Halottak napja...

Négynapos ünnep van, és mint minden évben, a család több zacskó mécsessel és egy csomagtartóra való krizantémmal indul emlékező-körútjára. Visszatérünk a szülőfalunkba, ahol a temetőben szembe jövő ismeretlen ismerősök minden évben ugyanazokkal a mondatokkal köszöntenek: „Úristen, de megnőttek ezek az unokák, és milyen szépek lettek!” Meg vagyok győződve arról, hogy úgy, ahogyan én, ők sincsenek tisztában azzal, hogy kit is köszöntöttek ilyen kedves szavakkal. Az ismeretlen ismerősök mellett ezekben a napokban összetalálkozhatunk végre azokkal a távoli rokonokkal is, akikkel csak ezen a napon van lehetőségünk pár szót váltani. Így a halottak napja számomra a karácsony család összeverbuválódását helyettesíti, és véleményem szerint erről is kell szólnia ennek a napnak a megemlékezés mellett.

Ám valószínűleg túl nagyok az igényeim, mert míg Amerikában ezekben a napokban kisgyerekek járnak házról házra, és „Trick or treat!”, vagyis „Cukrot vagy csínyt!” felszólítással buzdítják a lakókat arra, hogy egy kis édességet szórjanak kosaraikba – addig hazánkban mindenki lehajtott fejjel, könnyeit törölgetve bandukol temetőről temetőre. Elfelejtve azt, hogy a halottak napja nem a mélységes önsajnálatról és gyászról szól, hanem az emlékezésről, a másik mosolygó arcának visszaidézésről, és a sok szép emlék felemlegetéséről.

Nagymamáim szülőfalujában sem volt ez másképp, hiszen hol máshol, ha nem a „mutassuk meg a másiknak, hogy én jobb vagyok, szebbek a virágaim, nagyobb a házam, és nagyobb a bánatom is” melegágyaiban – a Mikszáth által is előszeretettel használt falvakban van a legnagyobb tradíciója a kirakatkönnyeknek. Nincs annál meghatóbb, amikor a temetőben szembejövő lakosok éppen akkor törnek ki könnyekben, amikor meglátnak egy általuk ismert személyt, ezzel is kimutatva hatalmas bánatukat. (Azt persze mondani sem kell, hogy tovább haladva a könnyeknek már a nyoma sem található meg.)

A bánat hangsúlyozása mellett a másik legfontosabb dolog ezen a napon a szeretteink sírjának felcicomázása. Versengjünk azon, hogy kinek van nagyobb és giccsesebb mécsese, ki az, aki a legnagyobb fejű krizantémot teszi a vázába, és ki helyezi a legdrágább koszorút a sírboltra. Mert hiszen mi más, ha nem ez a legfontosabb az elhunyt szeretteinknek szánt napon. A sírkövek között járkálva mindenhonnan csak azt lehet hallani, hogy „Jaj, ezt a virágot ne oda tedd, hanem ide!”, „Miért ilyen virágot vettél, én pókosat kértem, most mit fognak szólni a többiek?”. Ezek a mondatok egytől egyig az ünnep felszínességét bizonyítják, és azt, hogy mostanra már tényleg eljutottunk odáig, hogy nem az a fontos, hogy ki van a föld alatt, hanem az, hogy milyen márványkővel jelezzük ottlétét. Mert képzeljük csak el, hogy mekkora szégyen az, ha húsz szál rózsa helyett, csupán egy szál fehér gyertyát helyezünk a sír elé, vagy koszorú helyett csak megcsókoljuk a sírkövet jelezve el nem múló szeretetünket. Mindez a többi ember szemében szánalmas kicsinyesség. Hiszen azt gondolhatják: még csak arra sem vagyunk képesek, hogy az év egyetlen halottainknak szánt napján, ott hagyjunk az üzletben pár ezer forintot két szál virágra és pár darab agyoncifrázott mécsesre.

De mégis miért bizonyítsuk pénzzel a szeretetünket, mikor a másvilágon annak már semmi értéke sincs? Miért helyezzünk virágot a sírokra, mikor két nap múlva úgyis elhervad, vagy öt perc múlva úgyis ellopják, és eladják egy másik sírra. Minek a gyertya, ha jön egy erősebb széllöket és kialszik a lángja? Nincs szükségünk arra, hogy ezekkel a múlandó fogyasztói cikkekkel helyettesítsük szeretetünket, hiszen semmi sem képes a helyébe lépni a fejünkben élő emlékképeknek és a szívünkben élő el nem múló érzelemnek.

Emlékezzünk meg ezen a napon! Emlékezzünk, de ne (csak) a temetőkben, és ne is a virágboltokban egy szál szegfűre várva, hanem otthon, a családunk körében, beszélgetés közben, hiányolva azokat, akik sajnos már nem lehetnek velünk.

Szerző: Dóra Dalma

Megjelent partneroldalunk a Netbarátnő hozzájárulásával.