Depressziómról, nagyon őszintén (beszélgetés)

sziasztok!

Újból jelentkezem. Rossz idők járnak felénk...Álmoska elutasította a táplálkozást. 10 évesen már csak 16, 5 kg. És 128 cm. Borzalom. Most nem írom le a kálváriánkat...Legyen elég annyi, úgy döntöttem, megint le kell tennem a gyógyszert, hogy magam lehessek, és felelős döntéseket tudjak hozni ebben a rettenet helyzetben. Valaki aki velem tartana?

Szíved joga nem változtatni,és továbbra is játszani az áldozat szerepet,viszont akkor azt hiszem nem sok értelme van vágyódni arra,hogy bármi is változzon az életedbe.

Tudod azért is jó a "bili borítás",mert nem csak te mondhatod el a problémáidat,hanem a férjed is.

Így sok minden kiderülhet közben,róla is ,rólad is,az érzéseitekről,hogy hogyan álltok egymáshoz,mert azt gondolom te is tudod,hogy ez a "helyzet " általában kölcsönös.

:))

Kedves Fórumozók!

Egy kis segítséget szeretnék kérni! Végzős pszichológushallgató vagyok, és a diplomamunkámon serénykedem éppen. Depresszióban szenvedőket vizsgálok kérdőívesen, és néhány emberre még szükségem van, hogy meglegyen a kellő számú mintám. Összesen kb. 1 óra alatt kitölthető tesztről lenne szó, amit emailen küldenék át. Aki szívesen segítene, az küldjön rám egy emailt az annabell8412@gmail.com címre! Cserébe visszajelzéssel szolgálhatok az eredményekről. Emailben leírom a részleteket… Előre is köszönöm! Annabell

szia Fata Morgana!

Nem lehet, hogy mi máshol is összeakadtunk már? (:

Nem egyszerű nekem, nem is tagadom. Úgy érzem, érzelmileg (is) kizsákmányolnak a családban. Toporzékolni? Meglehetősen szűkek a lehetőségeim, mert nem akarom, hogy a hangulatingadozásaimat a gyerekeim végig nézzék, - ÁLmos meg kifejezetten nem viselné el- így marad a tűrés....Ebben nagy vagyok.

Megértelek:))

Azt hiszem minden ember életében eljönnek ezek az érzések ,kérdések,hogy "Ennyi lenne az élet?Család gyerekek,munka?"...és akkor jönnek a "mi lenne ha"-k ,ha másképp lenne,ha másképp döntött volna,ha más helyen lenne,ha másokkal lenne,ha megváltoztathatná az életét,ha újra kezdhetné....

De mondok valamit!Igenis újra kezdheted!:))

A döntéseid következményeiért felelősséget kell vállalnod,ez igaz,van amin nem lehet változtatni,de hidd el sok mindenen lehet.

Például fogadd el a helyzeted az életed úgy ahogy most van,ne áhítozz a lecserélésén ,mert annak semmi értelme,hanem azon gondolkodj,hogyan tudnál javítani az életeden.

Hagyj fel a színleléssel .

Miért kellene és kinek azt mutatnod ,hogy minden rendben?

Nem kell.

Igenis néha kiabálni,toporzékolni kell,ha azt akarod ,hogy odafigyeljenek rád,hogy meghallgassanak.

Mert honnan is tudhatnák,hogy problémáid vannak,ha te nem mondod el?

Köszönöm Fata Morgana!

Könnyebb néha így ismeretlenül kiadni magad...

