Egy csoda az életemben

Egy csoda az életemben

Fortuna - 2007.08.06

Azt hiszem egész életemben, kislány korom óta vágytam arra, hogy gyerekem legyen. A babáimat etetgettem, cumiztattam, pelenkáztam, babusgattam és vártam, mikor jön el végre az az idő, amikor életet adhatok valakinek, akinek igazi anyukája lehetek.

Huszonnyolc voltam, mikor párommal elhatároztuk, babát szeretnénk. Nagyon sokan hetekig, hónapokig, évekig várnak rá, hogy sikerüljön, nekem azonnal sikerült teherbe esnem, talán azért mert annyira vágytam rá.

A kilenc hónap alatt megtanultunk kommunikálni egymással. Amikor megsimogattam a hasam, ő odadugta kis lábát, jelezve, hogy ott van. Ez nagyon kellemes érzés, de az már korántsem volt az, amikor az ágyban az oldalamon a legszebb álmomból arra riadok fel, hogy valaki kirúgja a "ház falát", hogy méltóztassak már meg megfordulni, mert ez neki kezd kényelmetlenné válni. Valamilyen szinten igaza volt, hiszen máshogy nem tudta még a tudtomra adni, de ez kicsit fájdalmas módja volt a tényközlésnek. :) Ennek ellenére csodálatos volt az a kilenc hónap, még egy hatalmas meglepetésben is részem volt

Párommal megbeszéltük, hogy elmegyünk egy 3D-s ultrahangra, ahol megmondják, kisfiú lesz-e vagy kislány.

Én végig tudtam, hogy kislány lesz és már el is képzeltem, hogy fog kinézni. Ugyanolyan vörösesbarna göndör loknijai lesznek, mint nekem, édes kis pofija, hatalmas fekete bogár szemei és a világon a legszebb kiscsaj lesz, mindenki megfordul majd utána az utcán. A legszebb csipkés ruhákba öltöztetem majd, olyan lesz, mint egy kis habos sütemény. :) A neve Nóra Mirjam lesz és ahogy neve is mutatja, ő lesz a fény az életemben.

Szóval felhívtam a rendelőt és időpontot kértem február 14-re, Valentin napra. :)

Már számoltam a napokat, órákat, mikor jön el végre már a nagy nap.

Bálint napon párommal kéz a kézbe mentünk el, beléptünk egy nagy váróba, ahol kellemes zene szólt és a falak gyerek fotókkal voltak díszítve. Mi következtünk. A vizsgálóba belépve egy nagy szobába csöppentünk, amely egy elhúzható fallal ketté volt választva. Mindkét oldalon monitor, az egyik helységben egy ágy, a másikban egy asztal és egy szék. Doktornő

leültette a páromat a székre, engem pedig felsegített az ágyra. Rányomott egy flakon hideg zselét a hasamra, majd egy műszert tologatott fel-le a pocakomon.

- Figyeljék a monitort - mondta és heves magyarázásba kezdett, hogy mit kellene látnunk. Ez a kis keze, ez a kis lába, a kis szíve... A zene még mindig ment, de most a doktornő lehalkította és meghallottuk a legszebb hangot, amit egész életemben hallottam: - Tam-tam, tam-tam, tam-tam...

Ez volt az én kisbabám szíve. A könnyeim kicsordultak, és ha tehettem volna magamhoz öleltem volna és megsimogattam volna kis arcocskáját, de erre még várnom kellett egy kicsit. Párom a másik monitoron ugyanazt látta, amit én, és sietve feltette a kérdést, kisfiú vagy kislány...? Ő szerette volna, ha fia születik.

A doktornő lázas keresésbe kezdett, de mivel a babóca szégyenlős volt, be kellett neki kopogni, hogy forduljon meg.:) Tíz perc múlva, mikor már teljesen feladtuk a reményt, megmozdult, úgy látszik elmúlt a lámpaláza, és megmutatta magát.

- Látok valamit. - mondta a doktornő.

Akkor már sejtettem, hogy mi lesz a következő mondat: - Kisfiú. - mondta.

Ekkor egy nagy csattanást hallottunk a másik fülkéből, nem tudtuk mire vélni a dolgot. A párom volt az, aki meglepődött és örömében felugrott a székből.

- Doktornő, tényleg fiú? - kérdezte.

- Uram, higgye el, már régóta vagyok a pályán és tudom, hogy a lányoknak nincs ilyen kinövésük. - válaszolt mosolyogva.

A zene még mindig szólt, emlékszem, amint kimondta a doktornő, hogy fiú, a CD-n új szám kezdődött. Celion Dion: Beautiful boy :) (Gyönyörű fiú).

A vizsgálóból kilépve anyukámat hívtam fel először, és elmondtam neki, hogy Nórika nevű unokája Péter Khaled lesz. Azt mondta, nem baj csak egészséges legyen... Ez a nem baj, mindent elárult. Ő is lányt szeretett volna, ahogyan én is, el sem tudtuk képzelni azt, hogy fiam lesz.

A párom arcán egész nap ott volt a mosoly.

- Azért örülsz? - kérdezte.

- Hát persze. - mondtam - Hogyne örülnék, mikor ez az én babám, mindegy, hogy mi lesz.

Kezdtem belenyugodni, hogy most már Petinek kell szólítanom Nórikámat.

Folyt.köv.