Dorka érkezése

Nekem volt egy elképzelésem a szülésről. Hogy szeretném, milyen módszerrel, milyen körülmények között. Ezeket már tudattam is veletek... na... semmi sem úgy zajlott, ahogy én elképzeltem a fájdalomcsillapítást leszámítva.

Hétfő reggel fél 8-ra mentünk NST-re. 192-re ugrott Dorka szívverése és eléggé nagy nyilallásokat éreztem a derekam tájékán. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ugyanis szombat óta 5-7 perces fájásokkal küzdöttem, úgy gondoltam, hogy NST után hazamegyek, palacsintát készítek, kivasalok, kimosom a szennyest és a tegnap elmaradt felmosást is megcsinálom. Az első nap volt elseje óta, amikor nem gondoltam arra, hogy ma babám lesz, hiszen volt egy csomó dolgom, amikkel végezni akartam még Dorka világrajövetele előtt.

8-kor lejött a dokim a szülészetről, megvizsgált és kérdezte, hogy nem érzek-e szivárgást. Mondtam neki, hogy tegnap este, amikor az Astro teázóban voltunk, éreztem valamit, de nem hiszem... azért megnézi még egyszer mi újság odabent s mire ezt kimondta, elfolyt a magzatvíz. Jobban mondva elloccsant. Ugyanis szó szerint elöntötte a vizsgáló elszeparált részét. Nagyon forró víz folyt végig a lábamon, majd a derekamon, ahogy feküdtem az ágyon, s mikor magam alá néztem - a lavórban, melyet utolsó utáni pillanatban próbáltak alám tolni - kristálytiszta folyadékot láttam s őrült büszkén kérdeztem, hogy "Akkor most ez az?!" s érkezett a válasz az orvosomtól: " Drágám, megyünk szülni, irány a szülőszoba!" Akkora sokkot kaptam: pánik, félelem, büszkeség, erő, szülni akarás, gyomorgörcs, most mi lesz, könnyek majd teli szájból nevetés, mint egy őrült, tördeltem a kezem, közben potyogtak a könnyeim, próbáltam felvenni a nadrágomat a hüvelyfertőtlenítés után, de nem ment. Álltam ott egy szál punciban és próbáltam felfogni azt, amiért napok óta imádkozom, könyörgök. Az adataimat nem tudtam megmondani, még a leendő gyermek nevét is elfelejtettem a vezetéknevem után. Ha így felmegyek a szülőszobára, biztosan akkora ideg fog el, hogy összeesem. Így azt mondtam a dokinak, hogy én nem maradhatok itt, mert állataink vannak odahaza, disznók és kutyák s nekem muszáj hazamennem elrendezni őket. Nagy könyörgések árán hazaengedett, de siessek vissza, mert hivatalosan felvesz reggel 8-tól az osztályra, a szülőszobára. Kriszhez futok ki, mondom mi újság: "megyünk szülni!" Krisz még nagyobb sokkot kapott. Hazafele menet elintézett pár dolgot, én körbetelefonáltam, aki fontos, majd hazaértünk s nekiálltam pakolni. Hogy mit, ne kérdezzétek, mert én sem tudom... csak raktam be az amúgy is púpig cuccolt táskámba minden kezem ügyébe akadt dolgot a fakanáltól a dezodorig, mindent, csak hogy csillapítsam idegességem, majd amikor észrevettem mekkora baromságokat halmoztam össze a táskám tetejére, szépen visszaraktam mindent a helyére.

Felmostam, lezuhanyoztam, borotválkozni nem kellett, mert előtte nap megtörtént a dolog. Neki akartam álltam még palacsintát készíteni, de akkor erősödtek az 5 perces fájások, Krisz szólt, hogy gyorsan megborotválkozik, aztán induljunk! Hozzá kell tenni, hogy a kórházból saját felelősségemre jöttem haza, hivatalosan nem engedhettek volna el. Ha elfolyik a magzatvíz, onnan egyenesen a szülőszobára vagy az osztályra vezet az út.