Igen, tudod ha egy sérült gyermek van a családodban, akkor akkora energia szükségeltetik, hogy azt nem ebben élő el sem tudja képzelni. És ha a pároddal vannak is gondok, amennyiben a sérült gyermekedet úgy imádja, ahogyan az enyém, akkor hajlamos vagy eltekinteni a többi hiányosságától...Mert tudod: egy autista kicsi fiúnak az élete az állandóságon alapszik, és ezt nem ránthatod ki alóla a te általad elszenvedett sérelmek miatt. Lemondás az egész. Így viszont az éned üvölt legbelül: Velem mi lesz? ÉN senkinek nem számítok? És bár tudod a válaszokat, a lépéseket nem tudod megtenni, mert a gyermeked ( és ugye nekem 3 van) iránti szeretet, felelősség erősebb. Tudod, iszonyatos energiába kerül a színlelés, hogy minden rendben van. Néha azt gondolom, (és érdekes, erre így 40 évesen jöttem rá, pedig a depim már 15 éve megvan) ez a színlelés az, ami a depimet okozza, mert ha egyszer, csak egyszer azt mondhatám, amit gondolok, azt tehetném -és csakis a magam érdekét szem előtt tartva- ami nekem jó, máris megoldódni látszana minden. De az én életem kusza, és szövevényes...Nem ott élek, nem úgy, és nem azokkal, ahogyan nekem a boldogsághoz kellene. Ugye nagyon szétesett voltam? Írj ha van kedved, akár privát is!!

Innentől már csak egy lépés:)))

Van ,amikor a tisztán látáshoz "bamba köd" szükséges,mert annyira erős az egó,az én,a gondolatok az érzelmek,a látásmód,hogy hiába dübörög benned a valódi éned,nem tudja felvenni a harcot a berögzült gondolatokkal,az egóddal.

Sose bánd,hogy segítséghez folyamodtál,azt se,ha általa tudsz majd igazán tisztán látni.

Kedves MIndenki aki írt!

Nagyon régen jártam erre, de Álmossal ( esőmanó) nemigen akadnak szabad perceim. Mostanában nem könnyű vele. Az ő állapota, és az én lelkivilágom szervesen összefügg. Ha ő lent, én még lejjebb(:

Sajnos azt kell mondanom, a pszichiáterem már nemigen tud újat mutatni. Ez rossz. Bíztam benne, de ő csak kliséket gyárt. Meg írja a receptet...Jelenleg "csak" Olwexyát szedek, napi 35 mg-ot. Ez nem elég ahhoz, hogy happy legyek, és kellően aktív, viszont nem veri az egekig a pulzusomat, és nem izzadok mint a ló. Ez is valami, legalább talpon vagyok. Néha azt gondolom, az én helyzetemben ez is eredmény. Átértékeltem már régen az életemet, és tudjátok, rájöttem, hogy a depink okai - majdnem- mindig valahol mi magunk vagyunk, vagyis annyiban, hogy hagyjuk, hogy a környezetünkben levő emberek rossz hatással legyenek ránk. Értem ezalatt a megalkuvásból fenntartott kapcsolatokat, a ki nem mondott szavakat a gyerekeinknek, a szülőket mint okot megjelölni - rossz gyermekkor..- a depink korai okozójaként...Szóval rendet kellene tennünk, de az évek mázsás súlyokat pakoltak a vállunkra, megspékelve felelősséggel, és így lehetetlen a döntés. Cipeljük tehát tovább a depi okozta zsákokat a vállunkon, hagyva hogy elvegye a maradék energiánkat, és lesünk keresztül ezen a bamba ködön hosszú éveken át. Egészen addig, amíg már el is feljetjük milyen nélküle tisztán látni....

Kicsit késve írok....:$ Ne haragudj!

Igen, már fél éve járok pszichológushoz és télleg segít hogy eljárok minden héten!

Először nem akartam menni, nem akartam egy idegennel megbeszélni az életemet, érzéseimet, de mégis rá szántam magam és nem bántam meg.:)

Szia,

Tudod én nem vagyok a nagydumás. Ide is csak azért regeltem, hátha olvasok valami hasznosat, hogy hogyan is kéne élnem a defektes életem. Úgy gondolom ma tanultam valamit... Mi az kitartani mindenáron!!! Kívánok neked sok kitartást, türelmet és, hogy találd meg önmagad!

Köszönöm mindenkinek, aki válaszolt!

