Cikkek, riportok gyerekneveléssel kapcsolatosan! (beszélgetés)

Sziasztok!

Egy cikk erejéig részt vennék e fórum életében :)

dr. Soós Nóra: Vajon jó anya vagyok?

Gyermekproblémák Az illusztráció Dr. Bedő Csaba fényképe - Kép nagyítása kattintássalEzt a kérdést gyakran halljuk, de még többször tesszük fel magunkban, sőt olyankor is felmerül bennünk, amikor tudatosan nem is gondolkodunk erről.

A kérdés, hogy ki is a „jó anya” , hogy mi is a szerepe a gyermek fejlődése során illetve, hogy mely életkorban mekkora jelentősége van az anya létének, lényének, megnyilvánulásainak különböző lélektani irányzatok szerint különböző megvilágításban szerepelnek.

Egy-egy lélektani irányzaton belül, de leghangsúlyosabban a pszichoanalízisen belül nagy fejlődésen és változásokon ment át az anya, apa szerepének el-és felismerése. Freudnál például az Ödipusz-komplexus előtti időszak és ebben az anya szerepe háttérbe szorul, a későbbi ún. tárgykapcsolat-elméletek alapvető fontosságúvá emelték a korai /beszéd előtti/ életszakaszt és ezen belül az anya /illetve elsődleges gondozó/ szerepét, bár szerzőnként más-más funkciót tulajdonítva az anyának. Sok elmélet született míg eljutottunk az anya, mint szükségletkielégítő –és szorongáscsökkentő „tárgy” szerepétől a „tükör-anyán” /az anya arca jelenti a tükröt, amelyben a gyerek meglátja önmagát/ keresztül a gyermeket és az anyát /a szülőt/ önálló szubjektumként tekintő elméletekig.

A kérdés az apákat éppúgy érinti. Mind a személyiséglélektani elméletek fejlődése, mind a gyakorlati élet felől nézve / pl. apák is mehetnek Gyes-re/ ma már mind a két szülő szerepét hangsúlyozzuk a gyermekek felnevelésének folyamatában.

A címben szereplő kérdés alapvetően 2 önálló kérdéskört jelöl. Az egyik, hogy valójában mely tényezők fontosak egy jól működő felnőtté váló gyermek nevelésében, ezek a praktikus gyereknevelési kérdések. A másik, hogy miért is akar erre a kérdésre választ kapni egy anya vagy apa.

Ma már számos gyereknevelési szakkönyvet, cikket, rádió-televízióműsort olvashatunk, hallhatunk. Ezek nyilvánvalóan valamilyen szükségletet elégítenek ki. Önmagában érdekes kérdés, hogy vajon milyen szükségletet? Egyre jobb szülőkké igyekszünk válni? Netán saját szüleinktől szeretnénk jobb szülővé válni? Vagy egyre bizonytalanabbak lettünk abban, hogy hogyan is kell gyereket nevelni? Vagy egyre inkább feladatnak, teljesítménynek éljük át azt a természetadta természetes folyamatot, hogy gyerekeinket felneveljük? Netán már a gyereknevelés is az emberek közötti versengés egy terepévé vált? Avagy a ma szülői bizonytalanabbak önmagukban, mint őseink? Vagy a siker, a sikeresség hangsúlyozásának világában tulajdonképpen a minél sikeresebbé váló gyermek neveléséhez keresnek a szülők jól használható recepteket? De lehet, hogy úgy gondoljuk, hogy a jelenkori rohamos technikai fejlődés korában már az érzelmi kérdésekre is biztos válaszok vannak –fejlődtek ki-?

Valószínűleg, egész egyszerűen „csak” jól és tudatosabban szeretnénk gyermekeinket nevelni.

Egy neves pszichoanalitikus D.W.Winnicott szerint eleve nem létezik „jó anya”. Ez illúzió. Amire törekedhetünk az az „elég jó anya”-ság elérése. A csecsemő gondozásának sikere, véleménye szerint, nem az okosságtól vagy a racionális felvilágosultságtól függ, hanem az elköteleződéstől. /D.W.Winnicott, Kisgyermek, család, külvilág Animula Bp.,2000/ Az elköteleződés a kulcsszó. A rajtunk kívüli másik személy iránti elköteleződés. A másikra való odafigyelés és a másikra reagálás képessége. De hogyan lehet teljesen a másikra figyelni? Háttérbe kell szorítani önmagunkat? Le kell mondani saját késztetéseinkről, vágyainkról miközben újszülöttünkkel, csecsemőnkkel, gyermekünkkel foglalkozunk? Át kell mintegy alakítanunk személyiségünk lényegéből adódó tulajdonságainkat, viselkedésünket, spontán érzelmi reakcióinkat? Egy jó szülőnek netán önfeladónak kell lennie a gyereknevelés folyamatában? Természetesen nem, már csak azért sem, mert ez nem is lehetséges. A mártírrá, a gyermeke szolgájává váló /önnön igényeit háttérbe szorító/ szülő ugyanolyan nevelési hibát követ el, mint az a szülő, aki gyermekét önmaga „meghosszabbításaként”, önmaga egy részeként tekinti és éli át s ekképpen folyamatosan abban az illúzióban él, hogy automatikusan „tisztában van” gyermeke minden szükségletével, rezdülésével, érzésével, késztetésével. Ugyanilyen téves út, amikor valaki szakkönyvekre és tanácsokra „reagál”, aki azok szerint igyekszik megoldani a gondozás, nevelés számos kisebb-nagyobb kérdéseit, ahelyett, hogy a gyermekével való kapcsolatában a gyermekére figyelne.

Alaptézisként tekintjük ma már, hogy bármely kapcsolatban, így a szülő gyermek, ezen belül a korai /beszéd előtti korszak/ anya-gyerek kapcsolatban is, két önálló szubjektum interakciója zajlik, vagyis mindkét fél a saját aktuális testi, lelki, szellemi adottságaival vesz részt a kapcsolatban, mely folyamatban kölcsönösen /oda-vissza/ hatnak egymásra. Ha ebbe belegondolunk máris jobban megérthetjük, hogy miért is illúzió „jó anya”-nak lenni.

