Balesetem története, avagy semmi sem történik ok nélkül

Átlagos napnak indult. 2011. június 9-én reggel fél 5 előtt kicsivel. Már világosodott, a reggeli nap sugarai már bevilágítottak az ablakon. Szokás szerint azon töprengtem, mit vegyek fel, pedig csak dolgozni mentem. Lilába öltöztem, halásznadrág, póló, topánka.

Elindultam, kint az úton a kolléganőm már várt, kocsival jött értem, ahogy mindig. Beszálltam, a kezembe nyomta a meggylevesét, viccesen megjegyezte, próbáljam meg nem kilötykölni, közben elindultunk.

Egy pár másodperc volt az egész, még annyi időm se volt, hogy bekössem magam. A meggylevest néztem, majd feltekintettem az útra, és akkor láttam meg...

Először csak a két lámpát láttam, ahogy világított, aztán a fehér Skodát. Már tudtam, mi fog történni. Kolléganőm is tudta. Bele taposott a fékbe, de nem volt menekvés. Csak sikítottunk, mást nem tudtunk csinálni. Frontálisan szemből belénk jött az autó.

Egy pillanat műve volt, de egy örökkévalóságnak tűnt az egész, olyan volt, mint egy lassított felvétel: láttad, hogy jön, tudtad mi lesz, mégis mintha órák teltek volna el addig a pillanatig.

Soha nem voltam igazán halálközeli állapotban és nem is szeretnék többet. Nem gondoltam volna, de abban a pillanatban minden lepergett előttem. Minden. Az egész életem, a párom, akivel akkor terveztük az esküvőt, a családom, a barátaim, még a munkám is, hogy mi lesz most. Mi lesz, ha meghalunk. Hogy éli túl a vőlegényem, ki mondja meg a családomnak, ki szól a főnökünknek, ki nyitja az üzletet, ha mi nem tudjuk, még fiatal vagyok NEM AKAROK MEGHALNI!!!

Aztán megtörtént a baj... Összeütköztünk. Akkora csattanást életemben nem hallottam. A légzsákok kinyíltak, a fejem csapódott, a kocsi csúszott, egy oszlopnak csapódtunk...

Magamnál voltam, nem vesztettem el az eszméletem, éreztem a puskapor szagát, az égett gumi szagot. Kolléganőm ordított, hogy a lába, a lába! Aztán rám nézett, kérdezte jól vagyok-e. Első pillanatban, ahogy végig néztem magamon, a lila ruhám piros lett, még a topánkám is tocsogott... Úristen vérzek, rémültem meg hirtelen, aztán tudatosult bennem, hogy nem vérzek, ez csak a meggyleves, ami szétfröccsent az ölemben az ütközéskor. Úgy éreztem nem fáj semmim, a kezem vérzett egy picit, de semmilyen más fájdalmat nem éreztem.

Akkor tudatosult bennem, hogy a légszák mentette meg az életemet!

Egyből előkotortam a telefonomat és hívtam a mentőket és a rendőrséget, közbe mondtam barátnőmnek, próbáljunk meg kiszállni. Neki nagyon fájt a lába, segítettem neki, kihalásztam a papucsát is, ami leesett a lábáról. Hívta a főnökömet, hogy mi történt. Közben megérkeztek a mentősök, elég gyorsan kiértek. Akkor láttuk, hogy a másik kocsiban egy fiatal srác ült, akinek látszólag semmi baja nem lett. Nem kívántam volna, hogy sérüljön meg, de miért ússzák meg karcolás nélkül azok, akik a balesetet okozzák?

Ellátták barátnőmet, mondták nekem, hogy megnézik a kezemet, ami akkorra már háromszorosára dagadt. Kérdezték, kik ültek abban az autóban (a miénkre mutatott), mondtam, hogy mi, erre csodálkozva nézett végig rajtuk, hogy ennyivel megúsztuk?! Először nem értettem miről beszél, aztán megláttam, a kocsi eleje szabályosan eltűnt, kiszakadva hevert arrébb a motor, a hűtőház, szinte minden alkatrész. Akkor döbbentem rá, ha nincs légzsák, én ott halok meg...

Közben kiértek a rendőrök, tűzoltók is jöttek. A rendőrök a sráchoz mentek, majd hozzánk jöttek, hogy mondjuk el mi történt. Utána bevittek minket a kórházba, egy mentőautóval vele! Barátnőm nem is tudta szó nélkül hagyni, hogy mi a francot csinált, miért nem figyelt, miért jött a mi sávunkba és miért nem tért ki, mikor látta, hogy ott vagyunk?! Erre összevissza beszélt, hogy mi voltunk rossz sávban, mi tehetünk róla. A mentősök csitítottak minket. Beértünk, a barátnőmet megröntgenezték, kiderült, hogy több helyen is eltört a lába, még aznap megműtötték. Nekem is megröntgenezték a kezemet, pontosabban a csuklómat, de nekem szerencsém volt, megúsztam repedéssel. Persze gipszet kaptam rá.

Az eset után napokig nem tudtam aludni, amint becsuktam a szemem a kocsi két lámpáját láttam, ahogy közeledik.

Tudtuk, hogy okkal úsztuk meg ennyivel, nekünk élnünk kell, még dolgunk van itt a Földön.

Azóta eltelt másfél év és mindketten boldog anyukák vagyunk. Most már tényleg tudjuk, ez nem is történhetett volna másképp, ennek így kellett lennie. Ránézek a kislányomra és tudom, őrangyalként vigyázott rám, akkor, azon a szépnek indult reggelen...