Az emlékezés napja

A halottainkra való emlékezés egyidős az emberiséggel, a szokások, hiedelmek szorosan fonják körül ezeket a sötét, néha már téli időjárással bíró napokat. A Halottak napja és a Mindenszentek sokszor keveredik a fejekben, hivatalosan november 1-jén Mindenszentek napja van, amelyet a katolikus és ortodox keresztény egyházak is ünnepelnek, 2-án pedig Halottak napja, a „még nem üdvözült lelkek napja”, mindkettő több mint ezeréves egyházi ünnep. A sokak által ördögtől valónak tekintett Halloween az angolszáz vidéken mélyebb értelmű és nem szorítkozik a csokicsenésre és a jelmezes szomszédolásra, amit nagyrészt fölösleges külföldi szokások átvételének tekintenek nálunk. Az All Hallows Eve, kb. Mindenszentek előestéje október 31-én szerepel a naptárban, vagyis három különböző napról van szó. Nagy vonalakban, a kelta eredetű ünnep szerint Samhain a halál istene az október 31-ről november 1-re virradó éjjel elrabolja a Napot és elkezdődik a tél, amely a természeti népeknél - nem kell messze mennünk, még a magyar paraszti életben is - nyilván azzal járt, hogy az eddig betakarított és feldolgozott termést, élelmet kellett beosztani tavaszig, sokszor szűkösen. Az ember beszorult a szabadból lakhelyére, s villany sokáig nem lévén a mécsesek, fáklyák, olajlámpák fényénél próbálta átvészelni a telet.

A tűzgyújtás, az áldozatok bemutatása és a sötétség fény általi „elkergetése”, enyhítése természetes emberi reakciónk, és él a mai napig, hisz nem csak az emlékezés miatt gyújtunk gyertyákat, mécseseket, hanem mert jólesik az apró fények látványa a határtalan sötétségben.

Ezek az ősi ünnepek mosódtak össze a későbbiekben az egyház által hivatalossá tett emlékezés napjává. Különböző hagyományai élnek, érdekes, van, akinek tán megbotránkoztató a Mexikóban és más dél-amerikai országokban honos vigadozás. Csontvázakkal, koponyákkal (minden elképzelhető anyagból és méretben tobzódnak ilyenkor, a műanyagtól a csokoládéig), rengeteg étellel-itallal és hangos zenével utcabálszerű hangulatot teremtenek, a lakásokban oltárok állnak étellel-itallal, sárga virágokkal díszítve, majd az egész család a temetőbe kivonulva éjfélig mulatnak, amikortól ismét a holtaké lesz a hely. De a Távol-Keleten, pl. Kínában is nagyon hasonló módon ünnepelnek, a haláltól való félelem elriasztásának ősi módszere a fény és a zaj keltése. Nálunk leginkább a gyertyagyújtás és a virágok adják a csöndes emlékezés hangulatát, jellemzően krizantémot viszünk a temetőbe, a szó egyébként aranyvirágot jelent és sok helyen elsősorban a megemlékezés virága lett ez a rengeteg változatban kapható, színes kis növény.

Mindenki másként emlékezik. Van olyan családtagom - bizonyára Nektek is -, aki soha nem jár ki a temetőbe, nem szereti a sírokat látni, kényszernek tartja, otthon gyújt mécsest, vagy éppen máshogy gondol a szeretteire. Ezt tiszteletben tartjuk, azonban mi többiek, akik szeretik ennek az ünnepnek a hangulatát, minden évben kimegyünk, méghozzá ha tehetjük sötétedéskor, így előbb a virágok hegyei kerülnek főszerepbe, de aztán ahogy lassan lemegy a nap, már a milliónyi apró fény látszik csak, s én úgy hiszem, mindegyik egy-egy kis ima vagy gondolat, felidézése azoknak, akik már nincsenek közöttünk…