Bruno Bettelheim pszichoanalitikus, „Az elég jó szülő” című gyereknevelési könyvében /Gondolat,Bp. 1994/ 1987-ben összegzi, hogy mire is van szükség a sikeres gyerekneveléshez. Méghozzá: „Olyan gyermek felneveléséhez, akinek nem feltétlenül a világ szemében kell sikeresnek lennie, hanem aki visszamenőleg jónak tartja neveltetését, és aki bizonyos hiányosságoktól eltekintve, melyektől senki sem mentes, nagyjából elégedett önmagával. Úgy vélem, jó neveltetésre utal az embernek az a képessége is, hogy meg tud birkózni az életében adódó számtalan komoly akadállyal és súlyos nehézséggel, elsősorban azért, mert bízik önmagában. Olykor kételkedhet is magában –ezt csak az arrogáns hülyék nem teszik-, de ha jól nevelték, alakuljanak bárhogyan is életkörülményei, lelki élete gazdag és tartalmas lesz, és ez elégedettséggel tölti el. Végül, de semmiképpen sem utoljára, ha valaki olyan családban nő fel, ahol mindig meghitt és jó kapcsolat van a szülők között, valamint a szülők és a gyerekek között, akkor ő maga is képes lesz tartós, szoros, kielégítő kapcsolatokat létrehozni másokkal, és ezáltal értelmessé teszi majd a saját és mások életét is. Értelmet és örömet fog lelni munkájában, ami megéri számára a fáradságot is, hiszen olyan munkával lesz csak elégedett, melynek értelme van.”

Természetesen, nagyon hasznos, sőt elengedhetetlenül fontos a csecsemőgondozási, nevelési kérdésekkel való foglalkozás, mind olvasmányok, mind személyes beszélgetések mentén, hisz ezek óhatatlanul a saját gyereknevelési szokásainkon, megnyilvánulásainkon, eljárásainkon való elgondolkodásra, adott esetben felülbírálatára késztetnek bennünket, így adva meg a lehetőséget a pozitív változtatásokra.

Azonban, mint ez reményeim szerint a fentebbi gondolatokból kiviláglik, ugyanígy elengedhetetlenül fontos, hogy csecsemőnkkel, gyermekünkkel való kapcsolatunkban folyamatosan elgondolkozzunk saját érzéseinken, gondolatainkon, vágyainkon is. Elsősorban saját anyánkhoz /illetve elsődleges gondozónkhoz/ fűződő kapcsolatunk alakulásával – amely az egész életünkre kiható alap-kapcsolati minta - kell tisztában és úgymond kiegyensúlyozott viszonyban lennünk. Ha szükséges pszichoterápiás segítséget is érdemes igénybe venni. Minél inkább ismernünk kell azon belső mozgatórugóinkat, amelyek egy adott gondozási, nevelési pillanatban bennünket mozgatnak. Akkor válunk képessé valóban a csecsemőnkre, gyermekünkre odafigyelni s őt mint tőlünk függetlenül létező szubjektumot tekinteni, ha képesek vagyunk önmagunkra, önmagunk belső világára is reflektálni, vagyis ha nem a saját érzett szükségleteink és saját kizárólagos szubjektivitásunk ural bennünket. A gyermek nevelése során adódó problémákra, bizonytalanságra, összeütközésekre /lásd kamaszok nevelése/ a megfelelő gyakorlati gondozási, nevelési „tanács” valójában maga az adott szülő, adott gyermeke és kettejük valós kapcsolatának mibenlétében rejlik. Ez az, amit nem tudunk könyvekből kiolvasni.

A fentebb második kérdéskörnek jelzett „jó anya vagyok-e?” kérdés vonatkozásában azonnal megkérdezhetjük: kihez viszonyítva? Kiknek a szemében? A nagyszülők, a házastárs, a rivális kolléga, a szomszédok, a tanárok vagy a gyereknevelési szakkönyvek szerint? Netán a gyerek oldaláról? Ha több irányban szeretnénk egyszerre megfelelni, hát igen ellentmondásos elvárásokkal találnánk szemben magunkat.

Az, hogy kiben-kiben mi minden alapján értékelődik, hogy önmagát jó /illetve „elég jó”/ anyának, apának tartja-e, az valójában a teljes személyiség tudatos és tudattalan komponenseinek, jelentős mértékben az önmagunkról kialakult kép /énkép/ és az önértékelés függvényében dől el. A szélsőséges álláspontok, mint az élet egyéb vonatkozásaiban is, általában problémát jeleznek. Az önmagát tökéletes anyának tartó anya legalább annyira lélektani problémát sejtet, mint a magát rossznak tartó anya /ne feledjük, hogy a valójában „rossz anya” fel sem teszi magának a kérdést, hogy ő jó-e vagy rossz/.

Ha valaki túlságosan gyakran valakihez, valakikhez képest méri össze anyaságának –apaságának- milyenségét, ott nagy valószínűséggel jelentős szorongásról van szó, amely az esetek nagy részében nem pusztán a gyerekneveléssel, hanem az adott anya, apa általános önértékelési szorongásaival van összefüggésben.

Ugyanis: a hiteles választ erre a kérdésre gyermekünktől kapjuk meg. De türelem, mert bizonyos vonatkozásban a válaszra kb. 2o évet várni kell.

Levezetésképpen egy rövid írás G. Szabó Judit írónő „Bezzeg a más gyereke” c. könyvéből /Bp.,Kozmosz,1974/: Milyen az ideális nő?

-Volt erről mostanában vita -rögzítette a lányom. -Elmondanám én is a véleményemet.

-Nosza-bíztattam őt, mert úgyis megtette volna.

-Foglalj helyet nálam, és nyilatkozz.

Biccentett erre, majd egy vetődéssel hanyatt feküdt a rekamiémon, mert legújabban kapott, matyó hímzett lobogós gatyájában így a legkényelmesebb üldögélni. És elkezdte:

-Énszerintem az ideális nő a gyerekének ágyba viszi a reggelit. Méghozzá sonkát, tortát meg más ilyeneket. És nem pénzt ad neki kajára, méghozzá bitang keveset! Amiből még egy pár harisnyára sem telik! Vagy esetleg el is felejti neki odaadni,. És magyaráz helyette, hogy édes kicsi fiacskám, majd este megbeszéljük, nekem most rémesen rohangálnom kell!

