Hogyan lesz az emberből az, amivé válik? (II.)

Ám a munkahelyemen nem volt mese: programokat kellett írni. Nagyon nagy hasznát vettem a matematikai logikámnak, és nem utolsó sorban a kiváló kollégáimnak. Ha elakadtam, mindig készséggel segítettek. Olyan, hogy szakmai féltékenység, irigység nem létezett. Elmondhatom: pár hónap alatt behoztam a több éves lemaradást.

Eszméletlenül élveztem a munkát. A szervező leírta a feladatot, átgondoltam a program tervét, s az éppen aktuális programnyelven (Assembler, PL1, COBOL) nyomtatott nagybetűkkel kódlapra írtam, amit a lyukasztónő programkártyára rögzített. Ő olyan profi volt, hogy ha valamit elírtunk észrevette, s lelyukasztotta úgy is, ahogyan szerinte helyes, s kifordította a pakliban az ő verzióját. Az esetek 99%-ában igaza volt.

Az elméleti munka után jött a gyakorlati. A gépen először a szintaktikus (nyelvhelyességi), majd tesztadatokkal a szemantikus ellenőrzés (vagyis, hogy azt csinálja-e a program a megadott adatokkal, ami az elvárás).

A számítógépidőnek szabott rendje volt. Az "éles" feldolgozások mindig elsőbbséget élveztek a programfejlesztésekkel szemben. Volt olyan, hogy a fejlesztésre váró programjaink akár 2-3 napig sem kerültek be a gépterembe. Na, ez volt az, amit nem tudtam elviselni. Hogy ne haladjon a munkám, hogy ne legyek készen határidőre!? A határidő számomra szent és sérthetetlen volt. (Amíg élek nem felejtem el: egy piszokul nehéz, a gyártáshoz szorosan kapcsolódó, bonyolult program elkészültével a főnök behívott, s a következő szavakkal adta át a havi fizetésemnél is több prémiumról szóló levelet: "kollegina, nem hittem volna, hogy ezt a feladatot határidőre ilyen jól meg fogja oldani". S mégis rám bízta, annyira hitt bennem is és a többi fiatal munkatársban is.)

Rendszeresen belógtam a gépterembe, s inkább elvégeztem az operátorok munkáját, csak hogy haladjak. Ennek az volt a hozadéka (túl azon, hogy megtanultam a gépkezelést is), hogy megtapasztaltam: amit az íróasztal mellett kiötlök, az hogyan néz ki a gyakorlatban. Nem egyszer elborzadtam: atyavilág, hogyan tudtam olyan algoritmust kitalálni, ami ugráltatja az operátorokat. Villámsebesen átírtam a programot felhasználóbaráttá. S persze, a határidőimet mindig tartottam. Az operátorok bármikor szívesen beengedtek az összes szabály ellenére (mit szabály! mindig kiderítettem a gépterembe vezető ajtó számkódját :D), mert tudták, hogy gályázok helyettük is. Amit valami különös oknál fogva nagyon élveztem.

Ez így ment több mint egy évtizedig, amikor is megjelentek a mai számítógépek elődjei. Először a COMMODORE64, utána rengeteg 16 bites förmedvény. Egyetlen közös volt bennük: ahány gép, annyiféle klaviatúra. Természetesen angol billentyűzetekkel, amikhez házilag lettek barkácsolva a magyar ékezetes karakterek. Az volt az igazi tudathasadás! Az újabb programnyelvek mellé egyszerre kb. 8 féle billentyűzet kiosztás is létezett, amin nap-mint nap dolgozni kellett. A magyar billentyűzetek megjelenése után hosszú hónapokig tartott, mire ráállt a kezem, hogy az Y nem a U, hanem az X betű mellett van. Ezen körülményeket okolom azért, hogy soha nem tudtam megtanulni "vakon" írni. A történelem megismételte önmagát: anyukán nem tudott átállni a mechanikus írógépről elektromosra, én meg...

A rendszerváltás pillanatok alatt elsöpörte az összes termelő gyárral együtt azt is, ahol dolgoztam. Sokakat kirúgtak, sokan elmentek maguktól. Engemet GYES-en ért a változás. A munkába állásom után váltani kellett. Nem tetszett, hogy programozás helyett irodatechnikai eszközöket kell forgalmaznom. Kimondottan utáltam. De adódott a lehetőség: jöttek a különböző szövegszerkesztők, egyiket a másik után tanultam meg. Önerőből, minden tanfolyam nélkül sajátítottam el a szövegszerkesztés csínját-bínját. Közben lett egy otthoni számítógépünk, hatalmas nagy merevlemez kapacitással: 40 Mbyte-os volt! (Ma már csak nevetünk ezen, de akkor az csúcs volt a 10-20-as kapacitásúak mellett.) S az otthoni gépen DOS-os WordPerfect szövegszerkesztő volt angol, a hivatalin meg WINDOWS-os Word magyar billentyűzettel. (Mindkettő angol menürendszerrel.) És képes voltam mindkettőt elég gyorsan használni. Persze, tudjuk az árát...

Egy idő után elegem lett abból, hogy kiestem a szakmából. Olyan helyet kerestem, ahol visszaküzdhetem magamat a programozásba. A mostani munkahelyem ilyennek tűnt. De évek teltek el, mire az adminisztrátori feladatok helyett végre kaptam programozásit. Újra és újra tanulnom kellett. A Delphi-nél megálltam, pedig nagyon élveztem az új technológiát. Sajnos az új magyar módi jegyében kiszervezték a hivatalból az alkalmazásfejlesztést. Amit mi pillanatok alatt megcsináltunk a fizetésünkért, azt most rakás fényestekintetű vállalkozó csinálja súlyos milliárdokért, nagyságrendekkel rosszabb minőségben.

A végeredmény: programozóból első osztályú aktakukaccá, telefonos kisasszonnyá változtam. Lehet, kissé nagyképű a hasonlat, de olyan, mintha Michelangelóval széklábakat faragtattak volna.

Ám nem panaszkodom; igyekszem megtalálni a munkámban a szépséget. Mert van benne, s igazán nem esik nehezemre jópofát vágni hozzá. :D

Életem legszebb időszaka volt, amikor azon a hatalmas gépen dolgozhattam. (A képen az látszik, ahogy a masinát a MÉH telepre való elszállítás előtt lyukszalaggirlandokkal feldíszítettük. Majd szabályosan elbúcsúztattuk.) Nyugodt tempóban ledolgoztuk a 8 órát, utána hazamentünk, a hivatali dolgokat bent hagytuk, éltünk a családunknak.

Most mi van? Az ember leül a PC elé, s ha nem vigyáz, 12-14 óra múlva is ott ül. Pusztán csak azért, mert szereti a munkáját.

A történetemnek két tanulsága van:

- vigyázz, mit kívánsz, mert megkapod (a billentyűk a megélhetésem részévé váltak)

- amit az ember igazán akar, azt biztosan eléri, ha megdolgozik érte.