Felfoghatatlan

Téged mindenki szeretett, a rokonok, ismerősök együttérzése körülvett, mondják: szép kort értél meg. Igaz, persze. De csak a hiányod, amit érzünk, a könnyek nem hoznak megkönnyebbülést még, mindenről eszünkbe jutsz.

Üres a kis kertes ház, amit papi épített és ahol több mint ötven évig éltél, családostól, papival, majd egyedül - de sosem magányosan.

Ketten - majd hárman, négyen, amennyi unoka volt éppen - megyünk vásárolni, fagyizni, könyvtárba, a temetőbe virággal, hagyod, hogy fussunk, sikítozva rohanunk le a hegyoldalon... magas a fű, nem eshet bajunk. Hintázok az udvaron, főzöd a lenti konyhában az ebédet, később együtt sütünk. Négy kislány a házat felfordította, Te mégis türelmes voltál. Kisjányok, mentek hazafele! - mondtad, de a szemed nevetett.

Felnőttünk... ha baj van, ha elhagy a szerelem, ha elfogy a türelem, ha hazautazom vizsgák után, megyek mamihoz. A lábam tudja az utat, minden követ, kutyát-cicát ismerek. A falusi utcát sátortetős házakkal, a domboldalra felfutó nadrágszíj kertekkel. A nagy kertben és a mögötte levő fenyvesben, erdei ösvényen el lehet kószálni egyedül, nincs mitől félni, lehet gondolkodni, kiszellőztetni a fejünk.

Tavasszal zöldek mindenütt, labdarózsa hatalmas virágai. Nyáron végtelen szabadság, nem nézünk órát, kelünk és fekszünk, eszünk, ha éhesek vagyunk, paradicsomot a bokorról, borsót fejtés közben, mezítláb mászkálunk a meleg kövön. Olvasunk ketten, időtlen csend, hőségben is hűvös szoba, az ajtónyílásra akasztva csipkefüggöny tartja távol a bogarakat. Nyár végére akkorára nőnek a bazsarózsa, dália és harangvirág bokrai, hogy ha leülök a járdán mellettük, nem látszom az útról. A cseresznye itt később érik, a dombok alatt mindig hűvösebb van. Télen a füst illata, kutyaugatás a végtelen csendben, hideg, sokcsillagos ég, és hó, itt a kertek szélén megmarad, ha sehol máshol.

Ülünk a lépcsőn, hiába lett nagyobb hinta, ez a kedvenc helyünk. Vigyük ki a kávét, hozzatok párnákat, szép idő van - mondtad. Hallgatod az elemes kisrádiód, a lányok körülötted játszanak, napoznak. Ott beszélgettünk késő este is, tücsökciripelés, szentjánosbogarak fénye kúszik elő... Sokáig olvastál, kötöttél kislámpa mellett, míg el nem aludtunk. - Még nem alszol ugye? - kérdeztem egyszer séta közben, estére gondolva. "Dehogy alszom, hát itt jövök melletted" mondtad, és nevettünk - később sokat emlegettük.

Ünnepek jutnak eszembe, képek: ballagások, húsvétok, vendégség disznótorral, anyák napják és karácsonyok. Te voltál a középpont, aki körül összegyűltünk... A kék-fehér pöttyös ünnepi ruhád, a kis ezüstszínű óráddal, amit befelé fordítva hordtál a csuklódon. Hatalmas fazék húsleves, a belső szobában az asztal tele sütivel. Hiába tanultam tőled sütni, soha nem lesz olyan.

Mosolyogtál, vigasztaltál, ha bárkinek bánata volt; velem örültél, amikor megvettem a lakásom, mindig segítettél, ott voltál, nekem-nekünk.

És aztán születésnapom jött. Az eddigi legszomorúbb. Az első amióta élek, amin nem voltál itt. Nem lehetsz, mert pár hete elmentél, iszonyú messze...

Emlékek, örökké a mienk maradnak. De a hiányod mérhetetlen. Ugye, itt jössz mellettem mindig, drága mamikám?

Most három éve... ugyanúgy hiányzik, minden nap.