Megvizsgáltam a szőnyeg mintázatát, és változatosnak találtam.

- Fiam, ez a múlt évi záráskor fordult elő, egyetlenegyszer, de te már huszadszor hozakodsz vele elő.

A leány nyomatékos pillantással elhallgatott.

- Az ideális nő finom ebéddel várja gyermekét! Tálal neki, kiszolgálja, és körbeugrálja teljesen, mint a Hajdút a nagymamája. És megrajzolja neki a trigonometriát, mint a Hajdúnak a papája! És kielemzi a melléknévi igenevet, mint a Hajdúnak a mamája. És egyszer se mondja türelmetlenül, hogy ki bír visszaemlékezni ezekre a régi süketségekre!

Ekkor én megütögettem alul-körbe a hajamat.

- Ez is csak egyszer volt. Két éve. Mikor a számviteli vizsgámra készültem.

A csemete szigorúan felemelte a hangját:

- Az ideális nő naponta bejár a tanároknak esküdözni! Hogy az ő arany gyereke reggeltől estig megállás nélkül tanul, mint egy hülye! És pont az neki a kedvenc tantárgya. És az ideális nő nem saját magának vesz jobb cuccokat azzal, hogy nézd, édes fiam, én már tudok rá vigyázni, rajtad meg úgyis minden egy hét alatt szétmegy! Hanem csakis kizárólag a gyermekének vásárol! Ő meg azalatt a leánykori kabátjában jár. Mint a Kovácsnak a mamája. Igenis. Az ideális nő az csupa ilyeneket csinál!- fejezte be határozottan a leány, majd szemét várakozóan függesztette rám. Még közelebb is hullámzott hozzám, nadrágjával gondosan feltörölgetve a pelyheket.

- Édes fiam! –kezdtem válaszbeszédemet. – Amit kis expozédban elmondottál, az pedagógiai, stilisztikai, etikai és még száztizenkilenc egyéb szempontból erősen kifogásolható. De nem teszem kritika tárgyává, hanem tudomásul veszem, hogy szerinted ilyen az ideális nő!

- Akkor szóval a jövőben? – húzkodta fel reménykedve megcsappant állagú szemöldökét.

- Akkor szóval a jövőben semmi ellenvetést nem teszek majd, ha te ily módon neveled az én tündér unokámat!- fejeztem be, és ráragyogtam bíztatóan.

A leány képe erősen töprengő kifejezést öltött. Jómagam meg élveztem a ritka természeti tüneményt, hogy pillanatnyilag enyém az utolsó szó…

Sziasztok!

Én mostanában olvastam egy nagyon jó cikket Dr Vekerdy Tamástól, megosztom veletek. :)

MESÉTŐL AZ OLVASÁSIG

Az a gyerek, aki minden nap hall mesét az iskolába lépés idején, 1,5 évvel előzheti meg anyanyelvi szinten azt a kortársát, aki nem rendszeres mesehallgató. Mesét hallani a gyerek számára minden nap, nélkülözhetetlen a belső kép készítés szempontjából. Rászögezi tekintetét a mesemondóra, látni, hogy már alig lát, elindult a "belső mozi", a belső képek sorozata. Rengeteg feldolgozni valója van, ezért nagy a belső kép éhsége. Az tud később majd jól olvasni, aki spontán tud belső képeket létrehozni. Nem lesz jó olvasó az, aki nem hallgatott elég mesét. A gyerek nem tud különbséget tenni a külső és belső kép között. Ül a televízió előtt, és nem tud elszakadni tőle. A tévénézés miatt agresszívabbak lesznek a gyerekek, mert nincs feldolgozás, nincs belső képkészítés. A belső képben az én-azonosságok dolgozódnak fel, míg a külső kép nem én-azonos, átmossa az agyat. Tévézés mindig csak szülővel együtt ajánlott. A hallott mese semmivel sem helyettesíthető. Bizonyos életkorban az olvasás segítőként, terápiaként is jelen lehet a gyermek életében. Például a kamaszkori kíváncsiság idején. Olvasással bepillantást nyerhet, a számára ismeretlen világba, ezzel is feldolgozási lehetőséget kínálva fel neki. Belső kép készítés útján segít a problémák feloldásában. Ez felnőtt korban is így van. Élvezettel olvasni mindenki számára nagyon fontos volna. A mai gyerek nem tud mesét hallgatni, nem tud elmélyülten játszani. Ilyenkor az óvónő, szülő vegye ölébe és mesélje vissza neki az aznap történteket- legyen a mese számára ismerős -, erre figyelni fog, érdekelni fogja. Igen, mindig meséljen, kortól függetlenül. Érdemes számukra kitalálni történeteket, ezeket nagyon szeretik, főleg, ha esetleg róluk is szól egy kicsit. Ez az út vezet a mesétől az olvasásig, az értő, élvező olvasásig.

( Dr Vekerdy Tamás ):MILYEN IGAZ MIND EZ !!! Kicsi korában, mikor szinte kifogytunk a mesékből a gyermekemnek én is meséltem "tanulságos történeteket". Peti néven illettem őt, nem tudattam vele, hogy róla van szó. Mindig az aznapi negatív vagy pozitív cselekedetét meséltem el, hogy ezzel szomorúságot vagy örömet okozott szüleinek. Felismerte önmaga cselekedetét. Mesemondás után megígérte, amennyiben negatív történet volt, többet nem teszek ÉN SEM ilyet........A mese nagyon jó nevelési eszköz a szülők kezében, csak ki kell használni !!!. Sajnos sok gyermeket mese helyett a CD vagy DVD elé ültetnek, mert nem érnek rá a szülők. Jó érzés lenne a gyermeknek a szülői szeretetet, amennyiben elfoglaltak. Legalább elalvás előtt egy kicsit beszélgetni a problémákról, megsimogatni őket, nyugodtabb álmuk lenne a családoknak.

