Amikor én még ...

Igaz az, hogy öregségünkre a hosszú távú memóriánk aktivizálódik, és olyan dolgok jönnek elő, amik 30-40 évig bujkáltak valahol a memóriánk nagyon hátsó rekeszében.

A minap elmentem a temetőbe, kivittem a tegnap vásárolt virágokat a szüleim, testvéreim és a gyermekeim édesapjának sírjára. Mivel elfogadható volt az idő, gyalog indultam haza. 4 km-es séta, gyakran megteszem ezt a távot így.

Na de a memória, az emlékek.

Az utam a régi kórház mellett vezetett, ami napjainkra gimnáziummá változott. 1912-ben épült a kórházunk, már édesanyám is ott született. Én is, a testvéreim, a gyermekeim, valamint a legidősebb unokám is. Itt voltam tanulónővér középiskolás koromban, majd évekig itt tanítottam a szakmára, empátiára a gyakorlaton lévő tanítványaimat.

Millió emlék köt az épülethez, persze nem ehhez az újjáépítetthez.

Ma, amikor mentem a kerítés mellett, láttam, hogy a valamikori belgyógyászat nagy kórtermének ablakában gyerekek állnak, telefonoznak, beszélgetnek... Nyilván óraközi szünet volt.

S akkor előjött a kép: férfiak kórterme volt, 10 vagy 12 ágyas, már nem emlékszem, de az biztos, hogy két szárnyú ajtó volt, jobbra-balra az 5-5 vagy 6-6 ágy, középütt asztal, a rövid falakon pedig az ablakok illetve az ajtó és szekrények.

Kis nővérként gyakran kezdtem itt a napot, a kórterem s a betegek reggeli rendbetételével. Friss ágyneműt húztunk, akit kellett megmosdattunk, akinek csak segíteni kellett kicsit, azt is megoldottuk. Majd rendet tettünk minden beteg éjjeliszekrényén. Egy alkalommal, egy idősebb bácsi körül serte-pertéltem és hát beszélgettünk. A beteg nem egy tárgy, akit megmosdatok, tisztába öltöztetem, letakarítom a szekrényét majd jöhet a következő. Nem. Türelmesen hallgattam amit mondott, kérdezett. Megtudtam tőle, hogy egyedül él, senkije nincs, tudja hogy súlyos beteg, de nem is akar már élni, mert minek? ...s a magam 17 évével próbáltam vigasztalni, bizonygattam neki hogy akkor is van értelme küzdeni a gyógyulásért, mert élni jó, az élet szép. Akkor még nem is ismertük talán a depresszió kifejezést se, de a mai fejemmel már tudom, hogy ő az volt. Az is, a még mindig gyógyíthatatlan rosszindulatú betegsége mellett.

Következő héten mentem ismét, s oda lettem beosztva. Mosolyogva üdvözölt, örült nekem. Aztán a délelőtt folyamán visszamentem hozzá mikor az időm engedte, hogy beszélgessek vele kicsit. Panaszkodott, hogy milyen rossz neki délután, amikor a többiekhez jönnek a látogatók. Felesége meghalt, volt egy gyereke, őt is elvesztette, de vidékről a szomszéd nem utazik be a városba csak azért hogy őt meglátogassa.

Másnap vagy harmadnap volt látogatás. Akkoriban szigorúan heti 3 alkalommal 16-17-ig. Fogtam magam és elmentem hozzá. Vittem valami műanyag edényt, amibe a kórház előtt áruló bácsitól vett pár szál sárga tulipán került, és valami nyalánkságot is vettem amit a diétája engedett.

Ezekkel felszerelkezve bevonultam négy órakor a kórterembe, egyenesen az én kedvenc betegem felé véve az irányt. Csodálkozva nézett, majd mikor köszöntem neki, elmosolyodott, és azt mondta:

-Nővérke! Hát nem ismertem meg civilben. Nincs a fején kendő, nincs a ruhája előtt kötény, nincs a lábán fűzős cipő. És hozzám jött? Csak hozzám?

Nagyon örült nekem. A szabályt félrerúgva odaültem az ágya szélére, és most úgy beszélgettünk. Megfogta a kezem, s nem győzött hálálkodni azért, hogy végre neki is van látogatója. Akkor, ott még nem gondoltam, hogy 2 hét múlva, amikor a tavaszi szünet után újra megyek gyakorlatra, mást találok az ágyában.