Majától könnyes szemmel búcsúztam... Krisz még mindig borotválkozik... én közben fülig érő szájjal mászkálok a lakásba fel-alá. A fájások erősödnek... Krisz még mindig borotválkozik... még elküldök pár SMS-t, hogy Dorka úgy gondolta kibújik lassan, majd anyával lebeszéltem a teendőket... Krisz még mindig borotválkozik... írtam egy rövid bejegyzést ide a blogba, majd átnézem Dorka összes cuccát a szobájában, elmorzsolok egy imát, hogy segítsen meg a jó Isten... Krisz még mindig borotválkozik... majd hülye ötlettől vezérelve elköszönök a lakás számomra fontos részeitől, mintha soha nem jönnék vissza: szia ágy, szia szekrény, szia tv, sziasztok virágok... 2 fájás között kibotorkálok a fürdőhöz és ráüvöltök Kriszre, ha nem fejezi be a borotválkozást, akkor itt szülök meg, menjünk már, hogy még mindig rá kell várni. Ezt a sort nyomdafestéket nem tűrő hangon és szavakkal... képzelhetitek...

Elindultunk! Még bank automatához kell menni, pénzt levenni, közben kétszer álltunk meg. Egy fájás, le a lépcsőn, még egy, be a kocsiba, újabb görcs, elértünk az automatához... szóval araszolva, de beértünk a kórházba. Közben elsírtam magam, hogy mi lesz, hogy fogom én világra hozni a babámat, mert ez nagyon fáj. Hát elmondom, hogy AZ még nem fájt... Odaértünk a kórház bejáratához, ahol nyilvánvalóan és egyértelműen látszott a fejemen, hogy egy tapodtat sem tudok menni, így az uram bekanyarodott a sorompó elé és közölte nagyon büszkén, hogy szülni jöttünk, legyenek szívesek beengedni minket autóval. Leparkolt a lelkem a bejárathoz legközelebb, onnan pakoltunk nagy pánikkal befele. Azt sem tudtam hirtelen, hogy mit is vigyünk... csak a vajúdós cuccost vagy már a kórházit is... aztán csak az előbbi mellett döntöttünk és elindultunk befele, fel az emeletre, jelentkezni a szülőszobára.

Felérve az osztályra, egy nagyon kedves, rövid fekete hajú nő fogadott, akivel minden adatomat még egyszer egyeztettem. Hozzáteszem, mondtam neki, hogy gyorsabban tegye fel a kérdéseit, mert mindjárt itt egy újabb fájás, s akkor már nem nagyon akarok vele beszélgetni. Az volt a legfontosabb, hogy tisztába rakja azt, hogy mehettem haza magzatvíz elfolyása után... ismétlem magam: állataim vannak otthon... ezzel meg is nyugodtak a kedélyek. Jött egy doktornő, aki aznap vágta le a körmét. Így mutatkozott be... gondoltam megvan a legfontosabb infó a mai napra, ha erről nem tájékoztat, biztosan hülyén halok meg s nem tudok szülni sem- itt már nem volt túl vicces kedvem. Megvizsgált, nyitott méhszáj, viszont a buroksapka megvan még és nem tudta elpattintani sem - na itt a lényeg, miért volt fontos a körömvágás. Közben Krisz is felért a többi cuccommal, átirányítják a váróba, nekem át kell öltöznöm. Csak a kórházi klepetyus és egy papucs maradhat rajtam. Szóltam, hogy szivárog még a magzatvíz és vérzem is egy kicsit, szeretném, ha a bugyi is maradhatna. Nem nagyon preferálták az ötletem, de mivel én nem akartam a hátralévő időt fekvéssel tölteni, vízszintes pózban vajúdni, ezért megengedték. Újra adategyeztetés a dokinővel. Kérdi, hogy milyen állataink vannak? Válasz: "disznó és kutya"... kérdi, hogy a társasházban tartjuk-e őket, mert hogy ő is a közelben lakik, ismeri az utcát. Na, ezt bebuktam, mire eszembe jutott, hogy anyósomék családi házban laknak a Szent Imrén, így azt kamuztam, hogy náluk kellett ellátni a siserehadat... Mire belemerült volna jobban az állomány