Ha az 1 éves fiam hisztis és kezelhetetlen (Totyogók)

Hisztis a 8 éves lányom....már nem hatok rá semmivel, mit tegyek? (Óvodások, iskolások)

Hisztis gyerek (Totyogók)

Hisztizik a gyermek... Hogyan kezeled a helyzetet? Tanácsok szülőktől-szülőknek! (Totyogók)

Hogyan bünteted a gyermekedet? Mit csinálsz, ha hisztizik? (Totyogók)

Hogyan érjem el azt 6 éves lányomnál, hogyminden este hiszti nélkül menjen a fogmosás? (Óvodások, iskolások)

Kisfiam 1 éves, rettenetesen akaratos, gyakran hisztizik. Normális ez a viselkedés az ő korában, vagy valamit elrontottam? (Csecsemők)

Kislányom sír ha öltözködni kell.! Ez már hiszti? (Totyogók)

Miért hisztizik a 2, 5 éves lányom, ha lefektetem? (Anyának lenni)

Miért ilyen hisztis egy másfél éves gyerek? (Totyogók)

Mit lehet csinálni, hogy reggelente ne hisztizéssel induljunk el a gyerekemmel?

(Egyéb babás témák)

Mit lehet tenni egy hisztis kiskamasszal? (Csevegős témák)

Segítsetek Helga lányom hisztijét megszüntetnem!Én már mindent bevetettem!Mit csinálok rosszul? (Óvodások, iskolások)

Ti mit tesztek ha hisztis a gyermeketek? (Totyogók)

Fórum - Segítség gyerekeim vannak! műsorról mi a véleményetek?

Egy új fórum megint!

érdemes belekukkantani!

Aha persze, olyan riportokat keresek ami ezzel kapcsolatos, és itt összegyűjthetnénk!

Lásd mire gondoltam!

Mit akarunk egymástól? Mit akarjunk egymástól? Szülők, nevelők, gyerekek

DNS kontra lélek

A saját bevallása szerint 127 éves Tanár Urat (Vekerdy Tamás) tapsvihar köszönti, amelyet kedves szerénységgel fogad. Az előadás címében feltett kérdésre két utat jelöl meg bevezetésképp:

1. Én határozott szülő vagyok, és nagyon jól tudom, hogy neked mi a jó. „Legyél olyanná, amilyenné én akarlak tenni!” Valósítsd meg lehetőleg az én be nem teljesült álmaimat, a vágyainkat, az elvárásainkat…

2. Legyél azzá, aki vagy!” – hiszen mindenki egyetlen, egyszeri és megismételhetetlen. Ez lehet, hogy a halhatatlan lélek műve, de persze az is megtörténhet, hogy a dezoxiribonuklein-savak tehetnek az egészről. Nemcsak az ujjlenyomatunk más és más, aminek a rendőrök ugyan felettébb örülnek, de a testvérek is mennyire különböznek egymástól…

Az elsők, a nagyok például szorongósabbak, még a szülőcsatorna is nekik a legszűkebb. Szoronganak az anyukák, éppen ezzel terhelve, stresszelve a gyereket. A kicsinek ebből már nem sok jut, így aztán sokkal gömbölyűbbek, meg aztán amúgy is el vannak kényeztetve rendesen. Ahhoz, hogy a második verzió valósulhasson meg (az légy, aki vagy), kell az én szülői, nevelői örömöm. Élvezem azt, hogy a testvérek milyen mások. Fogadjuk el őket olyannak, amilyenek; hiszen ezen múlik az, hogy az életben később beválnak-e. Az iskolai eredmények nem korrelálnak a későbbi megfeleléssel! Ami igazán számít, az az EQ, vagyis az érzelmi kvóciens. Például az, hogy kibírom magamat. A szüleimet, a gyerekeimet, a beosztottjaimat. Azért, mert decentralizálok - nem én vagyok a világ közepe. Kíváncsi vagyok, hogy az ő szemével a világ milyen? Képes vagyok az empátiára. A rugalmas EQ az IQ-val szemben korlátok nélkül fejleszthető. Ehhez már magzatkorban meg kell nekik adni az érzelmi biztonságot. Például lehet velük beszélgetni, érteni fogják. Egyszer hoztak hozzám például egy kislányt, aki elég későn kezdett beszélni. Kint laktak egy villában messze mindenkitől, az anya egyedül volt vele otthon, nem volt kivel beszélgessen. Miért, Maga nem próbált hozzá beszélni? – Nem volt képes válaszolni, miért tettem volna? - felelte az anya. (No comment.) Holott még az anyagcseréjük is sokkal kedvezőbben alakul, ha kommunikálnak velük! Jó példa erre egy angliai kísérlet, amelyben egy árvaház egyik szárnyában minden körülmény tökéletesen egyezik a másik szárnyéval, grammra ugyanannyi ételt kapnak a kicsik. Csak éppen az egyik helyen a gondozónők kizárólag egymással beszélgetnek, míg a másikban fürdetés, etetés, pelenkázás közben folyamatosan beszélnek a kisgyerekekhez. Itt csodák csodájára szebben gyarapodnak, mint a másik térfélen…

