Az "5+4 csoda"

Egy télközépi, kissé nyűgös, vontatott nap végén, a háromévessel vívott nagy akarat és erőfitogtatós harcot követően lerogytam a tévé elé. Kapcsolgattam és talán a közös vonásokat keresve leragadtam egy kisgyermekes család története előtt.

Emberi történetek. Jelen esetben 9 kis ember és szüleik, nagyszüleik a főhősök. Hogy valóban hősök lennének? A ragyogó, boldog szemeket látva úgy gondolom, sokkal többek ennél. A filmbeli – eleinte meddőnek mondott - házaspárnak megszületett első, hőn vágyott gyermeke, aztán két év múlva orvosi segítséggel még négy csöppséggel gyarapodtak. A kicsik fél évesek sem voltak, amikor a szülők újabb kicsit szerettek volna a szeretetükkel melengetni… újabb orvosi segítség… ismét ikrek. Négyes ikrek!

Külső szemlélőnek eszement iramot diktáltak/-nak a babák, akik egy kivétellel három év alattiak. Mindenhol kiságyak, játékok, pelusok, cumik, cumisüvegek, mancs nyomok, kúszó-mászó, kacagó-bömbölő csöppségek… (szemeim előtt életre kelni látszott a havat lapátolni hóesésben - hasonlat!)

Lássuk be kicsit ijesztő ez az életkép, de - sűrű szemtörölgetés közepette - néztem a sok mosolyt, simogatást, játékot, pajkoskodást, gyerekek felé fordulást, odaadást és elszégyelltem magam. Körbenéztem és már egyáltalán nem tűnt őskáosznak a nappaliban uralkodó kis rendetlenség. A mellettem durmoló akaratgombócra sem tudtam már haragudni. Olyan gyorsan felnő úgyis, és én meg olyan sokszor pazarolom ezt a rövid időt mindenféle fontosnak vélt felnőttségekre… szeretnék változtatni. Irigyeltem tőlük az ő kis káoszukat, a rájuk ragyogó gyerekmosolyt, a színes, örökmozgó hangyabolyt … de miért?

Hiszen nekem is van! Itt van ez a két kis aprónép a maga édes, huncut mosolyával, rosszaságaival, mindennapi csodáival… csak az ember fia meg lánya sokszor vak, meg telhetetlen, és persze a szomszédé mindig is zöldebb volt van és lesz. Hajlamosak vagyunk a velünk történő mindennapi jó dolgokat természetesnek venni, de gondoljunk csak bele egy pillanatra mit éreznénk, ha azt mondaná valaki, hogy csiribi-csiribá egy időre elveszem tőled azt, ami a tiéd. Nem láthatod, ahogy reggel kievickél gyermeked az ágyából, ahogy majszolja maszatos arccal a reggelit, ahogy segíteni próbál, nem hallhatod köszöntését, kérdéseit, okfejtését, sírását-nevetését… Neked is nagyon rossz lenne, ugye?

Ennek tükrében már máshogy látom őket, a 9+2 –es kis családot. Velük örülök az őket ért áldásnak, de én is szerencsés vagyok, hiszen van aki szeret és van akit viszontszerethetek.

Zárógondolatként kéne valami bölcs párhuzamot vonnom…saját kútfőmből már kihoztam amit most tudtam, ezért előszedem az egyik kedvencemet :

„Az emberi szívnek nincs nagyobb boldogsága, mint boldogságot látni,

melynek alkotói mi vagyunk.”

Eötvös József

Azt hiszem ennyi a titok.

VBP