Egy lány levele az apjához

Megtaláltam a szenvedélyemet: a művészetet. Ha velem lennél, megkérnélek, hogy vigyél el múzeumokba, fotókiállításokra, galériákba, színdarabokra, koncertekre és könyvbemutatókra is. Biztos nagyon jó lenne.

A művészet sok mindent segített felfedezni, embereket megfigyelni és elengedni a képzeletem. Kíváncsi vagyok, hogy milyen a szemed, ha szomorú vagy, vagy hogyan ráncosodik a homlokod, ha dühös vagy. Nagyon sok képet csinálnék rólad, mert imádok fotózni.

Néha arról álmodom, hogy kart karba öltve sétálok veled. Mindig is tudni akartam, milyen érzés lenne, ha azt mondanád nekem: - Milyen szép vagy!

Kár, hogy soha nem tetted.

Elmentél. Bár már tudom, hogy nem az én hibám, és nem is az anyué. Mindig is olyan erős akartam lenni, mint ő, de nem tudok, mert mindennek ellenére nagyon hiányzol. Még mindig emlékszem arra a napra, amikor elmentél. Akkor szerettem volna tudni, hogy soha többé nem látlak. Mert akkor szorosabban öleltelek volna és biztos mondtam volna még valamit.

Miért nem mondtad el az igazat, apa? Ha megtennéd, ma mindez könnyebb lenne. Bárcsak minket választottál volna. Szükségem volt rád!

Nem hibáztatlak a bizonytalanságomért, az elhagyatottságtól és az ürességtől való rettenetes félelmeimért. Sokszor azt hittem, hogy a hibáim nagyobbak, mint az erényeim. Sokféleképpen megpróbáltam betölteni azt a mély ürességet, amit érzek, még olyan módon is, ami nem tesz büszkévé.

Az emberi kapcsolataim katasztrofálisak voltak, mert féltem, hogy elhagynak. Néha sírtam, mert arra gondoltam, hogy soha nem fogok férjhez menni, hogy nem szeretném elszenvedni azt, amit anyu melletted élt át.

Amikor anyura nézek, nehéz megértenem a távozásodat. Néha azt hiszem, féltél tőle, az erejétől és az állandó vágyától, hogy előrébb jusson. Nem érezted magad alkalmasnak, elmenekültél. Tudom, hogy ha újra választanom kellene, hogy kivel maradjak, mindig őt választanám.

Tiszta szívemből remélem, hogy olyan vagy az új feleségednek és a többi gyermekednek, aki nem lehetnél nekünk: apa és hűséges társ. Száraz szemmel búcsúzom, mert ma már nem kell könny.

Tudom, hogy azt mondtam, hogy mindig is szeretni foglak, de ma már meg vagyok győződve arról, hogy az egyetlen dolog, amit szeretek, az az álomkép, hogy mi lehettél volna.

Csak az életet köszönhetem neked, mert tőled ez a legnagyobb ajándék, amit kaptam.