Anya, ma fejbe csapott a tanárnéni... (beszélgetés)

Igazad van abban, hogy nagyon sok mai gyerek egyáltalán nem ismeri a korlátokat, és abban is, hogy ez a szülők hibája. A gyerek megütése azonban kivétel nélkül mindig a szülő kudarca: a biztos jele annak, hogy kifogyott az eszközökből és tehetetlen. Az az igazság, hogy a fájdalmon és a verés által keltett félelmen kívül ezt is nagyon jól érzi ám a gyerek. Hogy az anyja/apja, bár fizikailag erősebb, valójában tehetetlenségében ütötte meg.

Mivel gyerekekkel dolgoztam, tudom, milyen érzés a tehetetlenség, amikor semmilyen szép szó nem használ. De ha föladom és ütök, minden jogomat elveszítem arra, hogy 1. tiszteljenek, 2. hogy kulturált viselkedést várjak el tőlük brármilyen területen.

Mélyen ellenzem a gyerek megütését még akkor is, ha annak idején én is kaptam néha-néha, és hagyományos értelemben én is megérdemeltem.

Elolvastam amit írtál, nemcsak minden második mondatodat.:)

A férjem is kapott a szüleitől gyerekkorában, de ő soha nem volt ezért hálás, ellenkezőleg.

Egyébként mindig egyszerűbb odacsapni, mint esetleg századszor is elmagyarázni, hogy mit miért nem szabad. Én a nehezebbik utat választottam.:)

Szerintem a munkahelyi példa megállja a helyét, mert ugyanabban a helyzetben nem lehet kevesebb joga egy gyereknek.

A fiamat mini csoportban pofozta meg az alkoholista óvónéni. Nagyon rosszarcú nő volt. Aztán bementem hozzá, és négyszemközt "letegeződtünk", és kilátásba helyeztem én is a testi fenyítést. Hál istennek 1 hónap múlva "felmondott", és elment. Szerintem nem miattunk, és nem önszántából.

A népitáncot "tanító" néni azt mondta neki elsőben, hogy csámpás, mozgássérült. Csámpás is, tudjuk, de az orthopédklinikán történt vizsgálat megállapította, hogy nincs segítség, de korrigálható, minél nagyobb lesz, annál jobban fog ő rájönni, mi a módja. Addig meg szépséghiba. Aztán én a tanítónénivel összetegeződtem az ő beleegyezése nélkül, és kilátásba helyeztem itt is az agressziót, amennyiben még egyszer megsérti a gyerekemet. Aztán 4 évig nem hallottam felőle, és a záróünnepségen a fiam szólót táncolt.

Úgy látom csak minden második mondatomat olvastad el! A gyerekeim nem verekszenek és tudják a rendet! Amiért anyukám néha elgyepált igenis hálás vagyok neki, mert ott és akkor megérdemeltem és tanultam belőle.

Nem hiszem, hogy össze kell keverni egy gyerek nevelését a felnőttével, szóval ez a munkahelyi példa nem állja a helyét. Amikor a felnőtt nem úgy viselkedik a munkahelyén ahogy kell ugyancsak szankciót kap érte.

Attól még nem vagy rossz anya, ha egyszer előfordult. A csapkodás nem nevelési módszer, abból nem tanulnak a gyerekek. Ha a felnőttek is csapkodással oldják meg a problémát, akkor ne csodálkozzunk, hogy majd a gyerekek is így fognak tenni.

Látod anyukád is "elgyepált" téged, és Te is ugyanazt csinálod. Nem ez a megoldás.

A szülők részéről a legfontosabb a példamutatás /lenne/.

Most képzeld el pl. egy munkahelyen, ha valaki nem úgy viselkedik, ahogy illik, akkor álljunk neki verekedni? Ugye, hogy nem.

Most én leszek itt a rossz anya, de bizony nálunk előfordult már, hogy kaptak a gyerekeim. Kaptak a seggükre és kaptak már legyintést is. Meg is tanulták a rendet.