feltérképezésébe, szóltam, hogy fájásom van most és jó lenne, ha nem társalognánk. Megmutatták a vajúdó helyet... bár ne tették volna. Korábban említettem a hentes és mészárszék részleget, ahol szüléseket vezetnek le s egyik kispapa át tud kukucskálni a másik asszonykájához, ha van kedve szülés közben. Én megkaptam a második fakkot... gondoltam, kellett nekem kamuzni a disznókkal és a kutyákkal kapcsolatban, megver a jó Isten. Itt újra megvizsgáltak, vérnyomást mértek, újra adategyeztetés, vérvétel, branült kaptam, amit nem értettem minek, hiszen nem akarok fájdalomcsillapítást... aztán rájöttem, hogy majd az oxitocinnak kell később. Nagyon utáltam az összes orvost azért, amiért fájás kellős közepén vizsgáltak. Baromira kellemetlen, amikor marhára görcsölsz és még beléd túrnak párszor, hogy tutira ne érezd jól magad egy percre sem. Innentől magamra lettem hagyva. Fél órára ráraktak CTG-re, amiből másfél óra lett. Már aggódtam, hogy Krisz mit gondolhat, nem pánikol-e hogy mi van velem. Mindenesetre nagyon jól érezte magát a többi kispapával a várakozóban, széles mosollyal és hangos nevetéssel várt minden egyes kimenetelemkor a későbbiek folyamán. Kaptam injekciót, ami megóvott a fertőzésveszélytől, közben újra és újra megvizsgáltak. Több pasi és nő járt bennem könyékig, 14 óra alatt, mint eddig valaha életemben. Amíg összesen 2,5 órácskát az ágyon feküdtem, kimentek mellőlem 7-en. Ez azt jelenti, hogy 7 kismamát toltak ki szebbnél szebb babával a karjukon a műtőből. Császáros volt mindegyik. Már baromira untam és nagyon megviselt lelkileg a látvány és a tény, hogy nekik már sikerült és túl vannak mindenen. Elpityeredtem magam, hogy már azok is előbb végeznek nálam a szüléssel, akik csak holnap jönnek. Egy üveg víz sem volt nálam, Krisz sem jöhetett be velem és nem értettem, hogy hol van már a szülésznőm és miért nem raknak be a kispapás szülőszobába, elszeparált, meghitt kis helységbe. Nagyon egyedül éreztem magam és baromira elveszett voltam. Aki ismer, tudja, hogy egy nagyszájú, bárhol, bármilyen körülmények között feltalálom magam és a jég hátán is típus vagyok... most Törpilla hozzám képest nagy ember volt. Őszinte leszek: nagyon féltem! Mindentől és semmitől egyszerre. Hiányzott Krisztián, őrülten. Vele képzeltem el a vajúdás minden pillanatát s csalódnom kellett. Ez viselt meg a legjobban. Fura érzés, de olyan elhagyatottság lett rajtam úrrá, hogy már kerestem szó szerint valami olyat, amivel leköthetem magam. A végén más szerencsétlenségének is örülni tudtam... egy roma nő tehetetlensége és az ügyeletes doki morcos megjegyzései vonták el a figyelmem egy idő után. A nő 25 éves, az ötödik gyerekét szüli, egyetlen egy papírja van a terhességéről, mégpedig a legelső UH, ami megmutatta, hogy terhes. Ezen kívül semmi. A doki jól leszúrta, hogy mer ilyen felelőtlen lenni, de baromira nem értette a "mer" és a "felelőtlen" szavakat. Azt mondja sikongatva, hogy neki 2 másodperces fájásai vannak. Erre én felnyerítettem a szomszédból annyira, hogy ez mások számára is szimpatikus lett, s mosolyt csaltam mindenki arcára. Ezután nagyon kedvesen álltak hozzám az emberek. Mindenesetre a csajt megműtötték, így 25 perc alatt ő is túl volt a dolgon. Nem akarta már senki sem hallgatni a hülyeségeit. Én meg közben azt éreztem, hogy kiröhögted a másikat? Akkor tessék, ő is előbb végez, mint te... már a saját nyomoromon is el tudtam szórakozni.