Tündéri kis parazitáink

A gyerek kiszívja a vérünket, lerágja a csontunkat, könnyen eljutunk egy olyan állapotig, ahol felmerül a kérdés: Akkor én most rossz anya vagyok? Óceániában, ha egy frissen szült anya elveszíti valamiért a családját, akkor a törzs két (!) segítőt ad mellé, akik egymást váltva, folyamatosan mellette vannak. (Pedig ott nem kell vasalni, csekket feladni, SZMK-ba rohangálni…) Most ehhez képest a lakótelepi „zöld özvegyek” egész nap egyedül a lakásban, kettesben a kis „parazitával”… apa este hazajön: De drágám! Hát egész nap itthon voltál, és még be sincs ágyazva?! Egészen addig, amíg rá nem jön, hogy például a WC-csésze nem magától marad ám fehér, időnként ki kell súrolni. (És ha a sütőből felszáll a fekete füst, akkor az nem azt jelzi, hogy a bíborosoknak nem sikerült a pápa-választás…) Egy anyának időnként óriási szüksége van arra, hogy megszabadulhasson a gyerekétől. Fontos a gyerekeknek is, hogy az anya időnként kipihenje őket. Hogy elmenjen apával színházba, étterembe kettesben… Kisgyerekkorban az érzelmi biztonság sokat fejleszthető a dögönyözésekkel, a höcögtető, lovagoltató játékokkal. Ezeket lassan elfelejtjük, szerencsére Forrai Kati néni szépen összegyűjtötte őket a Jár a baba, jár… c. mondókás kötetében. Jön az egyébként hülye pszichológushoz egy apuka a kisfiával, hogy hogyan alakíthatna ki jobb kapcsolatot a gyermekkel. Mondom neki, hogy meg kéne próbálni vele játszani. De hát hogyan, kérem, nem értek én ahhoz… Nem kell ahhoz játék-matadornak lenni, elég, ha apuka este, munka után bemegy a szobába Pistikéhez, leül a szőnyeg szélére, Pistike majd csak kezd vele valamit. Mondjuk, az nem árt, ha nem hagyjuk résnyire nyitva az ajtót, hogy legalább a Híradóból elcsíphessünk közben egy-két részletet, és a Nemzeti Sportot is nyugodtan kint hagyhatjuk. Apukának hirtelen támad egy zseniális ötlete: fog egy labdát, odagurítja a gyereknek. Pistike máris ragyog, göcög, jéé, apa is jó valamire! Ha nagyon ügyesek, esetleg még arra is rájönnek, hogy kicsit szétteszik a lábukat, és akkor még szaladgálni se kell a labda után. Pistike boldog, endorfin-szint a magasban. Apuka felbuzdulva a sikeren, elővesz egy rettenetesen ronda, fejlesztési célzattal megvásárolt műanyag gömböt. Na, Pistike, hol látsz a gömbön ugyanilyen csillagot? – mutat fel egy csillag formájú idomot. Pistike szerencsére sehol nem lát, mert bölcsen gondolkodik, és a lyuk nem egyenlő a formával. Apuka fején átvillan, hogy gond van a gyerekkel, szólni kéne a feleségének. Hát iiitt, Pistike, ide kell bedobni a csillagot! Na és hol látsz ilyen hatszöget? Pistike figyelte ám, hogy mi történt, és minden erejét latba vetve megpróbálja a hatszöget begyömöszölni oda, ahova apa az előbb. Persze ez nem megy, endorfin-szint szépen alászáll, kicsi száj legörbül. De hát nézd meg, Pistike, ez egy hatszög! És ennek a lyuknak itten pontosan ugyanúgy hat szöge van, mint annak a hasábnak a kezedben! Apukát komoly kételyek gyötrik, ki is kiabál a nejének, hogy valami nem stimmel a Pistikével. Jól van, Pistike, akkor építőkockázunk, azt úgyis úgy szereted. Pistike megvigasztalódik, és boldogan, kedve szerint rakosgatja egymásra a kockáit, amíg le nem borul a mű. De Pistike, a-lap-ve-tő statikai tétel, hogy nem a kicsi kockát rakjuk alulra, hanem a nagyot, és arra a kisebbeket!! - dorgálja meg apa, és épít neki egy hatalmas, gyönyörű tornyot, amivel éppen csak játszani nem lehet. Pistike szépen le is rombolja. Na erre apa elszáll, a kölyök reménytelen...

Varázsoljunk!

Ott van például a fürdetés, amikor nagyon könnyen víz megy a kicsi fülébe. Ilyenkor van, amelyik gyerek sikít, meg van rémülve, úgy érzi, hogy óriásira dagadt a feje, mintha már nem is az övé lenne… Ilyenkor fogjuk, ugye, a Johnson-pálcikát, ha kevés víz ment a fülébe, azt felszívja, ha sok, azt még beljebb tunkolja. Mit csinált régen a dédi? Fogta a kisujját, és finoman rázogatva bedugta a sivító gyerek fülébe, közben ezt mondogatta szép dallamos hangon: „Kék kő, veres kő, bújj ki kígyó fülembő’!” A gyerek máris elcsöndesedik, felemeli a tekintetét, már el is van varázsolva. Pontosan ez a varázslat adja meg az érzelmi biztonságát. Lehet, hogy a fele víz benn maradt, de ez már nem probléma. Régen a kisgyerekeket mindig fürösztötték, mert a kisgyerek, ugye, büdös. Bekakil, bepisil, miegyéb… miután kivették a dézsából, vagy a teknőből, jól bebugyolálták, és odaültették mondjuk, az asztal szélére. Megfogták a sarkát, és ide-oda lóbálták a lábát, közben énekelték szép lassan-dallamosan, hogy „Lóg a lába, lóg a, nincsen semmi dó’ga, mert ha dóga vó’na, a lába nem lógna”. Ezt mi is megtehetjük. (A fájós derekam tudna mesélni róla, hogy még a nagyok is hogy követelik az extrémsportos változatát a lógalábának…)Később az érzelmi biztonság a legjobban a szabad játékban fejlődik. A felnőtt csak álmában olyan szabad, mint a gyerek játék közben… Mert a játék ellaboráció, azaz feldolgozás. A gyerek akkor hozza ki magából a legtöbbet a neuro-biológusok szerint, ha a szinaptikus ingerületek átvitele elég hatékony. Két idegvégződés között neuro-transzmitterek (amelyek egyébként vegyi anyagok) viszik át az ingerületet. Ma már az újságokban is elég gyakran olvashatunk róluk, boldogság-hormon néven (pl. endorfin). Éppen ezért egy testileg-lelkileg jó állapotban lévő kisgyermek alaphangulata a derű. Teljesen jól látja is azt, amit éppen játszik: „Ne lépj a szőnyegre, mert az a tenger!” – ez is egyfajta ellaboráció. Minél ritmusosabban, dallamosabban mesélek, annál jobban beindul a fantáziájában a kép-készítés, a „vetítés”. Fölhúzza a sárga hétmérföldes csizmát, átlépi a kék üveghegyeket… Összefoglalva a kommunikáció, a testi-lelki kontaktus, a derűs légkör, a szabadon, kedvvel végzett, nem osztályzott művészeti tevékenység a legfontosabbak.

