Csak kvízjátékok kedvelőinek! II.

9. kérdés (800.000): Melyik madár tartozik a papagájalakúak közé az alábbiak közül? kócsag, kanári, kakadu, kenderike

Kicsit csodálkoztam, hogy kilencediknek ilyen könnyű kérdést kaptam. Boldogan mondtam meg a jó választ. Vágó a gyorsaságomat humorizálással kompenzálta. (A játékidőt ki kellett tölteni.)

10. kérdés (1.500.000): Ki alapította a híres francia színházat a Comédie Française-t? Napóleon, XIV. Lajos, Richelieu bíboros, Madame de Pompadour

Azonnal kizártam Napóleont és Richelieu bíborost. Aztán a játékvezető megunta, hogy annyit gondolkozom, s okfejtésbe kezdett. Ez nagyon jó volt, mert elejtett egy szót, amitől biztos lettem a helyes válaszban. Gyakorlatilag másodszor segített. (garantált nyeremény)

11. kérdés (3.000.000): Hol választották királlyá Szapolyai Jánost a magyar rendek 1625 novemberében? Budán, Székesfehérváron, Pozsonyban, Váradon

Budát, Váradot gondolkozás nélkül kizártam. A játékvezető próbált visszaterelni, de nem hagytam magam. Valami azt súgta, hogy Székesfehérvár a jó válasz. Jócskán a délutánban jártunk, el is fáradtam, és már tényleg nagyon untam az egészet. Beülhettem a székbe, a garantált másfél millió megvolt, mehetek haza. Innen fogva a játékvezető hozta a formáját: annyit okoskodott, hogy a végén hagyd magad, előbb szabadulsz alapon, meg azért is mert a rendi országgyűlések kicsit bezavartak, Pozsonyra változtattam. Ő a profizmusával erre rögtön lecsapott, s a jól bevált módszereinek egyikével szinte kikényszerítette belőlem a rossz választ. Visszavette a két segítséget.

Tehát játszottunk egy jót, s hónom alatt a műsorhoz kapcsolódó társasjátékkal jöttem el.

Úgy lettem (két hónap múlva) „milliomos”, hogy a TV által megnyitott számlámra befizettem 40.000 forintot. Ugyanis a nyereményből levonták a jövedelemadót! Szinte senki nem tudta, hogy ennek a játéknak a nyereményeiből jó harmadrészt le kell vonni az adózás miatt.

Végre elérkezett az adás napja. Felvettem azt a felsőt, amiben az első felvételen voltam. Csak annyit mondtam a kollégáimnak, akikről tudtam, hogy szeretik ezt a játékot: - Gyerekek! Ha este ezt a randa rikító blúzt látjátok a TV-ben, akkor nem a szemetek káprázik, tényleg én vagyok ott. Persze ezt a bejelentést a munkaidő végére időzítettem, nem adva lehetőséget a faggatásnak.

Másnap a munkahelyemen majd’ szétszedtek, hogy áruljam el, mi volt tovább. Azt feleltem: először is, köt a szerződés, hogy adás előtt nem beszélhetek, másodszor meg, ha én tudtam várni közel két hónapot, ezt a fél napot csak kibírjátok!

Ugyanígy nyaggattak a szomszédok, rokonok is. De nem szegtem meg a szerződést.

A második adás után valósággal fürödtem a népszerűségben. A özönlöttek az e-mailek, telefonok munkatársaimtól, rokonoktól, barátoktól. A lakóhelyemen is sokan megállítottak és gratuláltak. És szidták a játékvezetőt, hogy milyen galád módon térített el a jó választól. Nem győztem őt védeni:

- a munkáját végezte, mégpedig szerintem a lehető legjobban;

- csak azt lehet eltéríteni a jó választól, aki nem 100%-ig biztos benne.

Aztán: illett valamivel honorálni a kísérőt és legalább azt a telefonos segítőt, akit fel is hívtak. Akkoriban már árulták a hamarosan megnyíló új Nemzeti Színház előadásaira a jegyeket. Beálltam a Blaha Lujza téren felállított jegyárusító szekérnél kígyózó sorba, s másfél órai várakozás után vettem „A vihar” és az „Ember tragédiája” c. előadásra 2-2 jegyet. A „barátnőmnek” felajánlottam: válasszon a kettő közül, melyikre jönne el velem. A Madách művet választotta. Nem hazudtolta meg magát: arra még nem volt példa, hogy általam ajánlott közös programra eljött volna velem. (Éppen ezért nem is mertem kérni, hogy kísérjen el a stúdióba, megvártam, míg ő ajánlja fel.) Pár nap múlva közölte: inkább a fiával menne, nem adnám-e neki a másik jegyet is. Mit tehettem volna? Odaadtam. A férjemmel pedig megnéztem a Shakespeare művet, s egyúttal az új színházat is.

A dolognak ez volt a kellemes része. A kellemetlen meg az, hogy kölcsönkéregetőket kellett elutasítanom. Először is azért, mert a tévhitekkel ellentétben nem lettem milliomos, másodszor, mert a pénzt azonnal lekötöttem, mivel szerettem volna megvenni életem első (és valószínűleg utolsó) új autóját, s ahhoz még jócskán hiányzott.

Ez a „szereplés” semmilyen szempontból nem említhető egy napon a celebekével, mégis, évekig tartott az utóhatása. Pl. jó hét évre rá, mikor egy munkát nem akartam elvállalni, mondván, hogy a képességeim nem elegendők hozzá, a főnöknőm megkérdezte: azt honnan tudtad, hogy bele merhetsz ülni abba a székbe? Csak mosolyogtam: onnan, hogy számtalanszor kipróbáltam magam otthon, s úgy ítéltem meg, nem lesz nagy a lebőgés, ha próbát teszek.

Utána még többször próbálkoztam, de mikor megmondtam, hogy egyszer már nyertem, többet nem hívtak. Aztán legnagyobb sajnálatomra megszűnt ez a műsor.

Utóirat.

Sok-sok adást nézve, el sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd ott ülök abban a székben, pedig nagyon vágytam rá. Aztán egyszer valakitől azt hallottam: merjünk nagyot álmodni.