Tudjátok, én is próbáltam a gyógyszermentességet, ( Szendi G. honlapja) és ( mennyire igaz, hogy mi depisek "közös nyelvet" beszélünk..) ugyanazt éreztem, amit kafkabogár írt, hogy -bár érzelmileg és pszichésen visszaestem, mégis intenzívebben éltem. Annyira jó volt újra megélni a valódi érzéseimet! Mintha kezdett volna oszlani ez a mindent letompító szürke köd. Mégis, a hangulati állapotom visszaesése annyira megijesztett, hogy újra a gyógyszerekhez nyúlta, azaz ismét felkerestem a dokimat. Ő azt mondta, "ilyen fokozott élethelyzetben", amiben én élek, ne számítsak arra, hogy valaha le fogom tudni tenni a bogyókat...Ez elszomorít. Mint ahogy az is, hogy én már sosem fogok tudni visszamenni tanítani. Magát a gyógyszerszedést is elfogadnám én, csak annyi a mellékhatás, hogy nehezen tudom elviselni. Pl. ha a kedélyállapotomnak megfelelő adagot veszek be, akkor tök happy a kedvem, nem látom olyan feketén az életemet, motivált vagyok, stb, viszont a pulzusom 100 fölé ugrik, és elkezdek rettentően izzadni. Szóval a testem és a lelkem nem akar együttműködni(:

Megéltem én a legmélyebb poklot is, szóval senki fölött nem itélkezem, legyen az akár kábítószer-függő, akár alkohol-beteg, ( én egyik sem voltam!)és próbálok segíteni kin hogy tudok. Ez örömet szerez nekem, de az alap-beállítottságom is ilyen (volt). Amit Klucz idézett Popper Pétertől , az nagyon-nagyon igaz, ( nekem is ő meg Müller Péter az egyik kedvencem) én azt veszem észre magamon, hogy szinte mindig a múlton töröm a fejem. Így a jelent alig élem meg, kérdés akarom-e a meglévő valóságában megélni?

MÁS: azt nem tudom,a gyógyszereimtől-e ( nem hinném, mert ezek inkább "pörgetősek" ismereteim szerint) de én gyakorlatilag állandóan tudnák aludni! Szinte nincs olyan, hogy magamtól ébrednék fel ! Ja, az álmok, az már más téma...Azt hiszem, ti is, és én is zavarba jönnék, ha elmesélném, mennyire inzentzíven álmodom, és miket! Néha az az érzésem, nem is a nappalaim a valóságosak, hanem az éjjeleim, mert az álmaim intenzívebbek, mit a megélt életem. Na, jól "túltengtem", bocs érte!

szép napot mindenkinek, és depi-mentes időket!

lipuszandi

Inkább nem formálok véleményt, mert egyszerűen képtelen vagyok. Gyerekem sincs, nemhogy beteg gyerekem, így bele se tudom képzelni magam a helyzetedbe, így meg aztán semmi értelme, hogy okoskodjak, fejtegessek.

Legfeljebb annyit tudok írni, rendszeresen járok pszichiáterhez, akinél első a terápia, második a gyógyszerezés, mert csak az magában esetemben nem megoldás, pusztán tünetet kezel. Hálás vagyok a nézőpontjáért és nem úgy akar letudni, szedd ezt meg azt és aztán majd lesz valahogy. Hozzá kell tenni, nálam a cél a gyógyszermentes élet és a lelki betegség kiváltásának rendbetétele, ami lehetséges is, mert nem olyan panaszaim vannak, amiket ne lehetne terápiával feloldani, nem szorulok élethosszig tartó gyógyszerezésre.

szia,

sajnos a gyógyszerek olyanok, h "egyensúlyoznak", letompítják a hangulati kilengéseket, a nagy mélységeket, de ugyanakkor a magasságokat is, és igenis elvesznek valamit az énünkből. az Olwexya és a Wellbutrin is jó bogyók, látszik, h a dokid nem szedálni, hanem élénkíteni szeretne.

az nem baj, ha időnként megpróbálsz gyógyszer nélkül élni. csak így tudod meg, mi lesz az eredmény. hátha egyszer marad a jobb állapot...