A jelenlévők is lehetőséget kaptak arra, hogy kérdéseiket feltehessék. Ezekből szemezgetünk:

- Hogyan segíthetek a szorongós kis elsősömnek?

Az iskolába óvodások mennek, akik 6 és 8 éves koruk között, nagy egyéni eltérésekkel érnek. Ez nem azt jelenti, hogy az okosak előbb, a hülyék később, sőt! Abból lesz jó topmenedzser, aki élhette a szabad játékhoz, sok mozgáshoz kötött óvodai életet. Egy gyerek akkor tudja fenntartani a fejlődését, ha mozog. Azért nagy a feje, mert felnőtt méretű agya van. Az agy a leginkább oxigénigényes szerv, a tüdő-lebenyeinek a felszíne viszont csak egyötöde a felnőttének! Az orvosok számításai szerint ezért napi 4-5 órát kellene egy gyereknek a szabad levegőn futkározni és tele tüdőből üvölteni, hogy elegendő mennyiségű oxigénhez jusson. A lányok általában véve mindig egészségesebbek, mint a fiúk, hosszabb ideig is élnek, ráadásul az EQ-juk is magasabb. Az iskolában is jobban teljesítenek, mert könnyebben alkalmazkodnak. Csakhogy ezért súlyos árat kell fizetniük. Pont a nagy alkalmazkodás miatt képződnek pszichoszomatikus tüneteik: hasfájás, hányás, hasmenés, szédülés, székrekedés… amelyek, ha nem múlnak el, valóban meg is betegíthetik az érintett szervet. A fiúk, ezzel szemben, rosszalkodnak. Miért? Mert rosszalkodni izgalmas. Első osztály: látom, hogy Ferike szépen, lassan mászik előre a padok alatt. Elővette a mozgáshiány. „-De Ferikeee!” Ferike eddig feszült volt, mert mi van, ha lebukik. Ez most megtörtént, megvan a csúcspont, vége az izgalomnak, fülig is ér a szája egyből. „-És még vigyorogsz is?!” Nem akar, de vigyorog. (Nem azért, mert velejéig romlott kutyaütő, hanem mert muszáj neki. Először az adrenalin, utána az endorfin. Rossz gyerekek márpedig nincsenek. ) Mérey Ferenc azt tanácsolja, hogy „ahol untatnak, onnan menekülj!” Vagy nem vagy még elég érett arra, amit ott tanítanak, vagy egyáltalán nincs is szükséged rá. Nem az a lényeg, hogy minden feladat tökéletesen és 100%-ig el legyen végezve, hogy a gyerekben kialakuljon egyfajta monotónia-tűrés. Sőt! Lehet, hogy könnyebbségnek tűnik, hogy odaplántálom őket az elektromos bébiszitter, a tévé elé – végre lesz egy kis nyugalmam! – ez hosszú távon nem működik. A gyerekeknek rendkívül nagy a képéhségük. Éppen ezért elnyugosztaló a mese, amit azért ne ott hagyjunk abba, hogy „és akkor kitátotta a sárkány a száját”, mint a sorozatokban, hanem vigyük szépen nyugvópontra a történetet. A készen kapott kép először is testileg blokkol, holott pont a mozgás lenne a lényeges. Ugyanakkor lelkileg is blokkol, mert megszűnik a belső képkészítés és –feldolgozás. Tévézés közben az agyműködés elektromos szerkezete is megváltozik. Éber állapotból lesüllyed egy mélyalváshoz közelibe; a különbség azonban az, hogy álmunkban a tudatunk be van zárva, védett, nem érik külső ingerek, zavartalanul folyhat a feldolgozás folyamata. Tévézés közben viszont nyitott és védtelen marad, miközben ráömlik egy rakás információ. A legrosszabb verzió ebből a szempontból a videoklip-technika, amikor 2 mp-es, vagy még ennél is rövidebb vágások bombázzák az agyunkat és a tudatunkat. A tévénéző kisgyerek arcát megfigyelve láthatjuk, hogy próbál fókuszálni, de ahhoz, hogy a képernyőt befogja tekintetével, a tengelyek kicsit szétcsúsznak, így a szemizmok is „ájulnak”. (Mit ne mondjak, nem túl értelmes ilyenkor az arckifejezésük, inkább zombiszerű, kis túlzással.) Kompromisszum ilyenkor az lehet, hogy közösen kiválasztunk egy műsort, és azt lehetőleg együtt megnézzük, meg is beszélhetjük. Limitált idő, napi 20 perc elég.

- A három és fél éves kisfiam már rég szobatiszta, de a kakiláshoz még mindig kéri a pelust. Fölvesszük, használja, köszi anyu, és eldobjuk. Normális ez?

Azt kell mondjam, hogy mostanában ez elég gyakori jelenség. Elsősorban a sokszor elutazó szülőknél, de egyébként is, ahol az elengedés okoz problémát. Azt gondolom, hogy rá kell hagyni, a 15-20 évesek között ez a jelenség már viszonylag ritkán fordul elő.

- Testvérek, testvérharc. Meddig hagyjam őket, mikor avatkozzam be?

