Az én depressziómról őszintén!

Kicsi gyerekként már egy olyan családba eszméltem, ahol a szeretetnek nyoma sem volt. A szülők folyamatos veszekedése mindig tönkretette a gyermekkor szépségét. Nagyon durva viták, amikor folyamatosan stresszben voltunk az öcsémmel. Ha meghallottuk a szülők vitáit, rohantunk közéjük már 5-6 évesen, könyörögtünk, hogy álljanak le! Ne menjenek egymásnak! Édesanyám idegkimerültség miatt nem dolgozott. Ennek is van egy szomorú miértje, amit felnőttként tudtunk meg és adtunk megértést/megbocsájtást. Sajnos anyukánk vert is minket, amikor édesapánk dolgozott. Állandó lelki terrorban voltunk és rettegésben.

Emlékszem, nagyon féltünk a szobából kijönni az öcskössel reggelente.

Így ment ez 10 éves koromig, amikor kaptunk egy szomorú hírt: anyukánk egy brutális gyilkosság áldozata lett. A terrornak vége lett, de a szívünk szakadt meg... Apukánk sose nősült újra, a családra ez egy örök bélyeg lett. Csak néztem ki az ablakból és olyan valótlannak tűnt minden...

Sajnos pszichológushoz nem vittek minket, igazából a mi családunkban a szeretetnek tényleg nyoma sem volt. Értem ezt nagyszülőkre, a rokonság bármely tagjára. Soha egy ölelésre nem emlékszem senkitől. Se szülők, se nagyszülők, senki...

Amikor a nagyszülőknél nyaraltunk, még kicsi voltam, amikor a nagyim felvilágosított az életről. Nem szabad idegenekkel szóba állni, elmenni velük, mert sok a gyerekrablás. Mesélt nekem a sok feldarabolt gyerekről, akiket elraboltak, megöltek. Valahogy a nagyszülők mindig a negatívitást adták felénk, életük végéig.

Soha nem éreztem nyugalmat sehol.

Azt éreztem, talán jobb lett volna meg sem születni. Láttam a körülöttem lévő családokat, ölelést és szeretetet kapva a szülőktől. Arra vágytam én is mindig titkon.

Voltak szép oldalai is a múltnak, szerettünk a nagyiéknál nyaralni, rokonságnál is, a negatívumok ellenére is, mert azért történtek jó dolgok is. Vannak kedves emlékek is. Ahogy felnőttem, éreztem azt, hogy annyira vágynék egy édesanyára, akivel mindent meg tudnék beszélni. Rossz volt egyedüli lányként felnőni fiúkkal a családban. Azt hiszem, ezen a mai napig nem tettem túl magam.

Közben lettek párkapcsolataim, igazi hosszú kapcsolatom is, 11 évig tartó. A sok hitegetéssel, hazugsággal az idegeimen játszott. Végül véglegesen elhagytam és sajnáltam, hogy nem hamarabb léptem ebből ki. Addigra már az idegrendszeremet kikészítették itthon. Édesapám alkoholizmusa, a folyamatosan érzelmi bántás, amit felnőttként is kaptam. Sose köszöntettek fel a szülinapomon, nem kaptam ölelést, kedvességet. Egyedül éreztem akkor is magam.

Sok volt a jelenben is: apa, nagyszülők, rossz párkapcsolat... Ebben éltem 34 évet, plusz az anyai előzmények. Ennek sajnos apa hosszú betegsége, a nagyszülők halála vetett véget. Nem tudom leírni, sem elmondani szavakkal, mennyire megtettünk mindent, hogy éljenek. Amikor apukám bántott lelkileg alkoholos állapotban, mindig azt mondtam "beteg leszel, de én nem foglak gondozni". Amikor valóban beteg lett, minden rosszat elfelejtettem és mindent megtettem, hogy élhessen. Felajánlottam magam élő májdonornak. Késő volt. Apa halála volt a legfájdalmasabb számunkra. A nagyszülők ekkor már betegek voltak, apa halála után 2 hónappal meghaltak ők is. Szerettük őket, hiszen részei voltak az életünknek és nem csak a rosszra emlékezünk. Nagyon megviselt minket az egymásutáni haláluk! Majd lassan rá 1-2 évre majdnem mindenki meghalt a rokonságban is, akikhez kötődtünk. Úgy éreztem, ez már sok. Más valamit elképzelni, más megélni. Én benne éltem és a szeretetre mindig ki voltam éhezve. Bármit csináltam, semmi nem volt jó itthon. Szinte állandóan bántva voltam.

Az iskolában észrevettem, hogy nagyon lámpalázas voltam. A sok gyerek között azt éreztem, hogy mindenki engem figyel kritikusan. Így felnőttként sem más a helyzet. Mai napig azt érzem, hogy figyelnek és hogy mindenki bántani akar, hogy a hibáimat keresik. A munkahelyemen is ezt érzem, szinte rettegek, mit gondolnak rólam az emberek. Időnként csak eszembe jutnak események és elmondhatatlan nyugtalanság lesz úrrá rajtam. Ez gyakran előfordul gondolatok nélkül is. Szedek egy hangulatjavító gyógyszert már régóta, sok pszichológusnál voltam már évekig. Ami a legrosszabb számomra, hogy állandóan attól rettegek, milyen rossz fog bekövetkezni még az életben. A fáradtság, amikor nincs energiám semmihez. Amikor alig bírok felkelni az ágyból és rávenni magam, hogy induljak el dolgozni. Annyira fáradt szoktam lenni amikor haza érkezem, hogy gyakran lefekszem aludni. Legszívesebben átaludnám az egész napot. Nem volna energiám egy családhoz. Egyedül élek és vannak hobbijaim, barátaim. 12 éve dolgozom ugyanazon a munkahelyen. Nincs drog-, alkoholproblémám. Nem feküdtem bent a pszichiátrián sem. Nem kíséreltem meg öngyilkosságot, bár a gondolataim között gyakran megfordul. A hangulatingadozásaim borzalmasak. Egyik pillanatban nagyon boldog vagyok, majd a másikban már élni sincs kedvem. Nem könnyű így élni, de megtanultam kezelni ezt, hogy a lehangolt pillanataimban ne bántsak senkit se. Ne másokon vezessem le a feszültséget.

Sokszor egyszerűen nem érzem jól magam. Vágyom még így felnőttként is arra, ami kimaradt az életemből, a szeretetre, kedvességre, szülőkre. A munkahelyemen nagyon szeretek lenni, annyira szeretetteljesek hozzám. Egy családra nem volna energiám. Egyedül élek, 38 éves vagyok. Amire vágyom az a nyugalom. A szeretteim halála után adatott ez csak meg, na de ilyen áron? Vannak régóta tartó barátságaim. Sokat vagyok velük. Nap mint nap küzdök magammal, hogy szeressem az életet. A szeretethiány, azt érzem, örökké része lesz az életemnek és az automatikus negatív gondolatok/érzések is. Nehéz ezt megmagyarázni. Amikor egy belső nyugtalanság fog el és nem érzem jól magam. Próbáltam pozitív gondolatokat építeni az elmémbe, de annyira belém nevelték a szorongást, negatívitást, hogy nem tudom ezt megváltoztatni. Sokszor mai napig időnként egy kislánynak érzem magam legbelül, aki valahol elakadt.