetítik...

Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen.

Wass Albert

Testem már a földanyák kebelébe megyen,

lelkem csillagok közt száguld az éjjelen!

Gárdonyi Géza

whiteangel,,** 2010-12-10 01:07

Bálint Dániel

Az öreganyó

Tiszta hó pihen, a sötét hanton,

bús gyász dala szól, a törött lanton.

Csendesen búg, a sírok közt a szél,

öreg kereszt előtt, egy anyóka üldögél.

Csillogó könnyeit, a kendője nyeli el,

s a fekete perzsára, a hó rászemetel.

Gubbaszt és nézi a sötét keresztet,

alatta fekszik az, kit valaha szeretett.

Kérges kezeiben rózsafüzért morzsol,

míg ajka halkan rövid imát mormol.

Eszébe jut a kép a régi szeretőről,

majd egy másik a gondoskodó férjről.

Ó, hogyha láthatnád, gondolja magában,

tenmagadat látom, a kisunokánkban.

Deli legény lett ő, amilyen te akkor voltál,

mikor még pajkosan, a jegykedőmért jártál.

Fiaid jól vannak, kár volt úgy aggódnod,

legkisebb maradt itt, ki rólam gondoskod`.

Eképpen imádkoz`, emlékszik és mesél,

s magában legbelül, már megváltást remél.

Változik az idő, a szél is dühösen fú,

mindjárt elkezdődik, az égiháború.

Észre veszi ezt, lassan az anyóka,

s elindul a hóban, botra támaszkodva.

Nehezen halad már, óvatosan lépdel,

arca elé húzva a perzsát, remegő kezével.

Csikorgott, ropogott, a hó a csizma alatt,

míg a hófúvásban, haza felé haladt.

Megkönnyebbül mikor, beteszi az ajtót,

kizárva a hideget, a szelet, és a hót.

Vállkendőről eztán, lerázza a havat,

majd reszkető kézzel, gyufa után matat.

meggyulladt a láng, s kitágul a fény,

apró lángok játszanak a száraz venyigén.

melengető lángok elé, az anyóka leül,

imára font kezekkel, szépen elszenderül.

Emlékezzünk.....

Gyertyát gyújtok ,és látom hogy apró lángja el ég,

Holnap,és holnap,újra meg gyújtom,mert tudom ,

E gyertya,pislákoló,fénye hozzád elér,

Szeretetem gyertyája ez,és Érted ég.

Ülök a sírodnál, ez lett a világom.

Ülök itt és várom, hátha még meglátom

mosolyod az égen, s jössz újra, mint régen.

Ilyenkor szívem is jól lakatra zárom,

ég felé a kulcsát csak neked kínálom.

Most egyedül a Tiéd lehet,

Te lehetsz csupán, kit oda beengedek,

s szívem szíveddel együtt lehet.

Bebújsz pajkosan, s jól becsukod,

tudod jól, ilyenkor a tiéd vagyok.

Egyek vagyunk újra: én Te, s Te én,

szállunk, repülünk, ölel a fény.

Ilyenkor újra szép a világ,

szédült iramban repüljük át.

Angyalok koncertjén tapsolunk,

csillagzenére táncolunk.

Az álomból egyszer csak megérkezem:

fekete betűk a sírköveden ...

Megint elszöktél, mint az álom.

Könnycseppként bujkálsz a szempillámon.

Ma is sírnak az Angyalok velünk,

Hisz elment tőlünk, kit nagyon szerettünk.

Némán könnyeznek az elsárgult levelek,

Hangtalan ejtem ki drága nevedet.

Szívem sajog, fáj, utánad kiált!

Ne menj még kérlek! Szükségem van Rád!

Nem vehet csak úgy el Tőlem a rút halál,

Hisz érted éltem én, maradj még tovább!

Sírnak az Angyalok, én is sírok velük,

Tudom, hogy menned kell, lelked már velük.

Megjelent az égen egy láthatatlan sugár,

Érzem, hogy nem félsz, mosolyogsz már.

Egy napon várni fogsz, s újra velem leszel,

Te leszel majd az, ki engem felemel.

Már nem sírok, látod? Elengedlek hát,

Mert tudom, hogy ott fent egy szebb világ vár!

Sok-sok szeretettel gondolok most Rád,

Ha sírnak az angyalok, tudom, hogy vársz.