Amikor én gyerek voltam, bizony néha engem anyám elgyepált. Visszagondolva erre felnőttként, bizony jól tette. Ezt meg is mondtam neki. Úgy látom én, hogy a mai gyerekek túlságosan el vannak engedve. Vannak olyanok, akik annyira "jók", hogy tényleg nem érdemlik meg azt a jól irányzott pofont, de a legtöbbnek néha nem ártana. Persze ezzel nem azt mondom, hogy állandóan ütni-vágni kell a gyereket!

áááááááááá. Aranyos vagy, de bár így lenne. Minden osztályban meg kell keresni azt a pár gyereket, akiért igazán érdemes, a többi gyermek adja a feladat nehezebbik részét. De arra rájöttem, hoyg fontosabb, hogy én szeressem az osztályaimat, mint hogy ők engem. Ha én valamiért nem tudom őket megszeretni, akkor nem tudom elvégezni amunkám, plusz még pszichés betegségeket is begyűjtök magamnak. az már más kérdés, hogy ha tudom őket szeretni, abból sok más dolog jön már magától.

DE rengeteg szakmai és emberi hibát követtem el, mire ezek kialakultak nálam. Vol tolyan osztály, akik igazán utáltak, és utólag tudom, hogy MINDEN OKUK megvolt rá. Sajnos a mi szakmánk olyan, hogy néha a gyerekek kárán rázódunk bele. Ez az igazság:(

Ez igaz.

Nálam van olyan osztály, ahol meg sem kell soha emelnem a hangom, és van olyan osztály, ahol még galacisnt is dobálnak néha, ha hátat fordítok. Én nem változom egyik óráról a másikra, a módszereim sem, a tantárgy sem, tehát gyermekfüggő is a dolog. De. Nekem az vált be legjobban, hogy nagyjából megtanultam, hogy soha ne zökkenjek ki a nyugalmamból, mindig nyugodt hangon fegyelmezzek, vagy írjam be akár az egyest is. Ha mégis csattan a hangom, akkor az csakis addig tartson, amíg újra rend nem lesz, amint csend van, azonnal visszaváltok, lehet mosolyogva bezsélni, dicsérni, mintha mi sem történt volna. Így szerintem az megy át, hogy kizárólag a nem megfelelő viselkedésssel van a gond, és annak van következménye, nem arról van szó, hogy őket ne szeretném, vagy hogy a személyükre haragudnék. A másik, hogy amint becsukom magam mögött az ajtót, legyen elfelejtve minden rosszaság, nincs bosszú a következő órán, semmi ilyesmi. Ha még aznap találkozunk az utcán, merjen köszönni az a gyerek is, akire esetleg aznap erélyesebben kellett rászólni, és én tudjak őszint emosollyla visszaköszönni.

Ez a maximum, ami tőlem telik. MOndom, bizonyos osztályokban ez tökéeltesen bevált, más osztályokban sosem lesz igazi tekintélyem, ezzel meg nem tudok mit kezdeni, én nem kívánok kibújni a bőrömből. Majd talán egy következő osztállyal megint menni fog jobban.

Én sokszor figyeltem a körülöttem lévő tanárokat, ők milyenek, hogy végzik a munkájukat, van-e rend, fegyelem az óráikon, ha igen, ők mivel érik el, szeretik-e őket stb.

Tapasztalatom a következő: az a jó tanár sokak szerint, akivel lehet fotózkodni, feltenni fb-ra, hogy "föcitanárral vagy Jocóbával", aki közvetlen, jófej. Ez a tanár általában nem fegyelmez, nála mindent lehet csinálni, csak épp tanulni nem. Szóval jó tanár:)

Akkor van az, akinél vasfegyelem kell, hogy legyen, nagyon szigorú, kikezdhetetlen, őt azért nem szeretik, mert mogorva, és félelmetes. Ő a rossz tanár, akkor is, ha szakmailag remek.