Szóltak, hogy most már felkelhetek és mászkálhatok, ha akarok, csak negyed óránként jöjjek vissza szívhangot ellenőriztetni. Ekkor már volt pár kevésbé viselhető fájásom, de nem volt annyira vészes. Így tettem a köreim a váró és a szülőszobai "rezidenciám" között. Nagyon kellett pisilnem s mire megkerestem a mosdót, újabb fájás kapott el, így megtapasztaltam azt, milyen fájás közben pisili. Jelentem: nem jó! Nagyon nem jó! Anya is megérkezett, akit 3 hiroshimai atombombával nem lehetett eltántorítani a kórház és plusz-mínusz 10 méteres körzetéből. Annyira aggódott, hogy feljött Győrbe velem aggódni. Mikor először kimentem, Krisz fogadott nagy mosollyal, hogy nézzem meg milyen ügyes volt, vett pár nélkülözhetetlen dolgot a szüléshez. Egy Motor c. újságot, egy Playboy újságot és oxigénes vizet is hozott... s nekiállt mutogatni, mint egy új játékot... Most erre mit mondjak?! Megnéztem, de fogalmam sincs, hogy mit láttam. Közben anyával beszélgettem, közben visszamentem szívhangot ellenőriztetni, közben újabb kismamát toltak ki, közben kapaszkodtam a radiátorba, a kapaszkodóba, az ajtóba, az éthordóba, a székbe és a polcba... mindenbe, ami csak a kezem ügyébe akadt. Hozzá kell tenni a történethez, hogy anya eredetileg azért jött fel, hogy Majával legyen otthon valaki, amíg mi a kórházban vagyunk, de nem bírta ki, így velünk együtt vajúdott és szült.

Aztán lassan lassan eljött a délután 5 óra, s innen felgyorsultak az események. A tüneményes és baromi jóképű ügyeletes orvos burkot repesztett. A történet nem nagyon akart haladni, nem tágultam rendesen és a fájások is órák óta stabil 4 perces fájásokká váltak, viszont 5 óra után elmaradt a rendszeresség. Hol volt 1-2 nagyobb fájás, hol meg negyed óra alatt egy sem. A CTG közben már sokszor akkora görbéket rajzolt, viszont fájásokat nem éreztem... vagy megjelent a görbe és vele együtt a fájás is, akkor majd beszartam... pedig ekkor még NEM is fájt igazán... mondom ezt utólag. Fél 6-ra megérkezett Bea a szülésznőm, akivel átmentünk a kispapás szülőszobára. Itt már nagyon megnyugodtam. Beengedték Krisztiánt is, miután felöltözött a kék műtős ruhába. Újra felkötöztek CTG-re, elindult valami, legalábbis úgy éreztem, de megint megtorpant a folyamat. Ismét jöttek a fájások rendszeresen, ezek már baromira fájtak. Próbáltam labdán ülni, állni, feküdni, guggolni és szülőszéken hesszelni, de sehogy sem volt jó. Zavart az, hogy fel vagyok madzagolva és nem tudok mozogni. Zavart, hogy nagyon erős fény volt. Zavart, hogy mindig arra a szar branülre kellett figyelnem, így nem volt mindegy hogyan támaszkodom a bal kezemen. Hogy miért a hajlatba kellett bekötni, a mai napig nem értem, amikor a kézfejemen még ezernyi hely volt, ahol kényelmesen elfér és nem kell koncentrálnom még magamon kívül a tűre. A legjobban az zavart, hogy nem tudtam kapaszkodni. SEHOL. Amihez hozzányúltam vagy felnyitódott, vagy arrébb tolódott vagy szimplán nem volt rögzítve és leemeltem a helyéről. Sokszor ezen úgy bepörögtem... Ekkora már lefolyt egy zacsi oxitocin. A fájásaim még mindig nem voltak azok az igazán jó fájások, rendszertelen volt. 2-3 bazi nagy fájás után volt, hogy 5 percig nem volt semmi. Így nem tudtam 2 fájás között pihenni, mert arra koncentráltam, hogy mikor jön a következő, mikor tudok egyáltalán levegőt venni, s nem tudtam kiszámítani az időt, ami rendelkezésemre áll újabb fájás kezdetééig. Majd eljött másfél óra múlva a megváltás, amire azt hittem, hogy megváltás lesz, de nem. Azt éreztem, hogy bekakilok. Mondták, hogy az jó, akkor toljak úgy, mintha wc-n ülnék. Én toltam, toltam, de azt éreztem, hogy amennyit haladunk előre, annyit csúszik visszafele a történet. Mondtam a dokimnak és a szülésznőmnek is, hogy valami baj van, érzem...