Mikor kisüt a nap, látom, hogy mosolyogsz,

Reggeli szellővel könnyemet szárítod.

Visszaadom tested, pihenj kedves hát,

Álmodd azt a csendben, hogy szép volt ez a világ!

Érzem, hogy itt vagy, még most is velem,

Bennem élsz tovább, míg dobog a szívem.

Halvány betűk egy sírkövön

Köröttem sok márványtábla,

elhamvadt szívek balladája.

Az Utolsó Úton lépkedek:

a holtak porai felett.

S e kövek, tölgyek,

borostyán oly ismerősek,

az őszi alkony, a fájó emlék,

ugyanolyan, mint rég.

Egy sír mellett megállok.

Rajta fagytól bágyadt virágok,

az Ő neve áll a márványtáblán;

és én, mintha először látnám

ismét elborzadok tőle,

halvány már minden betűje.

Feltör az emlékek vulkánja,

elönti szívem a fájdalom-láva,

idő, feledés hiába zárta

újra és újra magába.

S látom magam azon a napon,

látom Őt a ravatalon,

érzem a könnyek forróságát,

hallom a gyász-szél susogását.

Mennyi könnyem szivárgott a földbe,

mennyiszer borultam e hideg kőre!

És vádoltam embert, és Istent,

vádoltam magam, s a múltamból mindent;

hol dühöngtem, hol elnémultam,

s elballagtam könnytől kábultan.

S mikor az idő új tavaszt hozott,

emlékszem, szívem megnyugodott.

Csak arra gondoltam kiszáradt szemmel,

hogy mi lett volna, ha még egyszer

indulása előtt pár búcsúszóra,

utoljára találkoztunk volna.

De tőlem a halál ezt megtagadta.

S Őt szó nélkül elragadta,

hogy örökkön fájjon, bennem égjen

valami, amivel elkéstem.

Sok év szállt el azóta. . .

S már nem gondolok rá naponta,

életem új irányba tereltem,

s rajta kívül mást is szerettem.

Mégis, ha sírján a nevére nézek,

ha szemem gyertyalángba réved,

ha friss avart ősszel zörget a szél,

érzem, hogy Ő bennem él.

Mert őrzöm az arcát, őrzöm az álmát,

amit nem fejezett be, én viszem tovább.

Viszem fény és árny furcsa elegyét,

egy elvérzett szerelem elképzelt melegét.

S legyen az balsors, próbatétel,

engem eltölt kaján büszkeséggel,

s szememben csillog konok hévvel

két sors, kettős erejével.

És emelkedem égbe, és zuhanok kútba,

és ismétlődik ez újra és újra,

mintha bezárult kör lenne életem útja,

ám belső lényem átérzi, tudja:

Természet, ember, mindenség változik,

valaki épp jön, valaki távozik.

Minden dobbanással szívem öregebb,

s minden másodperc Hozzá visz közelebb.

/Ismeretlen/

Csabai Lajos:

Ha majd kint nyugszom a fűz alatt,

Ne hozz majd drága koszorút nekem!

Az ezer virágú krizantémok

Nem segítenek már szívemen.

Hiába mennek mások ezer virággal,

Jön a november, s elfagy mind.

Ne tarts a sírt versenyben díszítőkkel!

Nem lesz könnyebb a föld odakint.

Könnyebb csak lelkiismeretük lesz,

Mely hordja a vissza nem vont szavakat,

S százszor elmondják majd: köszönöm,

Mit szemükbe mondani nem tudtak.

A bántó szavaknak léleksebei

Millió virággal nem gyógyíthatók,

Hisz, kit köszönöm nélkül engedtek el,

Azok az órák vissza nem hozhatók.

Te ne légy köztük! Ha szívedben

Az őszben emlékek szép virága kél.

Csak egy szál gyertyát gyújts szobádban,

Kit szerettél, ott lesz veled majd, ne félj!

Búcsúzás / Kun Magdolna /

Mama! Édes mama! Érted szól a harang.

Feléd, nyújt ma Isten, segítő kezet,

Hogy ne lásd könnyező szemeiddel

Szétszakadó szívem, melynek minden

Darabjából vörös vér csepeg.

Látod elmémben téboly rakott fészket.

Lelkem roskatag lett. Hitem megtépázva.

Ragadnálak vissza megtört fegyelemmel,

De a lelketlen halál, csak az öklét rázza.

