Egy apa, kinek a két fia sem jelent semmit... (beszélgetés)

Nyugodjon békében!

(Közben pedig mi itt alaposan megbeszéltük a helyzetet... Hideg-meleg, volt minden, olvashattad.)

Bízom benne, hogy a ti életetek azóta rendben folyik tovább.

Ha tudnám, biztosan jelölnének valami Nobel-díjra. :)

Így marad, amit csikil4ny-től idéztem: "inkább menjen tönkre egy ember, mint az egész család".

Igen, tényleg bárkivel megtörténhet, de azokkal akik gyermekkorukban nem kaptak jó mintát többszörösen igen.

Olyan látszólag erős nők (ügyvédek, orvosok, politikusok) válnak áldozattá, hogy amikor kiderül egy-egy ilyen eset, akkor még a közvetlen barátok is csodálkoznak. Az alap, hogy nem ítélkezünk. A bajbajutottnak segítség kell és nem még bántás. Ha már valaki nem tud/akar segíteni, akkor inkább hallgasson.

Visszatérve a cikkre, a cikkíróra.

Hasonló helyetbe sodort az élet engem is valamikor régen, és így talán könnyebben rá tudok érezni arra, hogy miért állt ki a nyilvánosság elé a gondjaival. Tudom: nem könnyű és főleg nem emberséges eltaszítani a szenvedélybeteg családtagot, még ha 1001 észérv szól is emellett. És az sem könnyű egy helyzet, hogy bekerültél egy családba, ahol a "többség" szerint felesleges és káros a benned dúló együttérzés és empátia.

Hajaj!

De tudod, ugye, hogy vannak emberek, akik már bölcsnek születtek! :-D

(Elég baj az nekünk, Közönséges Halandóknak, hogy nem tartozunk közéjük!)

Márpedig az élet nem fekete-fehér...

Igazad van, vannak, akik csak magas lóról tudnak "kommunikálni"... :-D

Hagyd őket, addig, amíg őket is utól nem éri valami olyan dolog, ami nem illik a fekete-fehér világnézetükbe, úgyis csak a maguk nótáját fújják. (Lehet, hogy még utána is.)

A túlélésért küzd? Akkor neki ez az ÉLET? A nagybetűs, neki ennyi is elég? Érdekes, mert ahhoz meglehetősen gyáva, hogy kioltsa mondjuk saját életét - ennyire azért erős benne az életösztön - de annyira önsajnáló,hogy semmit nem képes tenni magáért.

Sajnos az embert önmagától megmenteni nem lehet!

A ház falai megmaradnak, majd egyszer felújítjátok. Ő valahol egy padon, vagy árokban fogja val végezni, kihűlve...Ezt választotta. Ez az útja. Nektek meg az, hogy elengedjétek majd a szívetekből ezt az érzést, ami mar...És jó példát mutassatok majd gyermekeiteknek és emlékezzetek rá, aki egykoron volt...

Nincs mit tenni...nem lehet. Szélmalom harc. Sajnos szerintem ezt csak a halál tudja lezárni...

De nem élhetitek az életeteket ennek árnyékában, nem áldozhatjátok fel magatokat is. Nektek élnetek kell! Ő már döntött, választott. Lehet egyszer még lesz egy tiszta pillanata, és akkor mindent megbán, de akkor már túl késő lesz...

Nincs egy olyan érzésed, hogy ennek a cikknek a témája nem is az alkoholista após, hanem elsősorban a cikkíró érzései iránta?

Nekem ez az érzésem.

(Jellemző, hogy a cikk végén idézi az apóst: "Én nem a megélhetésért küzdök, hanem a túlélésért". Azaz odafigyel rá, és szeretne rajta segíteni. Tanácstalanná - érzésem szerint - az teszi, hogy az összes többi családtaggal szembekerül ezzel az érzésével, szándékával.)

A segítő szakemberek akkor végzik jól a munkájukat, ha megtanítják (jól) dönteni az embereket, akik hozzájuk fordulnak tanácsért. Ha nem kér tanácsot, akkor nem adunk - ezt jó megfogadni mindenkinek a hétköznapi életben, de pl. a jó pszichológus egyáltalán nem ad tanácsot, hanem meghallgat és rávezet. Az egyén jut el a következtetésre.

A segítő szakma viszont felhígult, egy-egy tanfolyam elvégzése után már szakembernek adják ki nagyon sokan magukat és tanácsokat osztogatnak, mert milyen jó érzés hatással lenni másokra. Pedig ez nagyon veszélyes is lehet.

Tehát a lényeg az lenne, hogy a problémás helyzetbe került egyénnek feltárni a lehetséges utakat, aztán az egyén dönt.

S hogy a rám vonatkozó kérdésedre is válaszoljak: a tanári diplomámhoz tartozó pszichopedagógiai képzésem van, ehhez végeztem a mentálhigiénés segítő szakember megnevezést viselő 4 féléves továbbképzést. De segítőként önkéntesként tevékenykedek, főállásban tanár vagyok.

"Mert ha meg tud állni a függő egy bizonyos szinten akkor el tudják fogadni"

Nem tud megállni egy bizonyos szinten. Nem lehet a lejtőn fékezni. Túl meredek.

Ezzel maximálisan egyetértek:

[link]

Nem tudhatjuk, hogy ki miért dönt úgy, ahogyan és nem is kell nekünk senkinek sem tanácsokat adjunk, főleg ha nem is kéri.

Voltál már ilyen csoportban? Nincs kioktatás, tanítás, elmélet csak annyi van, hogy a bántalmazói kapcsolat ördögi körét ismertetjük.

Van aki beszél a megingásáról, de egyéni döntés, hogy mit csinál, senki nem kényszeríti semmire. Kivéve a bántalmazót, mert ha kiderül, hogy hová jár, akkor életveszélybe is kerülhet.

Nincs szó arról, hogy élveznék a bántalmazást, csak a visszaédesgetés utáni mézeshetekben újra és újra elhiszik, hogy az agresszor megváltozott. Itt jön be a szégyenérzet. Igazán erős jellem kell legyen valaki, aki egy ilyen botlás után azt mondja, hogy igen elestem, de újra megcsinálom. Ezek a nők olyan napi szintű zaklatásban/csalogatásban élnek, hogy tényleg kemények kell legyenek, hogy ellen merjenek/tudjanak állni.

Igen, itt a gyermek sérül a legjobban.

Nem hiszem, persze vannak olyanok is, akiket sokkol az első alkalom, s már nem jönnek következőben.

A vezető pszichológus szerint a visszaesés utáni szégyenérzet az amiért nem jönnek vissza. Ezek több alkalom után lemorzsolódott egyének, mindegyik esetben az a közös, hogy azután tűnnek el miután újra beadják a derekukat a társuknak. Kisváros vagyunk, itt mindenki mindenkiről tud, tehát van egyfajta nem hivatalos nyomon követés.