A baba csak biztos helyre születhet II.

Különköltözésünk után változni kezdtek a dolgok, a fiam továbbra is segített mindenben, a kislány pedig, aki nagycsoportba járt oviba, igényelte a szeretetet. Sokat foglalkoztunk vele, sétáltunk a délutánonként és játszótérre jártunk. Sok barátjával találkozott délutánonként, akiket az oviból ismert, így lassan pótolni tudta az apja hiányát, mivel az nem sűrűn jött feléjük.

A nyári szünet elteltéig összekovácsolódott a kis családunk. Mivel mindenki 8-ra ment dolgára, együtt keltünk és készültünk el. A két gyermek egy irányba ment naponta az iskola és ovi felé, így a fiam reggelente elkísérte a húgát az oviba, majd onnan pár száz méterre az iskolába ment. Én pedig dolgozni. Délután elmentem értük, mivel az ovi és a napközi is 4-ig volt. Hatalmas sétával egy kis fagyizással és hosszú beszélgetésekkel kellemes délutánokat töltöttünk együtt.

37 éves voltam, amikor megismerkedtem a jelenlegi férjemmel. Egy hónapon keresztül csak interneten beszélgettünk, mert ő külföldön dolgozott. Barátságos volt és nagyon fáradt, megtört, mert a családjának csak azért volt szüksége rá, hogy hazaküldje a pénzt. Nem szívesen látták otthon.

Ha véletlenül később értem haza, a gyerekek beszélgettek vele az interneten, így jól összebarátkoztak. Kikérte a gyermekek véleményét abban, ha esetleg velünk maradna, szívesen látnák-e. Mesélt nekik a családjáról, a kinti életéről és így teljesen összebarátkoztak. Mondhatni, megkedvelték egymást.

Első alkalommal, amikor találkozhattunk vele húsvét előtt volt. Nagy izgalommal várták a gyerekek is, de mivel éjszaka érkezett meg csak reggel látták egymást. Én elé mentem a vasúthoz, mert teljesen idegen volt neki a városunk, így nem talált volna meg minket.

Amikor megláttam, könnybe lábadt a szemem. Teljesen másképp nézett ki, mint ahogyan a fényképen láttam, amit magáról küldött. Előttem állt egy feketébe öltözött, beesett arcú, sovány nagyon magas ember, összehúzott kabátban, sapkával a fején dideregve, aki az éjjeli félhomályban olyan volt, mint a Harry Potter filmek röpködő szörnyei.

Semmit nem szóltam, azonnal átöleltem és gondoltam Isten hozott. Ő is viszont ölelt, és abban, ami érzés egy szerelemből fakadhatott, mind benne volt. Hazamentünk, evett és mivel nekem reggel mennem kellett dolgozni, hagytam, hogy a nappali külön csendjében pihenhessen, ameddig csak kíván.

Két napig volt nálunk, aztán hazautazott a családjához, mivel ők is várták (a pénzt). Legnagyobb meglepetésére, a családja nem várta ellenszenvvel. Megebédeltek és a desszert a derű oka volt. A felesége elé tárta a válókereseti papírokat, amik az ő aláírására vártak. Az én kicsi párom megszeppent ugyan, de nem gondolta volna, hogy egy nő, aki élete minden percét otthoni kényelemben töltötte, mert a férje külföldön keresett fizetésből eltartja, ilyennel áll elő. Próbálták megbeszélni, de a hölgy tántoríthatatlan volt (mint később kiderült, már volt egy szerelme, aki arra várt, hogy az én párom többé ne jelenjen meg a ház körül, hogy összeköltözhessenek).

Mit volt mit tenni, aláírta a papírokat és láss csodát, már a bőröndje is be volt csomagolva az összes ruháival, gyerekkori fényképeivel, irataival és tárgyaival. Elbúcsúzott a gyerekektől és még aznap este visszautazott hozzánk.

Meglepődtem, amikor megláttam az ajtóban, de nagyon örvendtem, hogy visszajött. De leginkább akkor lepődtem meg, amikor mesélés közben elkezdte kicsomagolni a dolgait. Egy tisztességes családfő, aki a családjáért dolgozott közel 10 évig, havonta vagy hétvégeken járt haza, hogy a család kényelme meglegyen, nem érdemelte ki, hogy a felesége vásároljon neki új ruhákat. Kopottas, szétmosott ruhákat csomagolt oda neki, amiket más csak a kerti munkára vehetett volna fel. Érdemleges dolgai csak azok voltak, amibe érkezett, vagy ő vett magának odakint, és persze nem sok, hogy több jusson haza. Mivel előző hónapban névnapja volt, elmentünk és vásároltunk neki egy rend új ruhát, hogy amiben érkezett ki tudjuk mosni.