Hiába szűkölök, mint a láncra vert kutyák,

Kiknek nyomorrabságát sodrott kötél őrzi,

Senki nem hallja meg a jajkiáltó szavakat,

S a szenvedés okát sincs már, aki kérdi.

Porladó szemcse lettem a végtelen térben,

Mit a forróvá vált déli szél messzire repít,

És hiába kapaszkodom a bőszült fellegekbe,

Könyörtelen sorsom földre penderít.

Mennék veled Mama! Gyenge kezed fogva.

Át a túloldalra, hol örök nyár az élet,

S hol nem kellene félni a démoni gonosztól,

Mert ölelő karjaid mindentől megvédhet.

Mikor hiányzik..

Mikor hiányzik. Mikor ebben a pillanatban is rá gondolsz. Mikor ő is vár rád, s te is rá. Ám az este álmod hozzárepített. Édes karjai közé " befészkelted" magad, mert őrangyalod megadta ezt neked. Másnap mosollyal ébredtél, mert szíved nagyot dobbant. Mindenre emlékszel, és mintha nem is álom lett volna. Egy vágy, mely kivételesen így történt meg veletek. Olyan volt akár a valóság. Egy boldogabb nap. Egy reményteljesebb. Mielőtt felkelnél még egyszer becsukod szemed, valamit érzel. Mintha ő is ebben a pillanatban ébredne. Mintha azt mondaná szeretlek . S tudod ez az egy éjjel, vagy akár ez az elmúlt néhány másodperc feltöltött, s napod szebb lesz, mint amit el tudnál képzelni. Ha mardos is a hiánya. Ha most nincsen veled. Ha nem csókolhat meg. De tudod szeret, s ez több, amit ebben a percben adhat neked bárki. S lelketek össze van kötve. Egy apró kis híddal. Egy apró kis átjáróval, s érzed, hogy veled van, hiszen Neki nem kell kulcs a lelkedhez. Ő már benned él.

Valóban igaz, a hiányt nem lehet szavakba önteni, de ha emléezünk, beszélünk a szeretteinkről, talán elvielhetőbb a hiánya is.

Olyan mintha egy kicsit ott lenne velünk.

Ha akkor tör ránk mikor nincs senki akivel beszélhetsz, elviselhetetlen tud lenni.

Akkor már csak a könnyek, segíthetnek.

Baráti üdvözlettel :

Gyula

Szia !

Én a hiány szavakbaöntéséröl beszéltem, arról, hogy a szoritó hiányra én nem tudnék jelzöt találni, és a hiányról beszélni sem senkivel. Nem a gyászról, a fájdalomról, az elmulásról alkottam ezen véleményem, hanem a hiányról.Miért, ti azt el tudjátok mondani, hogy mennyire hiányzik elhalt szerettetek ? Mennyire ? Van annak mértékegysége ? Érdekes lenne, ha találnátok rá jelzöt...

És én ugy gondolom hogy a hiány és a megemlékezés nem ugyanaz, pontosan azért , mert a megemlékezés az, amit másokkal is megosztunk, egy cselekvés, a hiány pedig egy érzés, vagyis hát az érzés maga. Emlékezni, beszélni én is tudok elment édesanyámról, teszem is ezt rengetegszer, ugy gondolom talán most már fel is dolgoztam, el is engedtem, tehát ezek a dolgok a helyére kerültek, de a hiányát akkor sem tudom szavakba önteni...

Szia

Nem értek veled teljesen egyet, mert a hiány, a másik ember hiánya annyira fájhat, hogy ha nem beszélünk róla senkinek, összeroppanthat.

Ezért van az, hogy ha beszélünk róluk, olyan mintha itt lenne közöttünk, lásd megemlékezés, édesanyáról, édesapáról, kedvesről gyermekről.

Van olyan ember, pl Gősi Vali, úgy tudta feldolgozni fia halálát, hogy gyönyörű verseket írt Róla, állandóan emlékezve rá,és nagy szerencsénkre megosztotta velünk .

Az__az ember tudja csak feldolgozni a Halált, aki képes emlékezni, és beszélni arról aki nagyon hiányzik Neki.

Baráti üdvözlettel:

Gyula

Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.

Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.”

(HamiaLinda)

/ismeretlen/

Ha egy könnycsepp gördül végig az arcunkon,

Az azért van, mert szeretünk és hiányzol nagyon.

