Amikor nem megy a szoptatás, pedig van tej

Kezdjük az elején: 2003-ban mentem férjhez, 2004-ben - gyógyszer mellett - jelentkezett a 2 csík a tesztemen. Novemberben megszületett első babánk, Máté.

Már a kórházban, a szülőágyon nagyon jót szopizott, a nővérkék is csak néztek, milyen sok teje van anyukának, milyen jó lesz nekünk. (Pedig ekkor elvileg még csak előtej volt.) Akkor még nagyon büszke voltam magunkra, hiszen nálunk anyai ágon mindig az volt a baj, hogy a nőknek kevés tejük van. 1-2 hónapig tudtak szoptatni, utána pótlásra volt szükség.

A gondok másnap kezdődtek, kezdett a tejtermelés beindulni ezerrel. Bedurrantak a cicik, megnőttek (amúgy is 100-as mellbőségem volt C kosárral), a mellbimbó is, és kis hapsikám nem tudta bekapni. Itt kezdődtek a jó tanácsok:

1. Fejjek ki belőle, hogy puhuljon, majd könnyebben bekapja. (Ha-ha, szerintetek egy éhes csecsemő meddig vár, míg Te fejed magad anélkül, hogy elkékülne az üvöltéstől?)

2. Adjam oda, majd kiszívja (Ha-ha, megint csak, mikor még 30-40 ml-t esznek, a ciciben meg van 180? 1 egész nap alatt nem üríti ki, és akkor még csak 1 ciciről beszéltünk...)

3. Mindkét mellből szívja ki a tejet minden szoptatásnál, akkor nem gyullad be (Ha-ha, hivatkozom az előbb fent említettekre újból.)

4. Bimbóvédőt kell használni, Anyuka! (Ja, csak csúszik le, a tej meg mellette folyik...)

Sorolhatnám még a jó tanácsokat, de talán jól példáztam, mire gondolok. A következmény: 3. napon begyulladtak a melleim, lázam az egekbe szökött, kaptam egy csomó szurit, csak nem akart lemenni. Úgy volt, azért nem engednek haza, mert én vagyok lázas. A kórházi gyakorlattól eltérően még azt is megengedték, hogy saját elektromos fejőmmel fejjek, mert már a sebész árnyéka lebegett felettem... Itt jött a megkönnyebbülés, lassan eltűnt a gyulladás, mehettünk haza. Persze a tej annyi volt, hogy szó szerint majd belefulladt a gyerek, csak bőgött minden "szoptatásnál". Arról nem is beszélek, hogy a gyomrába nem jutott semmi. Konkrétan a gyerek éhezett, pedig literszámra volt tej!!! Ugyanúgy sírt, mint annak a gyereke, akinek nincs teje. Tudjátok, ez milyen érzés. Még lehet, hogy rosszabb, mert ugye itt van, csak nem eszi, nem szopja, nem szívja, a végén be sem kapja már, csak üvölt...

A férjem mondta ki a végszót, ez így nem mehet tovább! Irány a gyógyszertár, vett cumisüveget és a lefejt tejet szépen beleraktuk. Úgy itta, mint egy kis angyal! Én is beláttam: a lényeg, hogy a gyerek anyatejet kap, ráadásul az enyémet, annyit, amennyit szeretne! Az, hogy üvegből, na bumm. Legalább Apával is jól összejönnek, nem marad ki semmiből! (Persze kellett egy kis idő, hogy a dolog pozitív részét nézzem, de sikerült.)

Ez természetesen azt jelentette, hogy nekem fejnem kellett, sterilizálni, stb. Sokkal több idő és macera és az ember mégis csak a következő megjegyzéseket kapja: "Nem akar szoptatni" vagy "Könnyű neked" Ajánlom, gondoljátok végig, melyik a könnyebb...

Valamelyik reggel - úgy 4 óra tájban - arra ébredtem, kőkemény valamik vannak görcsökkel tele a cicijeim helyén, az egész család szépen alszik. No mondom magamban, én is fordulok a másik oldalamra, ha már ilyen ügyes gyerkőccel áldott meg a sors... erre bummm... elfolyt a cicim... kelhettem fel fejni.

Második gyereknél dettó. A csecsemős nővérkék a kórházban nem győzték mellre tenni (próbálni) a gyerkőcöt. én szinte csak ültem a fenekemen, ketten a babát, egy meg a cicim fogta, szép látvány voltunk. És nem volt sikeres...

Ez a kereslet-kínálat dolog nem akart beállni. Most, a harmadik gyermekemnél már tudtam, mi vár rám, meg sem lepődtem, jött szépen sorban minden... Szülőágyon dicséret, bedurranás, nem evés, sárgaság, nagyon sárgaság, koraszülött osztály, kék fény, infúzió, még kék fény, még infúzió, az érték meg csak megy a felfele, a gyerek 30-at eszik, utána persze üvegből adnak még neki, mert hát Anyukának van teje... Majdnem vércsere lett a vége, nem részletezem...

Aztán hazajöttünk, előkerült a cumisüveg, és azóta megy a fejés-etetés-mosogatás-sterilizálás körforgás...És újra és újra, 3 óránként. Közben a lakás szalad, a két nagyobb igényelné, hogy foglalkozzam velük, közben fél gőzzel dolgozom, szóval nem egyszerű.

Félre ne értsétek, nem panasznak szánom a soraimat, mi vállaltuk. Persze ehhez kell egy olyan jó férj, mint az enyém, aki jó Apa is, hiszen mind a 3 gyerekénél zokszó nélkül kel éjjel is, etet, aztán reggel megy dolgozni, a nagyokat oviba hordja reggel, délután haza, bevásárol, főz is, ha kell.

Köszönöm NEKED, drága SZERELMEM, nem tudom, mit csinálnék nélküled. A gyerekeknek sem lehetne jobb Apukájuk, ebben biztos vagyok!

Történetem üzenete: Ne bántsuk azokat sem, akiknek bár van tejük, nem szoptatnak, mert nem biztos, hogy csak rajtuk múlik!

Köszönöm, hogy elolvastátok!