Nagyon jól teltek az ünnepek, és persze, mivel szünidő volt és én is szabin voltam, minden időnket együtt töltöttük, megismerkedett a családommal, akik azonnal megszerették a szerény modora és udvariassága miatt.

Vissza kellett utaznia, és legközelebb már csak nyár elején tudott jönni, hogy több ideig lehessünk együtt. Mivel a családunkban hatan ünnepeljük a születésnapunkat, nyár elején együtt szoktuk megtartani a szülinapi bulit, egy szép hétvégén a szüleim házánál, grillpartival összedobva minden finomságot, jó hangulattal fűszerezve.

A parti napján érkezett meg az én párom is, éppen készülődtünk a gyerekekkel, amikor betoppant. Kicsit porosan ugyan, de vidáman és boldogságtól ragyogó arccal lépett be az ajtón. A gyerekeket öleléssel, puszival és persze ajándékkal üdvözölte, engem, aki a fürdőben éppen a hajtincseimet idomítottam egy nagy csókkal. Rendbe szedte ő is magát és kimentünk a bulira.

Mindenki szívesen fogadott bennünket, és a párom szót kért.

Megköszönte, hogy ilyen szeretettel fogadták, mindenkinek boldog születésnapot kívánt, ahogyan illik… és engedélyt kért a szüleimtől, hogy megkoronázza ezt a szép napot. Senki nem tudta mire készül, de akkor elővett egy kis dobozt, amiből kivett egy gyűrűt és az ujjamra húzta, a szüleimhez fordult és engedélyt kért, hogy feleségül vehessen, gondunkat viselje a gyerekekkel együtt. Hát mondanom sem kell a hatást. A szüleim sírtak, a rokonaim könnyeztek és én csak potyogtattam a könnyeimet, mert el sem tudtam hinni, hogy ez velem történik meg.

A nyári szünetben, amíg velünk volt, elvittük a gyerekeket azokra a helyekre ahova vágytak, de soha nem tudtunk elutazni, mert nem került rá pénz. Így hamar elment a 3 hét együtt, és a páromnak vissza kellett utaznia a munkájához. Legközelebb már szeptember végén jött haza, mert jelen kellett lennie a válási tárgyaláson, meglátogatta a családját, a gyermekeit, akik nem szívesen álltak vele szóba. Lehet, hogy zavarban voltak amiatt, hogy már együtt élt velük a volt feleség új élettársa is.

Azon a télen itthon maradt velünk, elhelyezkedett egy céghez dolgozni és éltünk, mint egy jó magyar család. Csak az volt a baj, hogy egyikünk fizetését sajnos elvitte a lakástörlesztés és a rezsi. Tavaszig húztuk, ahogy lehetett, de akkor a párom besokallt és azt mondta, hogy innen menni kell, mert ez nem élet, csak dolgozni és otthon nyomorogni, mert semmire nem elég a pénz. Pedig mi nem minimálbért kerestünk, tartalékunk is volt.

Amint kicsit felmelegedett az idő összepakoltunk, és családostól nekivágtunk a számomra ismeretlennek. Ő tudta hova hoz és ez számított. Bíztam benne, mert mindig megfontoltan cselekedett, ha komoly dolgokról kellett dönteni.

Már lassan 4 éve vagyunk távol Magyarországtól, közben összeházasodtunk, egy igazi család vált belőlünk. A gyermekek teljes mértékben beilleszkedtek és élvezik az itteni életet.

Azt nem mondanám, hogy könnyű volt. Rengeteget kellett tanulni, és beilleszkedni egy idegen társadalomba sem könnyű, de azt kell mondanom, minden áldozat megérte.

Három év házasság után, lassan megérkezőben van az első közös babánk is. A férjem nagy örömére egy kisfiú, de biztosat csak akkor tud mondani az ember, ha már kézzel fogható a dolog. :)

De ez egy másik történet, amit majd szintén megírok.