Egyedül lenni

Ha az érzelmeimről írok, az általában olyan, mint az Alkonyat Bellájának ömlengése. De az ember valójában megéli és átéli ezeket, sőt még fájdalmat is okoznak.

Gyerekkorom óta lenn és fent között hullámzok. Amikor ritkán végre boldognak éreztem magam, akkor valami bebizonyította, hogy ez csak illúzió, és valójában nulla vagyok, mindenki utolsója.

Őszinte szándékom volt, hogy szeressem az embereket, de nem volt könnyű, ha kihasználnak, becsapnak és elárulnak. De itt jön képbe az Isten, hogy ha szeretni akarsz, szeress igazán. Azonban ez sosem ment nekem, túl gyenge voltam hozzá.

Szerettem volna szerelmes lenni viszonozva, úgy, hogy valaki igazán szeret, mint én, ahogyan őt. Ez sem jött össze.

Lehet, hogy kiváltság, hogy egyesek mellett egy férfi kitart. Én mindig legbelül úgy éreztem, hogy engem senki nem tud szeretni, és utólag valahol ez mindig be is bizonyosodott.

Nemrég megismertem a kicsi apját. Nem vártam tőle semmit, nem kértem, hogy szeressen, csak egyszerűen jó volt vele (eleinte). Ő egyfolytában mondogatta, hogy szeretlek és elfoglak venni. Megkértem, addig ne mond, amíg valóban nem érzed.

Teherbe estem tőle, nem akartam, de megtörtént. Az abortuszra gondoltam rögtön, mert még diák vagyok.

Ő eleinte könyörgött, hogy tartsuk meg.

Elutaztam hosszabb időre. Ott meggondoltam magam, hogy hátha mégis megtarthatnám a kicsit.

Ekkor már más lett a szava. Azért könyörgött, hogy vetessem el, és miután látta, hogy nem tud rávenni, azt mondta, - Ok, csinálj úgy, ahogy akarsz, de én nem kérek belőle.

Aztán elkezdett bulizni meg inni, és új nőket keresni (megjegyzem 31 éves, dolgozik, én meg 23 éves vagyok).

Néha, amikor elkeseredtem írtam neki. Írtam neki, hogy engem ne szeressen, csak a kicsit. Írtam neki, hogy kisfia lesz. Sosem írt vissza.

Csak a facebookján láttam, hogy partizik, és éli vidáman az életét. Ja és az élet engedi, hogy boldog legyen. Senki nem kéri számon tőle, miért nem kell neki a fia, amikor ez a legszebb dolog az életben.

Engem meg támadnak, a szüleim, hogy egy felcsinált k. vagyok, az évfolyamtársaim, hogy gondolkozhattam volna előbb, és mások is megszólnak.

Az élet igazságtalan, de ne az emberektől várjunk igazságot. Tudom, nehéz tanulni, de tanulnom kell.

Hogy elfogadjam ami jött, és ne rokkanjak bele. Legyek vidám, amennyire csak tudok. És bocsássak meg az apának. Talán egyszer valahol nekem is könnyű lesz, és a fiam hálás lesz az életért.