Képzelje csak el a következőt: eddig Ferike volt a világ középpontja, most meg jött ez a kis hasznavehetetlen senki, és a hülye felnőttek Ferikét már le se tojják, csak a kocsiban trónoló kis pernahajdert ajnározzák. A gyerekeknek ilyenkor igen eredeti ötleteik támadnak: vigyük vissza a kórházba, dobjuk ki a kukába, tegyük a sütőbe, vagy ha épp egy hídon hajtunk át, akkor ott dobjuk ki a Zsuzsikát. Ilyenkor lehetőleg ne förmedjünk rá, hogy „Te kis Káin, hát hogy mondhatsz ilyet erre a drága kisbabára, azonnal takarodj innen!” Inkább higgadtan válaszoljunk neki, hogy lehet, hogy ez jó ötletnek tűnik, de őt se dobtuk a kukába, a Zsuzsikát se fogjuk, mert nálunk mégse szokás gyerekeket kidobni. Lehetőleg arra se hivatkozzunk, hogy adja már oda a vödröt, kislapátot a kisebbnek, csak mert ő a Nagy, vagy az Okos. Hogyisne, mikor az pont az énhatárán belül van! Lehet, hogy éppen nem játszott vele, de ha a homokozóban sikítva próbálja visszaszerezni a kisvödröt, amit anyuka pont az előbb ajánlott kedvesen a másik gyereknek, akkor az a normális. Ettől még nem lesz feltétlenül sem önző, sem irigy. A világ közepéből nagytestvérré avanzsált gyereknek sokkal, de sokkal nagyobb szüksége van szeretetteljes babusgatásra, mint a babának. A kicsi, az köszöni, jól van. A naggyal viszont lehetünk annyiban cinkosak, hogy ha a kicsi történetesen bekakil, akkor kvázi együtt szidjuk: „Hát ez nem igaz, hogy ez már megint bekakilt. És ez milyen fertelmesen büdös!!! Bezzeg te, te már szépen elvégzed a dolgodat, sokkal ügyesebb vagy ennél a kis izénél. Te, hozd már ide azt a pelust! Nem is tudom, mi lenne velem nélküled…” A kicsinek ez egészen biztosan nem fog ártani, a nagynak viszont jót tesz. Ha később veszekednek, akkor véletlenül se szabad igazságot tenni közöttük, mert utána évekre meglesz a program. Hosszú hónapokba telt, mire rájöttem, hogy a kicsi milyen kitartóan és néma csöndben tudja piszkálni a nagyot. Egészen addig, míg az oda nem csapott, a kicsi persze torka szakadtából üvölteni kezdett. Berontottam, mit tettél vele, te …??, a nagy jól kikapott. Te meg gyere ide, te édes, te kis drága… és apa megint jól megmutatta, kit szeret jobban a kicsi nagy megelégedésére és a nagy bánatára. Most már bezavarom őket együtt a szobájukba, és ott már remekül elvannak, mert nincs miért sivítozni, kénytelenek egymás között elrendezni a vitás ügyeket.

- Régen a tanító nénik nagyon-nagy betűkkel kezdték az írás-tanítást, most viszont ici-piciben és korlátozott keretek között történik mindez. Melyik a helyes módszer?

Így van, a régi iskolákban azt mondta a tanító néni a kisdiákoknak: Menj, fiam haza, kérjél anyádtól egy jó nagydarab papírt a sparherd alól, és kerekítsél rá egy darab szénnel óriási nagyban! Én ezt a kérdést elvittem az Üllői útra, ahol idegekkel, a kéz anatómiájával foglalkoznak többek között, és ott azt a véleményt kaptam, hogy nem tudjuk, hogy honnan tudta, de a tanító néni egy zseni volt. Azóta kiderült ugyanis, hogy 6-7 éves korban a kéz középső csontjai még porcosak, azaz alkalmatlanok arra, hogy pici betűket kanyarítsanak. Mindezt a sorok között, ahol véletlenül se szaladhat a vonalon túl… Hát miért ne szaladhatna?! Sőt, pacáznia kellene, minél hígabb festékkel festeni… még az agyuk sem elég érett ahhoz, hogy ezeket a finom-motorikus mozgásokat koordinálja. Ezt régen tudtuk ösztönösen, most már tudjuk tudományosan, de úgy látszik, hogy azt az 5 és fél kilométert, ami az Üllői út és a Tanítóképző között van, még mindig nem sikerült áthidalnia…

- Hogyan segíthetek a kamasz gyerekemnek, ha mérhetetlenül lusta és pimasz?

Ülök otthon a konyhában, egyszer csak ajtó kivágódik, a gyerek átviharzik a lakáson, oda se köszön, be a szobájába és még be is vágja az ajtót. Ilyenkor vagy utána vágtatok, föltépem az ajtót és ráordítok, hogy mégis mit képzel, rosszabb, mint egy albérlő, stb. Vagy pedig nem teszek semmit, üldögélek szépen tovább. Eltelik úgy 25-30 perc, mire elősomfordál: „Te, nincs valami kaja?” Kaja, az van. Persze nem kezdem el rögtön kérdezgetni, mert akkor biztosan elmondja magától is - előbb vagy utóbb. A lustaság meg ebben az életkorban teljesen természetes és fiziológiás állapot. Amikor látszólag nem tesz semmit, csak néz ki a fejéből, akkor valójában nagyon fontos dolgokat visz véghez (meditál, filozofál, keresgéli a helyét a világban). Ha már nagyon aggódunk miatta, akkor ne vetítsük ezt rá, hanem próbáljuk a saját érzéseinket szemléltetni: - Te fiam, én annyira szorongok, hogy mi lesz, ha idén három tárgyból is megbuksz??- Mi lenne, legfeljebb évet ismétlek. És tényleg! Hát mi lenne? Miért kell ezért nekem ennyire szoronganom, és stresszelnem a gyereket? A régi iskolákban is nagyon sokan megbuktak, többször is, mégis egyetemre mentek. 18 éves korukra jöttek rá, hogy miért is tanulnak. Volt, hogy azt láttam, hogy a harmadikos gyerek irtózatos stresszben ül az asztal fölött, és azt hajtogatja görcsösen, hogy éneztnemtudom-éneztnemtudom, és nem is fogom soha tudni. Azt mondtam neki, hogy „jól van, gyere ki a konyhába, igyál egy kis vizet. Aztán pucolok neked egy almát, úgy, mint kiskorodban. Aztán reggel felkelünk, és együtt megcsináljuk a feladatot.” Pedig nagyon utálok reggel vekker-csörgésre ébredni… Reggel azt mondtam neki, hogy jól van, üljön le, diktálok. Meg is kaptam érte szépen az iskolában a hármas alámat. Azután úgy négy hónapig hoztam a kis hármas-négyes szintemet, mire egy nap az iskolában, önállóan ötös dolgozatot írt. Mert úgy nem lehet, hogy didaktikusan megmagyarázom neki, hogy ez így és így van… diktálás közben mégis rájött – magától – a magyarázatra. És bent az iskolában ő sokkal jobban tudja, hogy mit vár el a tanító néni, könnyebben meg tud neki felelni, mint én itthonról az x diplomámmal.

