Apás szülés

Az egész történet 2003. szeptemberében történt.

13 heti kórházban fekvés után már alig vártam a kisfiam érkezését. Nem mondhatnám, hogy kellemes időket töltöttem bent a klinikán de tudtam a baba érdekeit szolgálja, ha nem vagyok otthon, hanem orvosi megfigyelés alatt maradok. Nyitott méhszájjal vidékről nem szórakozhat egy kismama.

A terhesség utolsó hetén viszont már hazakönyörögtem magam. Tudtam, ha véletlen itt az idő már a babának nem eshet semmi baja. A szülés azonban nem indult be a 40. hét utolsó napján sem, így megbeszéltük a doktorúrral, hogy másnap megint befekszem hozzájuk. Akkor már tudtam, hogy ha nem indul be a szülés, úgyis beindítják és végre láthatom a kisfiam, mert tudtam hogy fiú lesz.

A kórházba menetelt azonban nem kellett megvárnom, mert éjszaka elfolyt a magzatvíz.

Mire beértem a kórházba a doki már ott volt és persze jött a párom is. Fájdalmam még nem volt, de a párom helyettem is idegeskedett. Nagyon sokat segített nekem a jelenlétével. Nézte a monitort és szólt ha kezdődtek a fájások, törölgette a homlokom, volt akibe kapaszkodtam mikor már jöttek az erősebb fájások. Nekem nagyon sokat segített azzal ,hogy melletem volt. Amikor meglátta a baba fejét,,örömmel mesélte hogy mindjárt vége, kitartás, már nem sok van hátra. Azt az érzést pedig amikor végre kint volt a baba, nem lehet hasonlítani semmihez. Egyszerre lettünk szülők és ez olyan érzés, amit azóta sem tudok elmondani. Ott abban a pillanatban egymásra néztünk és mind a ketten zokogtunk.

Azóta szültem még egy kisfiút és ott is bent volt nálam. S abban is biztos vagyok, hogy ha még vállalnánk egy harmadik babát, ő oda is jönne velem. Ennyi az én történetem és kívánom minden kismamának ezt az érzést, hogy a párja vele van ebben a nehéz időszakban is