Szomorú anyák napja

Február 13-án halt meg a testvérem, most lenne negyven éves. Nem tudom leírni a fájdalmamat, azt, hogy haraggal váltunk el, sosem bocsátom meg magamnak.

Németországba ment ki, s mivel nem reagált a telefonokra, sógornőm utána indult, ahol egy elhagyatott parkolóban, nyitott kocsiajtónál találta meg - már nem élt. Fel sem boncolták, ránézésre szívinfarktus - elhamvasztották.

Apukám mindig azt mondta, ha ők nem lesznek, majd mi vigyázunk egymásra… már nincsen, aki vigyázzon rám.

Azóta csend van a házban, mindenki behúzódik a szobájába, égnek a gyertyák... nekem erősnek kell lennem, csak akkor sírok, ha vezetek, vagy éjjel, ha mindenki alszik.

Pont egy hónappal később keresztanyukám is meghalt, hasnyálmirigyrákja volt. Pelenkáztam, fürdettem, fésültem a kórházba, de a kemoterápiát nem bírta a szervezete. Keresztapukámat másnap reggel elvitte a mentő, bevérzett a hasi aortája, megműtötték.

Még annyi időre magához tért, hogy megkérje a családot, temessük el keresztmamit, ne várjunk rá… sajnos pár napon belül ő is elhunyt, így múlt hét végén kettős temetés során helyeztük örök nyugalomra őket.

Nem tudom, hogy lehet ezt túlélni…

Nem tudtam, mit adjak anyukámnak anyák napjára, így fogtam a testvérem fotóit, lamináltattam, és egy kis virággal együtt odaadtam.

Zokogtunk mindketten.

Csak azt akarom leírni, hogy mondjátok ki az érzéseiteket mindig, ha kell, kérjetek bocsánatot, mert holnap lehet már túl késő lesz... nekem már késő - és örök bűntudattal élek tovább.