Újabb oxitocinos zacsi. Amikor ennek a hatását megéreztem!!! Azt nem lehet elmondani. Feszített a derekam, fájt az egész hátam, közben olyan görcs volt az egész pocakomon, ami embertelen módon megtolja a szívverésem és nem érzek mást, mint hogy itt a vége, kész, én ebből ki akarok szállni, nem érdekel hogyan, de szüntessék meg a fájdalmam, követelem!!! Én nem tudom megszülni ezt a babát, hagyjanak békén és kérek mindenkit, hogy húzzon innen és vigyenek magukkal engem is... ezt a fájdalmat hagyjuk itt, mert túlnőtt rajtam és nem tudom kezelni sem és irányítani sem. Annyira húzott a görcs, hogy ülő helyzetből úgy feltolt teljes lábujjhegyre, hogy nem vettem észre... felemelkedtem. Valamilyen lebegő állapotba akartam kerülni, valami olyan euforikus érzés kerített hatalmába, amit máshogy nem tudtam kezelni, csak úgy, ha kiadom magamból és az üvöltésemmel együtt fordult velem akkorát a világ, hogy pár másodpercig nem éreztem semmit, csak egy nagy fehérséget láttam... és nem fájt semmi... és megállt az idő... és nem hallottam egy árva hangot sem... megnyugodtam... s láttam magunkat kívülről. Kiléptem a testemből pár másodpercre. Nagyon durva élmény volt, de addig nem fájt. Én nem hittem eddig az ilyen hókusz-pókuszokban, de megtörtént... és még kétszer aznap. Az elsőnél haladt át Dorka a szülőcsatornán, a másodiknál toltam ki a fejét és a harmadik ilyennél született meg a baba. A második oxitocin után könyörgőre fogtam a dolgot. Könyörögtem, hogy császározzanak meg! Könyörögtem, hogy adjanak fájdalomcsillapítót! Könyörögtem az életemért! Megígértem, hogy jó leszek... megígértem mindent már, csak segítsen valaki valamit! Bea, hogy segítsen egy kicsit, azt mondta, hogy ad egy nagyon durva fájdalomcsillapítót, bár megegyeztünk, hogy bármennyire is könyörgök, nem fognak adni semmit sem - ez volt az én kérésem szülés előtt az orvos fele és Bea felé is -, úgy látja, nincs más lehetőség. Vártam a csodát, csak vártam, de nem hatott... legalább addig nem a fájdalomra figyeltem, hanem a szurira. Utólag tudom, hogy kaptam egy Nospát. Na bumm! Azóta ezen röhögnek. Egy mili Nospától vártam a csodát... hát én is mosolygok rajta nagyon a 2 zacsi oxitocinnal szemben. Állítólag pszichésen ez segíteni szokott... nálam nem vált be. Úgy éreztem, hogy elfogyott az erőm, ez látszott kívülről is és hangoztattam is, hogy elfáradtam, nincs tovább. Az, hogy Dorka megszületett nem a tényleges fizikális erőn múlott, hanem egy valami rejtett bugyorból előszedett akaraterőn. Azt éreztem, hogy baj van a babával és nekem muszáj minél előbb kitolnom... mert nem hagyhatom cserben most, hogy már ennyit küzdöttünk egymásért. S meglepődtem a következő tapasztaláson. Amikor a kitolási szakasz volt, alig vártam, hogy jöjjön egy fájás, hogy nyomhassak, ugyanis akkor nem fájt az alsó fertájamon, nevezzük nevén a dolgokat: a puncimon és a fenekem kívül semmim sem. Megkönnyebbülés volt a tolás. Egy fájás alkalmával 2-3-szor is tudtam jó mély levegőt venni és nem fejbe nyomni, hanem lefele, mintha székelne az ember. Egyszer szóltak, hogy ne fejbe nyomjak - ami szó szerint ezt jelenti, a fejem vörösödött -, amiben végül is igazuk volt, hiszen így csak levegőt és időt vesztegettem el, hiszen az nem hasznos tolás. Meg akarták azt is mondani, hogy fogjam a kapaszkodót egy-egy tolás közben, de aztán úgy döntöttem, hogy leszarom, hogy mit mondanak, nekem így a kényelmes és kész. Aztán Bea igazolt, hogy tényleg hatékonyabb így a történet. Mindemellett baromi hangos voltam, üvöltöttem fájdalmamban és a tolási kényszer miatt is. Nem érdekelt ott engem semmi, az sem, hogy az egész szülőszoba engem hallgat az osztályon fekvő betegekkel egyetemben. Még anyámnak is jutott egy-egy 'hangfoszlány', mindenesetre én megkönnyebbültem