Az évforduló

Reggel az asszony jó korán ébredt, mint mostanában már szokás szerint. Hol itt, hol ott fáj, nem marasztalja már az ágy. Lassan köntösbe, papucsba bújt és csendesen az ablakhoz lépett. Odakint csúfos, ködös, nyálkás téli idő, a fákat az északi szél cibálja, fázósan összehúzza magán a köpenyt és visszaballag a szobába. Halkan meg is teázik és akkor eszébe jut az a 43 évvel ezelőtti reggel.

Milyen önfeledten és boldogan ébredtek, a fiatalság kirobbanó egészségével, az életbe vetett hittel és szerelemben ölelkezve, azon a reggelen tudták, összekötik az életüket.

A papa még aludt kicsit, később ébredt a párjánál, kicsoszogott a konyhába és jó reggelt kívánt.

Megfőzte a kávét, mint minden reggel és csendben megreggeliztek, megkávéztak.

Nem beszéltek már sokat, hiszen a sok-sok év alatt megtanulták szó nélkül is megérteni egymást.

- Tudod-e, milyen nap van ma? - kérdezte az asszony.

- Persze, hogy tudom. - szólt az öreg kicsit megsértődve - Boldog évfordulót! - mondta és egy nagy tábla csokit nyomott az saszony kezébe, aztán gyengéden arcon csókolta.

Nagy ajándékokat már régen nem vettek , nem is volt miből. Szerényen éldegéltek a kis nyugdíjból.

- A mai nap azért különleges, ki is rántok két szelet húst és a régi receptes könyvból kinézek egy jó kis olcsó sütit. Mégiscsak ünnep van.

Aztán az béd után elméláztak múlton. Ilyenkor már ott voltunk már, ott voltunk. - motyogta az öreg.

- Emlékszel, mama, majdnem el is késtünk. Már majdnem hívták a következő párt.

- Igen, papa, elkéstünk, hiszen nem volt idő elkészülni.

A fiatalok lopva házasodtak össze, nem volt jelen egyikőjük rokonsága sem. Délelőtt még ruhát is venni kellett, mert amiben a lány otthonról megszökött, nem igazán volt ünnepi viselet. Gyűrűre nem volt pénzük, úgy kapták kölcsönbe papa munkatársaitól.

- Emlékszel? - szólalt meg most az asszony. - A kezem kisebesedett a sok hideg víztől és amikor megszorítottad felszisszentem. Alig tudom, miket mondott az anyakönyvvezető, annyira ideges voltam.

Mennyire irigyeltem a következő párt... A menyasszony fodros, szépséges menyasszonyi ruhában, mosolygó szülők és rokonok gyűrűjében.

Nekünk csak a két tanú, akiket épp megkértünk, írjanak alá.

Aztán, amikor kiléptünk a tanács kapuján, megöleltél, és annyira furcsa volt minden, mintha a Föld is másképp forgott volna.

Mennyi sok-sok év telt el azóta, szenvedéssel és örömmel. A gyerekek, akik betöltötték az életet... jó messze járnak, rég kirepültek a családi fészekből.

Újra csak mi vagyunk egymásnak.

Papa is néz maga elé: - Azért jó, hogy még megvagyunk mi egymásnak. Annyira félek, mi lesz, ha itt hagysz? Ugye, nem mész el előbb?

- Hát ezt nem ígérhetem, - mondja az asszony - hiszen nem tudhatjuk ki marad és ki megy elsőnek?

A nap szépen lassan elmúlt, mint máskor és a kérdés a levegőben maradt.

A két öreg csak reménykedni tudott, nem ő marad egyedül ebben a fájó, egyre nehezebben élhető életben.