- Mit kezdjek a kamasz gyerekemmel / tanítványommal, például akkor, ha már semmi szabályt sem tart be?

A kamaszoknak nagyon sokszor megoldás a drámajáték. Erre Angliában például akkor jöttek rá, amikor a gyarmatbirodalmak megszűnésekor az ott-élőknek néhány évig korlátlan lehetőséget biztosítottak a letelepedésre. Rengeteg színesbőrű vándorolt be Nagy-Britanniába, és ez komoly problémákat okozott az iskolákban is. Ezt a feszültséget, frusztráltságot oldotta, hogy a saját élet-eseményeiket ugyanúgy színpadra állíthattak a diákok a saját feldolgozásukban, saját zenéjükkel, mint színdarabokat. Lehet azt is, hogy azt mondjuk neki, hogy hallgasson Madáchot, mire visszakérdez, hogy „A tanár úr nem unja?? – Bunkó vagy, fiam. ” Egy filmből idéznék inkább, amelyben egy fiatal tanár kap egy túlkoros osztályt, akiknek még a tankötelezettség miatt még iskolában a helyük, de már réges-rég nem motiválja őket semmi. Hosszú ideig nem tud velük mit kezdeni, mígnem egyszer felmerül, hogy állítsanak színpadra egy musicalt. Elkezdenek szövegkönyvet írni, kiosztják a szerepeket. Oké, akkor én kurva leszek. Enyhe provokáció. Jó, én leszek a stricid. A tanár hagyja őket, a diákok meg rájönnek, hogy ahhoz, hogy jelmezeket varrjanak, meg felépítsék a színpadot, számításokat kell végezniük. Azon kapják magukat, hogy soha az életben még ilyen intenzíven nem foglalkoztak még matematikával, irodalommal, szövegekkel… Persze nagy botrány lesz belőle megfelelő számú fegyelmivel, de a végén jön őfelsége inspektora, megdicséri a tanárt és a gyerekeket, és kész is a heppiend. A házirendről meg annyit, hogy ez ugyan egy titok, kérem, nem árulják el senkinek, de Budapesten az AKG (Alternatív Közgazdasági Gimnázium) nem hivatalosan működik. Nincs ugyanis házirendjük. Hogy mi van helyette? Patrónus. Ez egy olyan tanár, akihez 8, maximum 10 gyerek tartozik, és akikkel minden héten elbeszélget 2-3 órát. A házirend így a személyességen keresztül működik. Ott van például a rendrakás kérdése… egy 4-5, egy 6-7 éves gyerek NEM fog rendet rakni, ez nem is lenne normális! Neki az a természetes, hogy kihúzza fiókot, szétpakolja a játékait, felépíti a maga kis világát… Ha az a kis ösvény, ami az ajtótól az ágyig elvezet is elkezd betemetődni, akkor azt mondom a kölyöknek, hogy na, MOST rendet rakunk. Együtt! És szépen együtt el is rakodunk, havonta egyszer vagy kétszer. Ha közben gondol egyet, és levesz valamit a polcáról, akkor nem ordítok rá, hogy teszed vissza, de azonnal, most raktam oda öt perce, nem elég, hogy én csinálom helyettetek, legalább ezt a tíz percet bírjátok már ki!!! Nem ettől lesz rendes nagykorában. Ha azt látta, hogy én rendes voltam, az én értékrendemnek megfelelően, akkor valószínűleg ő is az lesz, a sajátjában. Karácsony Sándort idézve „Az ifjúság hite a kétely”. Nevelni őket úgyis csak kamaszkorukig lehet, utána már nem. Nincs más szerepem, mint hogy tárgya legyek a vitájának, az éles kritikájának, méghozzá higgadtan, esetleg szelíd humorral. A kamasz örök vitatkozó, ha van hozzá partner. A régi, igen szigorú iskolákban (ciszter, piár, jezsuita) rettenetesen sok időt szenteltek a művészeteknek: a drámának, festészetnek, zenének, szónoklattannak. Ezen belül a discussio-nak, melynek során két diák védte a végsőkig a maga álláspontját egy adott eset tárgyában. Utána térfelet cseréltek (vád és védelem), és most az ellenkező álláspontot kellett képviselniük ugyanakkora erőbedobással. Howard Gardner óta tudjuk, hogy a gyerekek az iskolában tanultak 75%-át garantáltan és nagyon gyorsan elfelejtik. Kodály városában nem nehéz a nagy zenepedagógus hitvallását idézni: „Hagyjuk művészet közegében felnőni a gyerekeket!” Ő se zenészeket akart képezni…(hány és hány egykori diáktársammal vallom, hogy ma is a zene és a zenélés az, ami sok mindenen átlendít! ) A művészetek nem utolsó sorban az érzelmi intelligenciát (EQ-t) is erőteljesen fejlesztik. A kamaszkorra visszatérve: a Waldorf-iskolák alapítója, Rudolf Steiner hitvallása szerint „A gyerekeket tiszteletben kell fogadni, szeretettel felnevelni, és szabadságban elengedni.” Talán ez a harmadik a legnehezebb, meg kell tennünk mégis…

körülnéztél itt a hoxán?

Én ezt találtam:

Annyira nehéz... gyereknevelés kérdések (Óvodások, iskolások, Viselkedés, nevelés)

Beszélgessünk a gyereknevelésről! (Egyéb babás témák)

Cikkek, riportok gyerekneveléssel kapcsolatosan! (Egyéb babás témák)

Gyereknevelés (Anyának lenni)

Ha előről kezdhetném a gyereknevelést (Óvodások, iskolások)

Melyik a kedvenc terhességgel, gyerekneveléssel kapcsolatos könyved, és miért? (Egyéb babás témák)

Norbizás, gyereknevelés és egyéb nyalánkságok (napló)