én se szedek antidepit 3 hónapja, de nekem egyre rosszabb az állapotom, de mégis jobban érzem, hogy "élek". csak hát ennek nem sok értelme lesz, ha kinyírom magam.

sok erőt kívánok a mindennapokhoz!

Szia, nekem az a véleményem, hogy egy beteg gyerek születése akkora trauma egy anya számára, hogy arra--ahogy írod is--nincs semmiféle "csodabogyó" vagy terápia, az feldolgozhatatlan és megemészthetetlen és kiheverhetetlen.

Csak abba tudsz kapaszkodni, hogy a tőled telhető maximumot próbáld nyújtani a beteg gyerekednek, és a nagyobbaknak is, így van értelme és célja az életednek, illetve annak hogy amennyire csak lehetséges, jól légy.Miatta, miattuk muszáj.

Nagyon sok erőt és kitartást kívánok Neked: Eszter

sziasztok!

3 gyerekes vidéki anyuka vagyok, akinek a harmadik kisfia autizmussal él.

A gyerekkoromban is értek traumák ( anyukám sokáig alkoholista volt) egyébként értelmiségi családban nőttem fel.

14 éve szedek antidepresszánst, meg feszültségoldót, ekkor diagnosztizáltak depressziósnak. Sok gyógyszert kipróbáltattak velem, de istenigazából egyszer sem éreztem azt, hogy meggyógyultam. Lehet ilyen nincs is? Lehet, aki egyszer beleesett ebbe, mindössze annyit tehet, hogy megtanul együtt élni vele?

Rengeteg a kérdés bennem az életemet illetően, 7. éve itthon vagyok autista kisfiammal, a férjem dolgozik helyettem is. A másik két fiam ( 22, 14) már nagyon, aranyosak, de sajnos nekik is meg kellett tapasztalniuk, milyen, ha egy anya sokszor "maga alatt van". A felettes énem ( vagy valami más) sosem engedte, hogy a depresszióm okozta kínokban tökéletesen elmerüljek, hiszen ott voltak a gyerekeim, mellettük nem lehetett. Ha négykézláb is, de végig kellett csinálnom a rossz időszakokat is. Mert mára úgy itélem meg, 14 éve mindössze rosszabb, és jobb napjaim voltak, a régi, depim előtti önmagam már sosem találtam meg. Rettenetesen hiányoznak az átélt érzések, ( negatív pozitív ugyanúgy) az életöröm, a lelkesedés, és minden más, ami már nem "jár nekem".Sosem fogok tudni visszamenni tanítani, - bár a gyerekekhez már amúgy sem lenne türelmem, ezt felemészti a kisfiam-ez is nyomaszt.

Nem tudom, ki miben hisz, és mibe kapaszkodik ilyenkor, én sokszor úgy érzem, annyira belefáradtam! Most éppen egy új - nekem új- gyógyszert próbálok, a neve: Olwexya, ( efectin) és mellé Wellbutrint. Tudjátok, mindezt úgy kell tennem, hogy közben "naprakész" maradja, hiszen egy autista kicsi mellett 24 órás készenlétre van szükség.Próbáltam gyógyszer nélkül, fél évig maga volt a csoda, visszakaptam ( kezdtem) visszakapni a régi magamat, de aztán újra belecsúsztam a gödörbe. Bárki véleménye érdekel, szép estét kívánok mindannyiótoknak!

lipuszandi

Ha egyedül nem bírsz vele, feltétlenül kérj segítséget. Segít leásni a depresszió gyökeréig.

