Életmódváltás- tényleg bűn?!

Valószínűleg sokakhoz hasonlóan, én is hagyományos konyhán nőttem fel. Nálunk nem került az asztalra hal, a tenger gyümölcseiről nem hallottam, fehér kenyér, liszt és cukor viszont naponta volt terítéken, zsíros ételekkel, panírozott húsokkal. A torna órák igazi tortúrát jelentettek nekem, folyton a futás, a kislabdadobás és hasonló értelmetlen kínzások - hamar teljes ellenállás alakult ki bennem a mozgással kapcsolatban. A szüleim nem sportoltak és nem is törekedtek arra, hogy mi a nővéremmel megismerjünk valamilyen értelmes mozgásformát. Az egyetlen, amit édesanyám mindenáron le akart nyomni a torkomon a társastánc volt, amire "csakazértsem" alapon nem mentem. Amikor 2006-ban megismertem a páromat egy teljesen új hozzáállással találkoztam. Ő gyerekkorától sportolt és láttam, milyen fontos szerepet tölt be az életében. Jóval fegyelmezettebb volt nálam, energikusabb, a társai miatt szélesebb látókörrel, a "valahová tartozás" érzésével. Ahogy telt az idő egyre többször terveztem el, hogy elindulok, de néhány hét után mindig befulladtak a próbálkozások. Sosem voltam kövér (163 cm magasságomhoz sosem voltam több 59 kg-nál), de azért a "csúcsokon" bizony bőven volt popsi, sonka és sport híján mindenem lógott...25 évesen már narancsbőr virított mindenhol és egyszerűen rosszul éreztem magam a bőrömben, fáradékony voltam és lusta, állandó rossz közérzettel.

Aztán 27 évesen végre belevágtam, eleinte heti 2-3 aerobic, a cukor és a finomított liszt száműzése az étrendemből. A közérzetem hamar javulni kezdett, megszabadultam néhány kg-tól és elégedetten fejeztem be a napot, mert tudtam, hogy tettem valamit magamért. Idén májusban megismerkedtem a hot iron edzésekkel. Ez egy csoportos, koordinált súlyzós edzés, tárcsás súlyokkal, nagyon nehéz és sok nő tart tőle- mondván nem akar súlyzózni, mert megvastagodik, de higgyétek el, erről szó sincs. Néhány hónap alatt olyan változáson ment keresztül a testem, hogy én magam is döbbenten szemléltem. Kockás has, formás, izmos vállak, az egész testem tónusosabb lett és végre jól érzem magam- és még csak az út elején járok. Mára már szinte egyáltalán nem eszem pékárut, csak fehér hús kerül az asztalra rengeteg zöldséggel és cukros szemét helyett olyan édességeket készítek, amik finomak és egészségesek. Sokat kísérletezem a konyhában- ez korábban nem volt jellemző.

Na de miért is írtam le mindezt? A családom és a környezet... én azt hittem, mindenki támogat egy ilyen változást, főleg, ha látja, hogy jól érzem magam és elégedett vagyok az eredménnyel, de nem... A szüleim egyetlen alkalmat sem mulasztanak el, amikor odaszúrhatnak egy-egy megjegyzést, hogy mennyire sovány vagyok - anyám szerint "anorexiás" és ebből biztosan baj lesz, miért nem eszek normális kaját, stb...A tágabb család csak legyint, hogy biztos meghülyültem, hiszen milyen normális ember nem eszik süteményt és zabál két pofára kolbászt szalonnával...nem is lehet ép, aki nem eszik disznóhúst, vagy hozzányúl a tengeri ételekhez. A sport meg egyenesen időpocsékolás, inkább üldögéljek otthon a TV előtt némi nasival, mert az ugye rém normális...

Az irodában sem jobb a helyzet. Két túlsúlyos kolléganőm megdöbbenve szemléli amit eszek (úristen, csirkehús és brokkoli???) és megbotránkoznak, amikor azt mondom, a csokoládé, a sütemény csak szemét a testnek, nem tápanyag (itt most nem a kis mennyiségben fogyasztott minőségi fekete csokiról beszélek). Ők inkább az időszakos koplalásra, vagy épp a csodamódszerekre esküsznek, amivel olykor valóban lemegy 5-6 kg egy-két hét alatt, aztán jön is vissza duplán.

Sajnos azt kell mondjam, hogy a páromon és a testvéremen kívül mindenki elítéli az új életformámat, miközben leginkább a hölgyek folyamatosan azon sírnak, hogy fogyni kéne... Kérdem én, miért nem akarják megérteni az emberek, hogy valóban alapjaiban kell megváltoztatni a táplálkozást ahhoz, hogy egészségesebbek legyenek? Miért az az elítélendő ma Magyarországon, ha valaki odafigyel magára és nem vesz be minden szemetet, amit kínálnak? Miért nem vágynak egy hosszú, egészséges életre, vagy legalábbis miért nem tesznek érte? Sok olyan blogot/cikket olvastam, ahol hasonló tapasztalatokról számolnak be és sajnos van akinél épp ez az elutasító, lekezelő hozzáállás buktatja meg végül a váltást, mert ha elégszer mondják el, hogy nem normális amit csinálsz, akkor előbb-utóbb kezded elhinni. Ti mit gondoltok? Találkoztatok már hasonló hozzáállással? Le tudott törni? Vajon mikor jutunk el odáig, hogy ez legyen a "normális"? Mikor jutunk el oda, hogy mindenki tisztelje annyira a testét, hogy minőségi tápanyagokkal lássa el és figyeljen rá? És mikor lesznek az ilyen életmódhoz szükséges élelmiszerek széles körben elérhetőek a boltok polcain? Egyre inkább tartok attól, hogy soha...