Bennünk él egy arc, egy végtelen szeretet,

Amit tőlünk soha senki el nem vehet.

Téged elfelejteni soha nem lehet,

Csak muszáj az életet élni nélküled.

Nem halljuk a hangod, nem látjuk az arcod,

Hiába szólítunk, te már azt nem hallod.

Virágot viszünk egy néma sírra,

De ezzel téged nem hozhatunk vissza.

Tudjuk, hogy nem jössz, de olyan jó várni,

Hazudni kell a szívnek, hogy ne tudjon fájni.

Lukáts Márta: A gyertya

Egyenesen, szilárdan áll,

Fénylő szemmel fölfelé néz,

Bár légköre olykor ködös,

Sötét s nyomasztóan nehéz.

Ruhája tiszta és fehér,

Nincs rajta semmi szenny, mocsok,

S ha ráfröcskölnek is ilyet,

Simaságáról lecsorog.

Meghittséget, szeretetet

Serceg lágy-szelíden hangja,

Akkor is, ha körülötte

Ezt senki, senki sem tudja.

Önzetlenül ég, melegít,

A sötétnek nincs itt helye,

Hiszen, mint az igaz ember,

Ő is fényre van teremtve.

Olykor küzd az áramlattal,

És titokban sír talán,

Mert néha sűrű cseppekben

Folynak a könnyek oldalán.

Aztán ismét bíztat, hitre

Serkent, szinte megnő lángja,

Hogy rohamosan csökken, fogy,

Sőt csonkig ég, nem is bánja.

Küldetését befejezte:

Ő eltűnt, s csak azért égett,

Hogy a kereső szívébe

Fényt vigyen és melegséget.

Ahogy most nézem a gyertyát,

Amint serkentően lobog,

Vágy ébred bennem, s most én is

Fényleni, égni akarok.

Hinteni a szeretetet

Önzetlenül jónak, rossznak,

Hogy méltó hirdetője legyek

A közénk jött Megváltónak.

Ha majd nagyon soká elindulsz Te is az utolsó utadra, és vár Reád a kisgyermeked megbocsájtasz.

Rám is vár az Édesanyám.

Mi lesz velünk, ha elfut a nyár?

Mi lesz velünk, ha életünk lejár?

Ha ránk borul örök vak éjjelünk,

Uram, mi lesz velünk?

Ha már nem leszünk és nem érezünk,

Ha e világból örökre kifogyunk,

S egy koporsó lesz minden otthonunk,

Ha nem marad csak rideg telünk,

Uram, mi lesz velünk?

Találjuk meg a választ Gárdonyi Géza: Útra készülődés című írásban:

„Miatyánk Isten, mindeneknek Atyja,

kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,

az én szívem kétség nem szorongatja,

midőn indulok végórám felé.

A halál nekem nem fekete börtön,

Nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:

Egy ajtó bezárul itt a földön,

S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen:

Ez a halál!”

Mentünk és tettük amit már csak itt és most lehet,

lesepertük a sírokat, mécsesek égtek, minden közeli és távoli halmon,

szerető kezek gyújtották őket, emlékként a már elment kedvesért.

Nem tudok verselni, de a lelkünkben égő mély fájdalom enyhítéséért írok most ide egy pár sort.

Szerettük és szeretjük Őket, kik már onnan fentről nézik tetteinket, csóválják apró fejecskéiket, vagy éppen molyossal jutalmazzák ha jó amit végzünk.

Szeretnének még egyszer egy védő, óvó, kis apró mozdulatot tenni, hogy vigyázzanak ránk, de már nekik is fáj, hogy ezt alig lehet.

Búcsúzzunk Tőlük, kik most, vagy régebben elmentek, elvitték szívünk egy egészen kis darabját, hogy cserébe a sarkában foglaljanak helyet, s míg élünk, ne feledjük Őket.

Baj Anna - Halottak napja

Ezen a napon minden más

Újra mélyen érint meg a gyász

Nincs már velünk együtt

Kit ismertünk vagy szerettünk

Ma lélekben újra együtt lehetünk.

Eszembe jutnak az együtt töltött napok

Fülemben újra megcsendült a hangod

Szinte látom minden mozdulatod

Nem is tudhatod, mennyire váj hiányod.

Gyertyákat gyújtunk és mécseseket

Ezek a fények világítsanak Neked

Örök világosságban, békességben nyugodj

Soha el nem felejtünk, biztosan Tudod!