tőle. Egyszer szóltak is, hogy a hanggal takarékoskodjak, de aztán belátták, hogy tök mindegy mit mondanak, én ezzel megkönnyebbülök s hozzám csak Krisz szavai jutnak el. Csak az ő szavait hallottam, ahogy végig osztott, ahogy szurkolt, ahogy továbbította a dokim és szülésznőm utasításait, ahogy azt mondta, hogy nagyon szeret és nagyon büszke rám, hogy toljam és van még bennem erő, ne adjam fel, hiszem a kicsi lányunkért csináljuk. Tartotta bennem a lelket... Karolt és segített. Hideg vizes ruhával törölgette a fejem, adagolta a homeós bogyókat, masszírozott és a legszörnyűbb pillanatban is úgy ölelt, ahogy még soha. Ez a legszörnyűbb pillanat az volt, amikor utolsó utáni erőmmel toltam egy akkorát, hogy a combizmom is elszakadt, a szülésznő segítségével nagy nehezen kibújt Dorka. A szülőcsatornában a babáknak van egy forgási irányuk. Dorka is forgott, csak nem kapott már percek óta oxigént, hiszen kétszer a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór, így ellenkezőleg kellett forgatni a babát s ekkor látta mindenki beigazolódni a kétségbeesésem okát: igazam lett: valami baj van... s várod azt a pillanatot, hogy felsír, örül mindenki és sír a gyereked, mint a filmekben. Hát ez elmaradt. Bepánikoltam, Krisz ölelt szorosan, nem engedte, hogy a lábam közé nézzek, ne lássam, ami ott van - utólag: egy nagy lila fej, hófehér élettelen testtel -, egyre csak hajtogattam, hogy miért nem sír a baba, mi van vele, mondjon már valaki valamit, s ezután azt láttam, hogy mindenki fogja magát és elrohan. Krisz fut utánuk és hangosan üvölti, hogy "mi van a kislányommal"? - s egyszer csak gyereksírást hallottam a folyosó végéről nagyon halkan, de tudtam, hogy az én gyerekem sír, s onnantól kezdve megnyugodtam. Él! Ez volt a lényeg, semmi más nem számított. Ezután 2 percre egy tolásra meglett a méhlepény, ami egyáltalán nem fájdalmas. Majd következett a varrás. Ennek a vége fájt egy kicsit. Lett egy belső varratom, mert szülés közben elvágtak belül egy eret, azt kellett foltozni, ez nem volt vészes, viszont a 6 öltésből, ami ugye 12 szúrás plusz a fonál húzása és a kötözés... hát mit mondjak... az utolsó 6 szúrásnál már húztam a seggem. Ezután 2 óra pihi következett apával és babával együtt hangulatvilágításban, majd jött Bea, hogy pisiljek, de nem tudtam, így Bea után jött a katéter is. Gyors csordogálás, letisztogatás, tolószék s nekem ezzel egy álmom vált valóra. Kiskorom óta szerettem volna egy kerekes székben ülni, de nem volt rá lehetőségem. Most igen s a bebugyolált E. Dorkával együtt kitoltak minket. Anya még mindig ott volt, pedig már éjfél is elmúlt. Átölelt és együtt sírtunk... sikerült... itt van a tündérünk. Elhelyeztek egy 2 ágyas szobába, volt szobatársam is, gyorsan megittam 2 liter vizet, megettem több zacskó Jó reggelt szeletet és sportcsokit, majd kettesben maradtunk a babával, csönd vett minket körül. Néztem órákon keresztül, nem győztem betelni velem. Megszületett a csodánk, a mi csodánk, a mi Dorkánk.

A szülés után a dokim azt mondta, hogy nagyon sok szülést levezetett már, de az elmúlt időszak legneccesebb szülése ez volt. Már nem bízott senkiben és semmiben sem. Kicsit félt, hogy ebből hogyan lesz gyerek, ugyanis amikor már felmerült a császármetszés gondolata, már késő lett volna. Nagyon megdicsérte Krisztiánt és az egész szülőszoba gratulált neki, elismerték nagyon azt, amit csinált és ahogy küzdött velem együtt. Bea is elmesélte az egész szülést részleteiben, tőle is nagy dicséretet kaptam/kaptunk. Én meg sűrűn kértem az elnézéseket a viselkedésem miatt - amit én hisztinek tudtam be - és a hangoskodás miatt, de megnyugtattak, hogy ezt más így sem csinálta volna végig és büszke lehetek magamra. Én Dorkára vagyok büszke, a mi KICSI KINCSÜNKRE!