Elmesélem nektek, múlt héten elmentem egy relaxációs tréningre. Ingyenes, egy egyszerű relaxációs technikát lehet elsajátítani rajta. Mondom, milyen jó lesz. Voltak ott mások is, olyanok, akiket szintén voltak lelki gondjaik. Szépen bemutatkoztunk, mindenki elmondta, kicsoda, micsoda, mi a baja. Hamar rájöttem, mások komolyabb panaszokkal küzdenek, olyannyira, hogy igen rossz fizikai tüneteket is produkálnak. Hogy ki mért lett beteg lelkileg, arra nem tértek ki, de nem is ez volt a cél.

Volt egy rész az egész tréningen, amin viszont rettentő kellemetlenül éreztem magamat: a sima beszélgetés egyszer csak átváltott közös panaszkodásba. Mindenki sorra vette, hol fáj, mi baja, min szokott rögeszmésen agyalni és ki tudtam volna rohanni a teremből. Ők ezt élvezték, feloldódtak abban, végre beszélhetnek erről, én viszont nem éltem át ugyan ezt, a sorsközösség érzete nem csapott meg. Talán azért, mert én a lelki bajaimat a legjobb barátommal illetve az orvosommal szoktam megbeszélni, de azt is mértékkel, nem mantraként, állandóan, mintha átok alatt senyvednék.

A panaszáradat este, utólag szó szerint a földre nyomott. Első hallásra olybá tűnt az egész, mintha várnák a sült galambot, majd valaki megoldja helyettük az egészet ők meg addig szenvednek, tűrnek... Nem akarnak rosszul lenni, de mégis elviselik s látszólag nem tesznek semmit.

Rá kellett jönnöm, az ilyen légkör nekem nem tesz jót. Ha nem látom a hasonló cipőben járón a változtatni, gyógyulni akarást, attól szabályosan rosszul leszek.

Szeretném, ha úgy vennétek, ez volt az első benyomásom róluk. A valóságban fogalmam sincs, ki min ment keresztül, milyen küzdelmeket vívott már meg, mire oda jutott, ahova. Én csak egy kiragadott órácskát voltam velük, nem haragszom rájuk, meg semmi ilyesmi, tévesen is láthattam a helyzetet. Sőt. Az viszont érdekes volt, a tartós panaszözön miket ki nem tud váltani az emberből, tanulságos volt, el ne kapassam én is magam.

Nagyon sajnállak...

Szakemberhez jársz? Mert az nagyon fontos, egyedül nem lehet legyőzni a depressziót.

Pár idézet Popper Pétertől:

"A depresszió úgy kezdődik, hogy meg vagy győződve arról, hogy a jövőd ugyanolyan lesz, mint a jelened."

"A lényeg: ne égj a saját múltad tüzén! Mert az maga a pokol. Ráadásul te választottad."

"Mind a túlburjánzó őszinteség, mind a túlburjánzó hazudozás és elhallgatás nem embernek valók, szétrombolják az intim kapcsolatokat."

"Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hívő, az optimista, a jóra készülő emberek dolgai általában jobban sikerülnek, mint a keserű, pesszimista és rosszat váró emberekéi. Ez nagyon szép legenda, amely megmaradt bennem. Vigyázni kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal. Csakugyan hiszek abban, hogy az egyik legfontosabb dolog a bizalom."

"A delphoicától jóslást kértek az emberek, a jövőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is."

"Egy emberért mindent vállalni kell. Egy helyzetért nem. Amíg számunkra egy ember fontos - addig mindent vállalnunk kell érte, és megéri. Ez igazi vállalás. Amikor nem az ember a fontos, hanem a helyzet megtartása: a lakás, a szociális és anyagi biztonság, a látszat, a környezet véleménye - akkor már megalkuvásról van szó. Ez is elvállalható, de csak őszintén, legalább önmagunk előtt. Ne csapjuk be magunkat ürügyekkel: a gyerekek érdekével, erkölcsi aggályokkal, a kímélettel. Gyávaságunk az újrakezdésre, félelmünk a változásoktól és az egyedül maradástól nehézzé teheti az együttélést, de fenntarthatja. Azonban hazugságra nem lehet alapozni tisztességes kapcsolatot: biztosan összeomlik."