Az Egyetlen Igazi

Boldogok bárkivel lehetünk, ha meg van a partnerben és bennünk is a megfelelő kompromisszumkészség. Elég, ha az álmodott és vágyott tulajdonságoknak egy kisebb hányadával rendelkezik és boldogok lehetünk bárkivel, sőt, akárkivel.

De az Egyetlen ténye ... ???

Volt egy nagyon híres, zseniális XX. századi költőnk, aki remekül értett az érzelmekhez, Ő József Attila. Ugyan voltak pszichés zavarai, de napjainkban kinek nincsenek? Csupán nem mindenkit diagnosztizálnak...

Tehát József Attila 1933-ban megírta Óda című versét, amit a hozzáértők a mai napig a magyar irodalom egyik gyöngyszemének tartanak.

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyû szellõje, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatûnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom elõrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlõidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövõ, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tõlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verõdve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

õrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihûlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szõve, bontva bogját -

hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját

s lombos tüdõd szép cserjéi saját

dicsõségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élõ állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong -

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

bölcsõ, erõs sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihûl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendõ, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

A jelentéktelen idő és az érzelmek kapcsolata. Azt gondolom, hogy ez a vers arról az egyetlenről szól, kihez karmikus, túlvilági kapcsolat fűz ... akivel talán sosem leszünk együtt; egyszer látjuk; örök barátunk ... de valahol belül tudjuk, érezzük, hogy Ő volt az. Az, akinek rendeltettünk már életeken át; akinek puszta léte boldogsággal tölt el.

Mindneki megtalálja ... de vajon megtartja?

A pontos információk tekintetében, amikor a verset írta József Attila akkor Szántó Judittal élt élettársi kapcsolatban, de a művet Márta ihlette, akivel a Balatonon ismerkedett meg. Csak a mellékdalt írta Juditnak.

Azt hiszem a vers önmagáért beszél...