Legjobb lenne valahol a kettő között megtalálni a megoldást, beékelődni a kettő közé, de az nagyon nehéz, mert fegyelmet kell tartani, de ne tűnj túl szigorúnak, követelj meg dolgokat, és büntess, ha kell, viszont ha már büntetsz, akkor már nem vagy jófej.

Vagy nagyon-nagyon kedvesnek és elnézőnek kell lenned, sosem szabad kiborulnod, mindig roppant bűbájosnak kell mutatkoznod, de akkor is kikezdenek, mert a bűbájokat kikezdik.

Nehéz megtalálni, hogy mely tulajdonságokból mennyit engedj, hogy az optimális legyen, ne sok, ne kevés, és közben maradj meg önmagad, haladj az anyaggal, az ötöst rendezd a versenyekre, de szórakoztasd az egyest, hogy ne essen szét az óra, átvegyél mindent, amit kell, de azért meg is értsék...egy olyan köntösbe burkolva, ami mind a 30 gyerknek tetszik, és motiválva legyenek, hogy megcsinálják a házi feladatot, hogy következő órán ne kelljen beírni az egyest, mert akkor rosszfej leszel, és megint kezdheted elölről a jófej imidzsed felépítését. :)

Mostanában fut az HBO Comedy-n a Rossz tanár c. film. Nézzétek meg, jókat derülök rajta. :)

Az a baj szerintem, hogy a gyerekek összemossák, összekeverik a tisztelet, a szeretet és a félelem fogalmát.

Vannak tanárok, akiket szeretnek, vele talán a személyét érintő sértések nem esnek meg, de attól még rendetlenkedhetnek az óráján. van, akitől félnek, mert megalázza őket, vagy csúnyán rájuk kiabál, na nála csend van és lehet dolgozni, és tévesen róla gondolják, hogy tisztelik. akit viszont a szó eredeti értelmében tisztelnének, nagyon kevés akad. Minden látszólagos ellentmondás ellenére még a mai világban is a kikezdhetetlen szaktudással és a kimagasló pedagógiai ismeretekkel lehet ezt kivívni, de ez sajnos nem azt jelenti, hogy aki jó, annak automatikusan kijár.

Akitől pedig nem félnek, és nem is szeretik, az sajnos flekötheti a nadrágját.... esélye sincs sok.

A tanárnő NEM sms-ezhet órán, sem dolgozatírás közben, sem máskor. A telefont sem veheti fel, szerintem be sem kéne vinnie a terembe.

ez a tanár nemhogy nem várhat el semmit a tanulóktól ilyen tekintetben, hanem egy szóbeli fegyelmi járna neki - az én véleményem szeirnt. Erre az esetre a legkevésbé sem vonatkozik, hogy amit szabad JUpiternek...., hiszen itt a házirend megsértéséről van szó, amit a tanár ugynaúgy nem tehet meg, ahogy a diák sem, és ugyanúgy kell lennie következményének is.

Okosat nem fogok tudni mondani tehát:( Sajnálom, hogy ez van, és szégyen is a hivatásunkra nézve. Meg kell mondjam, szinten alulinak tartom az ilyesmit:(

Mint gyakorló pedagógus segíts nekem kérlek, mi a helyes megoldás? A lányom ma megint azt mesélte, hogy környezet órán a tanárnő sms-ezik, míg ők a kapott feladatot megoldják. A gyereknek nyilván azt mondtam, hogy biztosan nagyon fontos volt és nem várhatott. Ő azt mondta, máskor is ezt csinálja.

Szerinted ez a tanár elvárhatja a tanulóitól, hogy az órán - már amikor ő hajlandó rájuk figyelni - akkor csend legyen és rend? És mivel érveljek a gyereknek azon kívül, hogy amit szabad Jupiternek azt nem szabad a kis ökörnek?

Zsóka54!

Ha a tanuló így viselkedik, akkor nagyon neveletlen, de biztosan nem neveled a jóra, ha te is hasonlóképpen viselkedsz vele szemben.

A tanár feladata a példamutatás is.