Kérdeztem a végzett nővértől, hol van xy bácsi? (sajnos elfelejtettem a nevét) Az ünnepek alatt meghalt mondta. Gondolatban az ő sírjára is tettem virágot, s majd ha itt lesz a napja, érte is gyújtok egy mécsest.

A kórház épülete mellett volt egy emeletes épület, az volt a rendelőintézet. Ott különféle szakrendelők voltak, ahol szintén megfordultunk tanulóként is. De volt egy számunkra különleges hely, ami nem más, mint a belgyógyászati szakrendelő. Ott dolgozott Sz. I. főorvos, aki nekünk a belgyógyászatot és a gyógyszertant tanította. Iszonyatosan nagy tudással rendelkezett, iszonyatosan jól magyarázott, és mi nagyon szerettük. Megjelenését tekintve olyan volt, mint egy kissé habókos szórakozott professzor. Érettségi előtt, negyedikben önszorgalomból mehettünk hozzá gyakorlatra, amikor délután rendelt. Mentem is, mert úgy lehetett a legtöbbet tanulni, ha élőben szemléltetett nekünk. Amikor úgy gondolta, hogy elegendő a tudásunk, megengedte, hogy mi kérdezzük ki a beteget, azaz vegyük fel az anamnézist. Aztán a tünetek alapján diagnózist tippelhettünk. Ha egyet értett vele, akkor mondhattuk a terápiát is. A betegek kedvesek voltak, egy sem reklamált az elhúzódó esetismertetés miatt. Ha új beteg jött, ő is gondolkodott, akkor a különböző vizsgálatokra adhattunk ötletet. Visszakérdezett, mit miért csinálnánk, miből milyen következtetést vonnánk le. Szóval azok a rendelések többet értek 100 elméleti óránál. Igen ám, de ezek a rendelések akár este 8-ig, 9-ig elhúzódtak. Egyszer az Apukám megjelent valamikor este, mert egyszerűen nem hitte el, hogy van orvos, aki ezt csinálja. S meggyőződött róla, hogy ott vagyok, hogy vannak még várakozó betegek is. Szerintem azt hitte Apu, hogy hazudozok és valahol csavargok ezeken a délutánokon.

Aztán olyan jól sikerült ez az ellenőrzés, hogy onnantól apám kezelőorvosa is lett a főorvos.

Majd elérkezett az érettségi szóbeli vizsga. Ott ült a mi kedvenc dokink a vizsgabizottságban, mint a belgyógyászat tanára. Kihúztam a tételt, bemondtam a számát, és akkor ő csak annyit mondott: -Gondolj apádra!

Igen, kihúztam azt a tételt, ami megegyezett apum betegségével. Csak el kellett mesélnem egy rendelést, a beteg panaszait, a panaszok okát, a tüneteket, a szövődményeket a gyógyszeres terápiát, szóval tökéletesen felépített felelet lett. Annyira szívén viselte az oktatásunkat, hogy a kidolgozott tételeinket átolvasta, megjegyzéseket fűzött hozzá, belejavított, kiegészített. Nekem sikerült -ma már tudom, hogy feleslegesen- bő lére eresztenem egyik témát. Sosem felejtem el a széljegyzetet, amit odaírt pirossal: J. fiam, te a tyúkszemről is tudnál doktori disszertációt írni.

S még egy, ami nem mindenkinek adatik meg a szóbeli érettségi során. A magyar és történelem felelet után, a szakmai előtt ki lehetett menni mosdóba. Persze éltem a lehetőséggel, a nem túl rózsás történelem vizsgám után jól esett pár perc a kínzókamrán kívül. Kijött a főorvos, aki tudta, hogy stikában cigizünk néhányan. Rágyújtott, s a kezembe nyomta ott a folyosón. Szippantottam párat, s máris nyugodtabbnak éreztem magam. Aztán bementünk, és kihúztam a számomra lehető legjobb tételt. Szóval, nekem van olyan tanárom, akire a mai napig nagyon jó szívvel, tisztelettel és szeretettel gondolok, emlékezem. Azt gondolom, sok mindent tanultam tőle, amit aztán később tanárként igyekeztem továbbadni a tanítványaimnak.