Az anyai csoda

A terhességem első 14 hete teljesen észrevétlenül telt. Se rosszullét se hányinger. Ezután következett az igazi tortúra.

A 15. héttől a legtöbb időt kórházban töltöttem szigorú fekvés mellett. A 32. héten otthon szivárgó magzatvizre ébredtem. A férjemmel azonnal rohantunk a kórházba, ahonnan mentővel szállítottak tovább egy másik kórház sürgősségi szülészetére.

28 órás vajúdás után megtörtént az az elmondhatatlan érzés, amit a kis jövevény megpillantása jelentett.

Sajnos a koraszülés miatt Őt átszállították a NIC részlegére. Csak sipoló inkubátorok és visító mentők hangjával teltek a nappalok és az alvásszegény éjszakák. Valamennyi vigasztalást csak a kedves nővérkéktől kaptunk, bár sajnos ezekből kevesebb volt.

Két hét igazi rémálom után végre hazamehetünk. Az a hozzá nem fogható érzés azóta sem ért véget. Ma már 8 hetes és lassan már öt kilót nyom a kisfiunk. Az Őt ért szüléskörüli trauma miatt fokozotabb odafigyelést és gondoskodást igényel.

De a fárasztó nappalokat és még fárasztóbb éjszakákat kárpótolják a tőle kapott mosolyok és a tőle jövő ragaszkodás. Ugyanis az én kis drágám csak nálam nem sír és csak az én karjaimban hajlandó elaludni. Mindenkinek tudnám javasolni azt az érzést, amit egy kicsi tündérke tud nyújtani.