Egy dajkaanyaság története az életadó szempontjából

Mndenkitől elnézést kérek, de muszáj kiírnom magamból a fájdalmamat.

A történetem egy éve kezdődött, a barátnőmék már több mint 7 éve küzdenek azért, hogy bővüljön a családjuk, de betegségek, egészségügyi problémák miatt úgy néz ki, nem lehet babájuk. Látva a szenvedéseiket és azt, hogy majdnem ráment a házasságuk, felajánlottam, hogy ha tudok, segítek, akár úgy is, hogy kihordom a babájukat. Akkor még nem tudtam, hogy milyen szívet tépő dolog ez, csak mindenáron segíteni akartam.

2012 júniusában elkezdetem a kötelező vizsgálatokat (petevezeték átjárhatósági, vér-, hormonvizsgálatok, stb), majd augusztusban jött az első inszemináció egy magánklinikán. Ez nem sikerült, de a második szeptemberben igen, bár nagyon nehéz volt saját magamat injekciózgatni, de a cél érdekében megtettem. Mikor megcsináltam a terhességi tesztet és megjelent a két kék csík, elsírtam magam, pedig nem vagyok egy lelkis emberke. Mindhárman nagyon meghatódtunk.

A várandósságom nagyon szép volt, imádtam, nem titkoltam, de megtartottam magamnak. Dolgoztam, napi 12 órában (számítógép mellett), jártam a kötelező és az ajánlott vizsgálatokra, mindent elvégeztettem, ami a Manó érdekében állt.

Mondjuk eléggé visszás helyzet volt, hogy kolléganőm egy hónappal később esett teherbe, ő elmondta bent, mindenki Őt ajnározta, kímélgette, néha én is szerettem volna odakiabálni, hogy hahó, rám is figyeljetek, de nem tettem, mert nem voltam biztos benne, hogy ki hogyan reagálna. Gondoltam, ráérek még!

Pont karácsony előtt csináltattam meg a genetikai vizsgálatot, amiből kiderült, hogy a pocaklakó kisfiú, aminek a barátnőmék nagyon örültek! :-)

Június idusára voltam kiírva, május végén szóltam a főnökömnek, hogy júniusban nem szeretnék jönni dolgozni, amit nagyon jól fogadott, bár hiába kértem, nem nagyon kezelte bizalmasan, másnapra az egész cég tudta persze. Nem baj, eléggé vegyes megnyilvánulások jöttek, de volt 4-5 olyan ember, aki annyira emberien, normálisan állt hozzánk, hogy szinte könnyekig meghatottak.

Június első két napján még dolgoztam, mert elég sokan kiestek betegségek miatt, de utána már csak a vizsgálatokra, NST-re jártam, de éreztem, hogy ez a pici Manó nem akarja végig várni az idejét, úgy ahogyan a nagy fiam is, két héttel korábban született. Mondtam is a barátnőméknek, hogy igyekezzenek a lakásfestéssel, amibe belekezdtek, mert kevés már az idő. Hát így is lett, június hatodikán éjjel néztem a tv-t és éjfél körül éreztem, hogy valaki készülődik a világra. Hívtam volna mentőt, de nem nagyon volt szabad kapacitásuk, így gondoltam, hogy kocsival maximum 10 perc a kórház, éjszaka nincs forgalom, menjünk! Pedig az én nagyon jó fej, de kőkemény főnöknőm azt mondta, hogy nem lehet vajúdva vezetni. De nekem nem voltak annyira erősek a fájásaim, és 7-8 percenként jöttek szabályosan. Így elindultam, néztem az órát, félreálltam, mikor jött a fájás, majd a következő előtt bent voltam a kórházban. A szülészeten felébresztettem a szülésznőt, majd egy óra múlva megszületett Manó. Nem kellett vágni, nem repedtem, nem varrtak. 3 órát maradtunk a szülőágyon, szopott is a baba, nem sírt, félhomályban, csendben gyönyörködtem benne. ( Már előre megbeszéltük, hogy szoptatni fogom, amíg a kórházban vagyunk, legalább ennyit hagy tegyek az egészségéért, mert a föccstej nagyon fontos!)

Közben írtam egy SMS-t a barátnőméknek, mert mondták, hogy délelőtt 10 előtt nem adják ki, gondoltam hagy aludjanak utoljára végig egy éjszakát. :-)

Ezután kivittek a kórterembe, Manót a csecsemőosztályra. 10-re meg is érkeztek, együtt sétáltunk el a babáért, hát volt nagy meghatódás, sírtunk mindannyian, csak a Manócska nem, ő annyira kiegyensúlyozott baba, hogy a csecsemős nővérek imádták, második napon már mosolygott, szinte a hangját nem lehetett hallani.

A kórházban töltött napok az én életemben az elmúlt évek legboldogabb napjai voltak, folyamatosan kézben tartottam, szoptattam, babusgattam és egyre jobban rettegtem a kiengedés napjától, mikor el fogom Őt veszíteni, elviszik haza. Bármennyire is tudtam, hogy nagyon-nagyon várják már otthon, nagyon szeretnék már vinni, arra is képes voltam, hogy megkérdezzem a doktort, nem maradhatnánk még egy-két napot bent! (Utána nagyon-nagyon szemét, alávaló embernek éreztem magam, nem is mertem elmondani senkinek, hát most elmondom mindenkinek.) Persze nem maradtunk tovább...

Eljött a számomra rettegett nap, délben kijöttünk a kórházból, ők nagyon-nagyon boldogan a felhők között járva vitték haza Manót, én pedig lelkileg összetörve jöttem az üres lakásomba. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy még a kutya is harcol a kölykéért, én pedig a húsom vérem adtam oda önként és még mosolyogva integettem is utánuk. Hát milyen ember, milyen nő vagyok én?!

Mellem borzasztóan fáj, feszül a tejtől, amit a babának kéne innia, ehelyett tápszert eszik. És bár pontosan tudom, hogy én soha az életben nem tudnék olyan körülményeket biztosítani Neki, mint amilyenben most él, (Én egy gyermekét egyedül nevelő anya vagyok, lakáshitellel, napi megélhetési gondokkal küszködő, míg a barátnőm párja sikeres, jól menő vállalkozó, akitől nem sajnálja senki, mert nagyon sokat dolgozik.) Nem is így indultunk az egésznek neki, soha egy percig nem is fordult meg a fejemben, hogy megtartanám, de attól még a lelkem meghasadt.

Nagyon jól esett a kollégáim kedvessége, eljöttek meglátogatni, hoztak palacsintát (amit ugyan nem tudtam megenni, napok óta nem eszem). Beszélgettek velem, próbálnak összekaparni. Talán tényleg minél hamarabb vissza kellene mennem dolgozni, hogy ne csak a Babú képét nézegetve sírjak itthon. :'(

De az azért vigasztal, hogy rendszeresen kapok híreket, nagyon jól érzik magukat, kezdenek összeszokni, és nagyon-nagyon boldogok! Talán ezen kívül semmi nem fontos.

Nektek mi a véleményetek?