Egy apa, kinek a két fia sem jelent semmit...

Élettársammal immár 5. éve élünk együtt. Tudunk egymásról egy s mást, rosszat is jót is. Ismeri a múltam és én is az övét. Ez a fiú jelenti nekem az életemet, a fényt és a jövőt. Ő is boldog velem, minden olyan jó lenne, ha nem árnyékolná be egy "aprócska" dolog az életünket.

Amikor összehozott minket a sors, a barátomnak már akkor sem volt valami békés családi élete. Édesanyja és az öccse aranyat érnek. A gond az édesapjával volt. Alkoholista. Erről - gondolatom szerint - nem is kell sokat beszélnem, mert mindenki tudja, aki alkoholfüggő, az miként viselkedik és rosszabb esetben mennyire teszi tönkre az egyébként szép és kiegyensúlyozott családi életét. Öt évvel ezelőtt, amikor én a családjukba kerültem, anyósom rengeteget bánkódott, panaszkodott nekem, hogy a férje milyen ember lett. Iszik, ráadásul munkanélküli - az állását is ez miatt veszítette el, pedig vezető pozícióban dolgozott. Próbáltak rajta segíteni nem is kevesen. Intéztek neki elvonókúrát is, ahonnan elszökött. Nem érdekelte semmi és senki, ment a saját feje után. Aprópénzért könyörgött minden este a párom szobája ajtajánál. Hol kapott, hol nem. Nem egyszer történt az sem, hogy ittasan elesett valahol a városban és a kórházba kellett menni érte. Borzalom. Én magam sosem voltam ilyen helyzetben, nem tudtam milyen együtt élni egy alkoholistával. Most már tudom. Pedig semmi oka nem volt rá. Mind a két fia szép és okos, iskolázottak. Felesége gyönyörű és hűséges asszony. A legfájdalmasabb az egész történetben, hogy még ha a feleségét már nem nézte semmibe, legalább a két fia érdekelte volna. Értük és miattuk igen is képes lett volna felfüggeszteni a mértéktelen ivást. Anyósomnak elege lett ebből az életből. Bejelentette: elköltözik albérletbe, megyünk-e vele? Egyikünk sem habozott a válaszadással. Már aznap össze is pakoltunk.

Párom öccse és édesanyja albérletbe mentek, mi pedig kettecskén egy vidéki házba költöztünk. Apósom maradt a házban (ami egyébiránt közös tulajdonban van, ráadásul elég magas összegű kölcsön terheli, amit anyósomtól vonnak le a fizetéséből, mivel a drága apósom munkanélküli). Ez volt az a reménysugár életünkben, hogy a távozásunktól észhez tér, felhagy eddigi életével és bizonyít. Igen, azt hittük. De sajnos máshogy alakultak a dolgok. Lefelé... és még annál is alább...

Pár hét telt el a költözésünk óta. Maradt minden ugyanúgy, ahogy volt. A lakás elpiszkosodott. Ő maga is. Áramot kikapcsolták, meleg vizet is. Pofátlan módra fogadott be maga mellé hasonló sorsú embereket, mondván, fizetnek neki az otttartózkodásért. Ez sem volt igaz. Nem fizettek semmit, ugyan miből? Számtalan telefonhívás jött felénk, hogy menjünk vissza és tegyünk rendet ott, takarítsunk ki, küldjük el onnan az idegeneket. Semmit nem tudtunk csinálni, uralta a házat. És ez még semmi... Elképzelni sem tudtam, hogy még lehet rosszabb a helyzet, de igen. Teltek a hetek, hónapok és ő egyre lejjebb-lejjebb adta magát. Az alkoholivás megmaradt, de enni már nem nagyon evett. Maximum heti 2-3 alkalommal. Lefogyott. Koldult. Fertőző bőrbetegséget kapott el. Pénzt kéregetett az utcán az emberektől. Nyomozott utánunk, mikor megyünk munkába és ha meglátott bennünket, odajött cigarettát és aprót kérni. Éppenséggel ha mi nem tudtunk neki adni semmit, akkor a párom munkatársától kért. Szégyen. Éjt nappallá téve hajtogatta a maga verzióját, hogy őt kell sajnálni, semmiről sem tehet. Párom számtalanszor ment el hozzá beszélgetni. Semmit sem ért vele. Saját magát zaklatta fel lelkileg. Eközben egy tragédia is történt, elhunyt apósom édesanyja és szerintem ez volt az utolsó csepp a pohárban. Innentől kezdve jött a pokol. Mert igen, ezektől még mindig van rosszabb!

Látták nem kevesen őt aludni a városban padokon. Többször vitték a sürgősségi betegellátóba, mert megverték - sok embernek tartozik pénzzel. A lakást kifosztották. Elvittek mindent, vagy eladta pár száz forintért. Egy ágy maradt és a többszáz boros üveg szanaszét a földön. Ürülékek és ételmaradékok a parkettán. Hajléktalanok az ágyon és még sorolhatnám. Utoljára ekkor voltunk nála. A párom, én és apósom voltunk ott. Ismervén magam tudtam, hogy nem fogom tudni megállni, hogy ne mondjak semmit erre a látványképre. Nem is fogtam be a számat, párom már csitított engem. Após csak ült a konyhán és lesett maga elé.

- Apu. Mi ez az élet? Hogy lehet így élni?

- Nincs értelme már az életemnek, semmi célt nem látok magam előtt - mondta az édesapa.

- Van két fiad! Ez nem elég értelem és cél?? - kérdeztem.

- Csak addig volt célom ez, míg felneveltem őket.

Ezt már nem bírtam tovább hallgatni, zokogva és a dühtől remegve kirohantam a teraszra. A további párbeszédet már nem hallgattam. Rosszul lettem, mert akárhogy is szeretném megérezni, mit érez a párom, úgysem fogom tudni. A lelkét marja szét ez a nagyon rossz érzés és én csak azt látom, hogy próbál nem gondolni erre a problémára, de belül szétrágja valami... És a tudta, hogy mennyi ember próbált rajta segíteni még az elején. Kérdésemre annyit szokott mondani a párom: sajnálja és gyűlöli. Apósom testvére már végleg lemondott róla. Számára tabu az egész téma.

Visszaolvasva írásomat, tudnám még mindig pótolgatni. De nincs sok értelme. Elég szomorú ez az egész. A fiainak így kell felnőniük, látniuk kell az apjuk leépülését. Segíteni pedig már nem tudnak. Kutyából nem lesz szalonna. És nem tudom, mi lesz ennek a vége és hova fajul az egész. Egyedül maradt saját kis világában és nem foglalkozik vele. Én, naiv még próbálok hinni a javulásában, de mindenki más már nem. Minden ember elfordult tőle. Tönkretett egy boldog és kiegyensúlyozott családi életet. Én úgy vélem, aki az alkoholban vagy kábítószerbe vonul a problémák elől, gyáva ember. Van segítség, csak élni kell vele!! Valamint meg kell becsülnöd azt, amid és akid van, mert elég egy rossz döntés és mindent elveszíthetsz.

Búcsúzóul egy mondattal zárom soraimat, ami az ő szájából hangzott el nemrég:

"Én nem a megélhetésért, hanem a túlélésért küzdök."