Bakancslista

Már lassan távolodtak a külvilági képek, hangok. Mintha csak a testem elválni készült volna a lelkemtől, tőlem. Súlytalannak éreztem magam és csak lebegtem a fejem fölött. Jó érzés volt, simogató és békés hely. Maradni akartam, még hallottam is a hívogató hangokat: "gyere, ne félj". Hallottam anyám hangját, aztán a kisbabám sírása volt ismerős. De ahogy lassan kiúsztam volna a létből, egy határozott hang azt mondta: - "Vissza kell menned, még nem végezted el minden dolgodat!"

Éles fény csapott a szemembe, ahogy próbáltam felébredni, nem tudtam hol vagyok. Egy fehérköpenyes valaki állt mellettem, és azt mondta:

- "Nagy szerencséje volt, mama."

- "Hogy??" - kérdeztem.

- "Nem emlékszik semmire?"

Emlékeztem a lebegésre, de azt mondtam:

- "Nem, nem emlékszem semmire."

Azt mondták szívinfarktusom volt, de sikerült újraéleszteni. És akkor arra gondoltam, álmodok magamnak egy új életet.

Elkezdtem számotvetni az életemmel, mi mindent szerettem volna megtenni, amit sose tettem meg.

Visszarepültem vagy 60 évet időben.

De nem ebben a korban találtam magam, már éltem egyszer a grófok, bárók idejében, talán a XIX. század lehet.

Nem láttam magam kisgyerekként, csak olyan kamaszlány lehettem, aki minden ellen lázad. Az istálló felé sétáltam, remélve, meglátom őt: a lovászfiút. De ma nem volt ott. Kértem, hozzák ki a hófehér Bárónőt, a kedvenc lovamat. Még gyerekként kaptam apámtól és sokat lovagoltam a hatalmas birtokon. Imádtam, ahogy hozzásimult a testem a selymes szőréhez, ahogy együtt mozdultak izmaink, és lágyan ringatózva lépdelt, vagy éppen vágtába kezdett és őrült rohamban szeltük a levegőt. Igen, mindig szerettem volna lovagolni, de ebben az életemben nem volt rá mód. Mégis tudom, milyen érzés, ahogy lesiklom a lejtőn a havas hegyekben. Mikor járhattam ott és kivel?Bevillant a kép, a lovászfiú képe, a férjem, aki megszöktetett a birtokról. De nem maradhattunk együtt, engem visszavittek, csak rövid ideig bújkálhattunk apám elől. Aztán férjhez adtak valaki máshoz, boldogtalan voltam. Születtek gyerekeim, de az első kislányom meghalt nem sokkal a születése után, őt hallottam tán, ahogy hívott?! Nem mehettem, de fogok, most megígérem neki.

A mostani életemben ő lett a férjem, a lovászfiú. De csalódnom kellett, mert megszegte az esküjét és nem tudott örökké szeretni, ahogy aztán én sem. Becsületben felneveltük a gyerekeinket, de vissza már nem találtunk egymáshoz. Pedig akartam, nagyon akartam megbocsájtani, de nem sikerült igazán. Szerettem, hazudnék, ha azt mondanám, nem, vagy épp meggyűlöltem, mert nem igaz. De azt a mindet elsöprő érzést, amit a szerelem jelent, már nem kaptam vissza.

Gondolkodtam tovább, vajon mi mindent kéne még tennem, ha megtehetném: talán kipróbálnám a tandemugrást ejtőernyővel. Árvaházat nyitnék a sok elhagyott gyermeknek, megállítanám a világ romlását, nem lennének háborúk és az emberek nem öldösnék egymást.

Elvinném az első lányunokámat Las Vegasba a kiskápolnába és férjhez adnám, csak úgy játszásiból.

Szeretném, ha felnőtt fiaim újra gyerekek lennének és én boldog és fiatal. Szerelmes akarok lenni újból a férjembe és átélni, ami akkor volt, mikor még egymásba olvadva szerettük egymást. Mindez - tudom - álom, de álmodok magamnak egy új életet.

Még dolgom van itt, ahogy a hang mondta.